Életfelfogását tekintve ritka egyértelmű személynek bizonyult: kétséget maga és céljai felől soha nem keltett. Ugyanakkor a legellentmondásosabb politikusok egyike, aminek – ma már látjuk – nem ő maga volt az oka, hanem a kor, amelyben élt.
Amikor a liberális Szabaddemokrata Párt (FPD) vezetését 2001-ben átvette, Németországban mindenki a 21. század első hazai politikusát látta benne. Ma már úgy tűnik, ő mégis inkább a 20. század utolsó német politikusa volt. Egyenlő távolságot harcolt ki a német liberálisok és a baloldal, illetve jobboldal pártjai között – mégis inkább a jobboldalban látta a szabadelvű gazdaságpolitika letéteményesét. A jóléti állam elkötelezettje volt, de ő hirdette meg a legszigorúbb európai adópolitikai reformok egyikét, melynek keresztülvitelében a 2008-as válság, majd 2011-es kényszerű távozása pártja éléről akadályozta csak meg, derékba törve egész karrierjét.
Személyes élete is – akaratától függetlenül – hasonló ellentmondásokkal volt tele. Már kora fiatalságától nyíltan vállalta homoszexualitását, ám a világ arról mindössze a legutóbbi időkben – halála előtt mondjuk öt évvel – vett egyáltalán tudomást, amikor külügyminiszterként élettársát, Michael Mronzot elkezdte magával vinni külföldi útjaira. Amikor 2014 késő tavaszán egyértelművé vált, hogy gyógyíthatatlan, gyors lefolyású leukémiában szenved, egy interjúban azonnal közölte ezt a világgal, ám a tényt, hogy karrierje ilyen drámai hirtelenséggel zárul, csak most, március 18-án délután vettük tudomásul, amikor megtudtuk, hogy aznap reggel, egy kölni klinikán meghalt.
| ||
Bár szülei nyomdokain haladva jogtudományi stúdiumokat végzett, már korán elhatározta, hogy politikus lesz. Minden adottsága megvolt hozzá: a ’90-es években pártjának legjobb szónokaként, nagyon fiatalon főtitkárrá, később pedig az FDP elnökévé választották; az ezredforduló után a német parlament legélvezetesebb és legmeggyőzőbb szónoka lett. Hogy miért az FDP-t választotta, azt utolsó, múlt novemberben a Der Spiegelnek adott interjújában így indokolta: „A liberalizmus számomra mindig egybecsengett a teljesítményelvvel, valamivel, ami a konstruktivitást idézi fel. Ezen túlmenően egyfajta belső szabadsággal, az élettel és az élni hagyással. Továbbá bizonyos fokú nyitottsággal minden iránt, ami új, s amit általában a világgal szembeni nyitottságnak neveznek. Ez vitt engem Németország egyetlen liberális pártjába.”
Ma, mint Németország meghatározó külpolitikusára emlékeznek a nekrológok, ami részben túlzás. Valóban, amikor az FDP 2009-ben koalícióra lépett a második Merkel-kormánnyal, a hagyományokból adódóan Westerwelle lett a külügyminiszter, valamint a kancellár helyettese, de már akkor bevallotta: gazdasági miniszter szeretett volna lenni. Ez érdekelte, nem pedig a nemzetközi élet s az abban bonyolódó kapcsolatrendszerek. Intencióit ma már jobban lehet érteni, mint ahogy akkor próbálták azokat magyarázni. Németország a 2000-es évek elején „lélekben” még nem volt Európa vezető hatalma, de néhány kelet-európai ország már kényelmetlennek érezte iszonyatos térségi fölényét. Ekkor romlott meg igazán – a neonácikkal versenyt futó Kaczyński-fivérek miatt – a német-lengyel viszony is. Viszont ekkor mélyült el Berlin és Párizs kapcsolata, elsősorban azért, mert ez utóbbi elveszítette minden versenyelőnyét Németországgal szemben; de Westerwellén is múlt, hogy Berlin a helyzetet nem használta ki olyan politikai fordulatra, amely az évszázados gyanakvásoknak ismét politikai tápot adott volna. Működése külügyminiszterként egyáltalán nem volt kudarc, még ha a rá osztott szerepet minden bizonnyal túl szűknek is érezhette, és ezért közben és utána úgy viselkedett, mint „az ember, aki ott se volt”.
A Münchenben megjelenő, liberális Süddeutsche Zeitung érzelmektől szabadulni képtelen nekrológja foglalta legszebben össze Guido Westerwelle életét. Ma aligha lehet róla többet mondani: „Nagy politikai karrierje királygyilkossággal kezdődött, majd saját bukásával lett annak vége. Ő ajándékozta meg pártját a legnagyobb, történelmi győzelemmel, hogy aztán a párt történelme legmélyebb válságával szembesüljön. A 2013-as összeomlással, s hogy – közel hetven év után – kihulljon a parlamentből. Nem volt még politikus, aki ennyi fényt árasztott s ennyi árnyékot vetett volna pártjára.”
A szerző a DK elnökségi tagja
