A külügyminiszter, aki ott se volt – Guido Westerwelle (1961–2016)

  • Ara-Kovács Attila
  • 2016. március 22.

Külpol

Ötvennégy éves korában elhunyt a német politika egyik legérdekesebb személyisége. Minden bizonnyal nagy államférfi vált volna belőle, ha elődei – Hans-Dietrich Genscher vagy Otto von Lambsdorff gróf – életkorát elérhette volna, de közéleti emberként talán az ő szerepüket is meghaladta.

Életfelfogását tekintve ritka egyértelmű személynek bizonyult: kétséget maga és céljai felől soha nem keltett. Ugyanakkor a legellentmondásosabb politikusok egyike, aminek – ma már látjuk – nem ő maga volt az oka, hanem a kor, amelyben élt.

Amikor a liberális Szabaddemokrata Párt (FPD) vezetését 2001-ben átvette, Németországban mindenki a 21. század első hazai politikusát látta benne. Ma már úgy tűnik, ő mégis inkább a 20. század utolsó német politikusa volt. Egyenlő távolságot harcolt ki a német liberálisok és a baloldal, illetve jobboldal pártjai között – mégis inkább a jobboldalban látta a szabadelvű gazdaságpolitika letéteményesét. A jóléti állam elkötelezettje volt, de ő hirdette meg a legszigorúbb európai adópolitikai reformok egyikét, melynek keresztülvitelében a 2008-as válság, majd 2011-es kényszerű távozása pártja éléről akadályozta csak meg, derékba törve egész karrierjét.

Személyes élete is – akaratától függetlenül – hasonló ellentmondásokkal volt tele. Már kora fiatalságától nyíltan vállalta homoszexualitását, ám a világ arról mindössze a legutóbbi időkben – halála előtt mondjuk öt évvel – vett egyáltalán tudomást, amikor külügyminiszterként élettársát, Michael Mronzot elkezdte magával vinni külföldi útjaira. Amikor 2014 késő tavaszán egyértelművé vált, hogy gyógyíthatatlan, gyors lefolyású leukémiában szenved, egy interjúban azonnal közölte ezt a világgal, ám a tényt, hogy karrierje ilyen drámai hirtelenséggel zárul, csak most, március 18-án délután vettük tudomásul, amikor megtudtuk, hogy aznap reggel, egy kölni klinikán meghalt.

Westerwelle jobbján élettársa, Michael Mronz

Michael Mronz és Westerwelle 2010-ben

Fotó: MTI/EPA

Bár szülei nyomdokain haladva jogtudományi stúdiumokat végzett, már korán elhatározta, hogy politikus lesz. Minden adottsága megvolt hozzá: a ’90-es években pártjának legjobb szónokaként, nagyon fiatalon főtitkárrá, később pedig az FDP elnökévé választották; az ezredforduló után a német parlament legélvezetesebb és legmeggyőzőbb szónoka lett. Hogy miért az FDP-t választotta, azt utolsó, múlt novemberben a Der Spiegelnek adott interjújában így indokolta: „A liberalizmus számomra mindig egybecsengett a teljesítményelvvel, valamivel, ami a konstruktivitást idézi fel. Ezen túlmenően egyfajta belső szabadsággal, az élettel és az élni hagyással. Továbbá bizonyos fokú nyitottsággal minden iránt, ami új, s amit általában a világgal szembeni nyitottságnak neveznek. Ez vitt engem Németország egyetlen liberális pártjába.

Ma, mint Németország meghatározó külpolitikusára emlékeznek a nekrológok, ami részben túlzás. Valóban, amikor az FDP 2009-ben koalícióra lépett a második Merkel-kormánnyal, a hagyományokból adódóan Westerwelle lett a külügyminiszter, valamint a kancellár helyettese, de már akkor bevallotta: gazdasági miniszter szeretett volna lenni. Ez érdekelte, nem pedig a nemzetközi élet s az abban bonyolódó kapcsolatrendszerek. Intencióit ma már jobban lehet érteni, mint ahogy akkor próbálták azokat magyarázni. Németország a 2000-es évek elején „lélekben” még nem volt Európa vezető hatalma, de néhány kelet-európai ország már kényelmetlennek érezte iszonyatos térségi fölényét. Ekkor romlott meg igazán – a neonácikkal versenyt futó Kaczyński-fivérek miatt – a német-lengyel viszony is. Viszont ekkor mélyült el Berlin és Párizs kapcsolata, elsősorban azért, mert ez utóbbi elveszítette minden versenyelőnyét Németországgal szemben; de Westerwellén is múlt, hogy Berlin a helyzetet nem használta ki olyan politikai fordulatra, amely az évszázados gyanakvásoknak ismét politikai tápot adott volna. Működése külügyminiszterként egyáltalán nem volt kudarc, még ha a rá osztott szerepet minden bizonnyal túl szűknek is érezhette, és ezért közben és utána úgy viselkedett, mint „az ember, aki ott se volt”.

