A nagyvárosi bűnözés visszaszorításának érdekében a nyugati társadalmak számos érdekes eszközt bevetettek már, arra azonban eddig talán még senki sem gondolt, hogy a kokain utcai árának csökkenése, valamint a sufniban összetákolt metamfetamin-laborok elburjánzása hozhatja el a leghatásosabb gyógyírt e fájdalmasan lüktető sebre. Pedig pontosan ez derül ki a The Atlantic Cities nemrég közölt, alapos feltáró cikkéből.
A dolog első látásra azért lehet különös, mert Amerikában a 80-as években és a 90-es évek elején éppen a kokain volt a leginkább felelős a drogpiachoz köthető erőszakos bűncselekményekért. Miközben 1988-ban az amerikai kokainpiac közel 140 milliárd dollárt mozgatott (az Egyesült Államok GDP-jének több mint 2 százalékát), a bűnözési mutatók, különösen a gyilkossági ráták is megindultak az egek felé, hiszen a hatalmas profit lehetősége egyre több és egyre jobban felfegyverzett gengszterbandát csábított erre a piacra.
Az Amerikai Kábítószer-ellenes Ügynökség, a DEA stratégiája ezekben az években az volt, hogy komoly rajtaütésekkel-lefoglalásokkal megkísérelte annyira felnyomni az utcai árakat, hogy a kokain ne legyen elérhető a potenciális használók döntő többsége számára. Komoly sikereik (a 90-es évek közepén például sikerült felszámolni a drogcsempészésben kulcsszerepet játszó, nagy hatalmú kolumbiai Cali-kartellt) ellenére azonban éppen a fordítottja történt. Az egyre kifinomultabb csempészek garantálták, hogy a drog egy percre se tűnjön el az utcákról, sőt mind több és több mennyiség érkezzen, a dílerek pedig (a szabad versenyes kapitalizmus sajátos szemléltető eszközeiként) a kialakuló versenyhelyzetben kénytelenek voltak csökkenteni az áraikat. A 90-es évek közepétől a kokain ára folyamatosan és megállíthatatlanul zuhant: míg a 80-as évek elején egy grammért akár 600 dollárt is elkérhettek, addig ma az USA-ban maximum 100-120 dollárért mérnek egy gramm hófehér port az utcán.
De nem csupán ez volt az egyetlen változás. Legalább ennyire fontos, hogy míg korábban jobbára importálták, addig a 90-es évektől kezdve már inkább házi barkácsmódszerekkel (vagyis jóval olcsóbban), helyben kezdték főzni korunk egyik igen népszerű drogját, a metamfetamint, ami hamar el is terjedt a külvárosokban. Ugyanebben az időben ráadásul a vényre írható erős fájdalomcsillapító gyógyszerek (például az Oxycontin nevű opioid) is egyre nagyobb teret nyertek az amerikai drogpiacon.
Mindez rövid idő alatt oda vezetett, hogy jelentősen csökkenni kezdett az erőszakos bűncselekmények száma a városokban: a növekvő konkurencia folytán bekövetkezett árcsökkenés miatt ugyanis már távolról sem volt annyira vonzó a kokainterítési szakma, hogy valaki életformaszerűen ezt válassza. A játékban már benne lévő gengszterekkel a radikálisan csökkenő profit hamar megértette, hogy ezért a pénzért igazán nem éri meg hadsereget verbuválni, és gépfegyverrel tárgyalni a rivális sarki dílerekkel. A házilag kotyvasztott metamfetamin és a vényre írható gyógyszerek terítése pedig eleve nem hoz annyi pénzt, amiért érdemes lenne háborút indítani az utcákon.
Mindeközben a drogfogyasztók száma évről évre nő Amerikában, ami legfőképp azért érdekes, mert az előbb ismertetett tények ellentmondanak a drog ellen indított háború fő tézisének, mely szerint a drogfogyasztás egyenesen vezet a bűnözői életmódhoz. Ma már valószínűbbnek tűnik, hogy a droghoz kötődő erőszakos bűncselekmények nagyobb részéért az ellenőrizetlen piac szereplői közti, vérre menő versengés a legfőbb felelős – ahogyan ezt már (mutat rá a cikk szerzője, Llewellyn Hinkes-Jones) a szesztilalom idején is megfigyelhettük.
A logikus lépés mindezek alapján természetesen a kábítószer-árusítás állami felügyelete, vagyis a legalizálás volna, ezt azonban, amint közismert, egyik komolyan vehető politikai erő sem fogja mostanában a zászlajára tűzni sem Amerikában, sem másutt a világon.