A Münchenben megjelenő, liberális Süddeutsche Zeitung érzelmektől szabadulni képtelen nekrológja foglalta legszebben össze Guido Westerwelle életét. Ma aligha lehet róla többet mondani: „Nagy politikai karrierje királygyilkossággal kezdődött, majd saját bukásával lett annak vége. Ő ajándékozta meg pártját a legnagyobb, történelmi győzelemmel, hogy aztán a párt történelme legmélyebb válságával szembesüljön. A 2013-as összeomlással, s hogy – közel hetven év után – kihulljon a parlamentből. Nem volt még politikus, aki ennyi fényt árasztott s ennyi árnyékot vetett volna pártjára.

 

A szerző a DK elnökségi tagja

Neked ajánljuk

Grandiózus pamparamm

Raffaello 1514-ben befejezett freskóján I. Leó pápa és Attila néz farkasszemet egymással. Míg az egyházfő felett Szent Péter és Szent Pál levitál, a hun lovak riadtan szökellnek hátra, a barbár küldöttség pedig megretten a keresztény Isten jelenlététől.

Vivát!

Ha azt mondjuk, hogy augusztus 20. Magyarországon immár hagyományosan a nagy fővárosi falunap izzadmányos ünnepe, a színes, szagos, hangos talmi kunsztstüklik, égbe lőtt hamburgerek rajongóinak nagy találkozója, amikor megnyílnak a főváros csak erre az alkalomra tartogatott csodái az egymás sarkára hágni, falkában élvezkedni imádó tömegek előtt, akkor nyilvánvalóan lenézzük a vidéket, a vidékieket, a városi alacsonyabb néposztá­lyo­kat, mindenkit, aki úgymond felutazott, aki szembejön, s nincs kalap a fején.

Bármilyen szakos

Az elmúlt napokban több felől hallottuk rebesgetni – és nemcsak tanároktól, szülőktől, hanem tankerületi szakelemektől is –, hogy a kormány az ősszel a koronavírus-járvány újabb hullámára hivatkozva online oktatást rendel el. Néhány nappal ezelőtt Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő is erről posztolt a közösségi oldalán, mi több, szerinte már „főispáni hivatalból” is érkezett ilyen értelmű szóbeli jelzés. A képviselő „teljesen életszerűnek” nevezi e lehetőséget, ámbár némi kétkedés is kiérződik soraiból.

Nadrágszíj a függönyre

Nem hirtelen támadtak és nem is múlnak el egyhamar a színházi szakma gazdasági nehézségei. A független, az önkormányzati és az állami fenntartású teátrumok növekvő rezsiárakkal és csökkenő nézőszámmal számolnak, de a jegyárakon senki sem mer nagyot emelni.

„Ha nem dicsérnek”

Urbán András előadásaiban láthattuk először itthon, aztán egyre több darabban tűnt fel. Nagyabonyi Emese újvidéki színésznővel a hazai és vajdasági színjátszás közötti különbségekről, a pálya nehézségeiről és a megtett útról beszéltünk.

A pimasz légy

A nemzetközi jog alapja az államok szuverén egyenlősége. Ebből adódóan bármely állam nemzetközi kapcsolataiban szinte semmi sem történhet annak kifejezett hozzájárulása, azaz szavazata nélkül. Kende Tamás írása az uniós magyar vétók margójára.

Haptákban

A kormány 52 milliárdos bérfejlesztést jelentett be, amelyből a rendőrök is részesülnek. Ez komoly emelés, de kérdés, hogy hosszú távon megállítja-e az állomány csökkenését.

Lombjuk se rezzen

A közelmúltban a mindenféle szükséghelyzetre hivatkozva született, s nagy szakmai felháborodást kiváltó kormányrendelet az egyéb szempontból is sérülékeny erdőállományban könnyítené meg a fakivágást. Nem véletlenül.