Az elnökjelölteket a júliusi clevelandi és philadelphiai gyűléseken, konvenciókon választják meg a delegáltak, a már nagyban folyó előválasztások és jelölőgyűlések, vagyis caucusok pedig azt döntik el, melyik tagállamból hány fős delegáció jut az egyik, másik, harmadik, negyedik, sokadik jelöltnek. (Az előválasztások és a caucusok mibenlétéről lásd keretes anyagunkat!)
Noha az elnökjelölt személyéről a pártok az 1830-as évek óta konvenciókon határoztak, ezeket a gyűléseket sokáig a pártelitek uralták. Aztán az 1969 és ’72 közt lezajló pártreformok során előbb a demokraták, majd a republikánusok is áttértek arra a gyakorlatra, hogy a konvención részt vevő delegációk többségét az előválasztások eredményei alapján állítják össze. E fordulat élesebbé tette a jelöltek versenyét, és megnehezítette, alkalmanként el is lehetetlenítette a konszenzusos jelöltválasztást. Az előválasztás olyan pártbelügy, amit az egész ország árgus szemmel figyel, épp ezért bármi, ami itt történik, kihat a pártok és jelöltek iránt nem elkötelezett szavazók novemberi döntésére is. 2008-ban Obama is, John McCain is magabiztos többséggel mehetett a maga konvenciójára – most viszont a republikánusoknál könnyen előfordulhat, hogy az előválasztások után sem lesz olyan jelölt, aki a júliusi jelölőgyűlésen bírná majd a több ezer fős delegáció abszolút többségének a támogatását. (Hivatalosan június 14-én zárul le a verseny, a demokraták washingtoni caucusán, de az ott kiosztott 46 hely már nem sokat oszt vagy szoroz.)
Az idei előválasztás egyedi abban is, hogy a felmérések szerint mindkét pártban atipikus, a párt-establishmenten kívüli jelölt az esélyes. Bernie Sanders és Donald Trump nemcsak a másik párttal és annak jelöltjeivel, de saját pártelitjével szemben is kritikus. Egyikük, de akár mindkettőjük ellophatja a nevezést a párt „saját” jelöltje elől. Ilyenre még nem volt példa.
Iowától Clevelandig és Philadelphiáig
Az előválasztás tétje tehát az, kinek mennyi hely jut a konvención. A Republikánus Párt clevelandi konvenciója 2472, a demokraták philadelphiai gyűlése 4764 delegáltból áll. Ahhoz, hogy valaki elnyerje a jelöltséget, mindkét pártban abszolút többség szükséges; a republikánusoknál 1237, a demokratáknál 2383 szavazat. A pártok országos szabályzata rögzíti, hogy melyik államnak hány fős delegáció jár, részben lakosságarányuk, részben a korábbi választási eredmények alapján. Rajtuk kívül azonban hallunk majd a szuperdelegátusokról is, akik azért lehetnek ott, mert a párt jelöltjeként nyertek valamilyen választott hivatalt (kormányzó, elnök, alelnök, szenátor, stb.) – és arra a jelöltre szavaznak, akire akarnak. A demokratáknál a szuperdelegátusok száma több mint 700, a republikánusoknál több mint 400, vagyis mindkét konvenció hatodát ők adják. A rendes delegáció tagjai kötött mandátummal bírnak, nekik tehát az első szavazási körben mindenképpen a saját jelöltjükre kell szavazniuk.
Mindkét pártban teljesen nyílt a verseny, de az igazán érdekes a republikánusok küzdelme lesz. A párt ugyanis 2014-ben radikálisan módosította a konvenciós delegációk kialakítására vonatkozó szabályait: részben arányosították a rendszert. Korábban a győztes mindent visz volt a főszabály, aki nyeri – mindegy, milyen többséggel – egy államban az előválasztást vagy a jelölőgyűlést, azé lesz az állam teljes delegációja. Így nagyjából április közepére, május elejére világossá vált, hogy ki nyer a konvención, hisz a közvélemény-kutatások alapján azt is ki lehetett kalkulálni, hogy ki nyer majd helyben. Ám az új szabályok szerint minden olyan államban, ahol március 15-ig lemennek az előválasztások, arányosan kell szétosztani a delegációt a jelöltek között. (Minden tagállamban van küszöb, ami 5 és 20 százalék között változik). A március 15. után szavazó államok közül a legtöbben visszaáll a „győztes mindent visz” elv – csakhogy addigra ezerfőnyi küldött sorsa dől el.
Mi következik e matematikából? Pontosan az, amit látunk: van egy éllovas (Trump), de a többiek mégsem adják fel. Igazuk is van; bármit mutatnak a közvélemény-kutatások, a kevésbé esélyes jelöltnek is érdemes versenyben maradni, hiszen ha a tagállamok jelentős részében össze tud szedni valamennyi szavazatot, valamekkora támogatottsága biztosan lesz a konvención. A győztes ugyanis nem visz mindent, így egy jó második, harmadik vagy ötödik helyezéssel is életben lehet maradni. S ez annál is fontosabb, mert elképzelhető: egyértelmű többséggel bíró jelölt híján a konvención kell majd eldönteni, ki kire szavaz át, ki kinek a javára lép vissza, hogy végül meglegyen az abszolút többség. (A konvenciókon az államok hagyományosan ábécésorrendben adják le szavazataikat a jelöltekre – a szavazás nem titkos, hiszen csak így lehet ellenőrizni, hogy a delegátusok tényleg arra a jelöltre szavaztak, akire az előválasztási eredmények szerint szavazniuk kell.) Ráadásul az amerikai társadalom meglehetősen összetett: aki az egyik államban sikeres, a másikban lehet rendkívül népszerűtlen, tehát nem kell rögtön az elején kiszállni. Hogy a republikánus jelöltek mennyire értik ezt, azt az is mutatja, hogy még sokan vannak versenyben. Trump, Cruz, Rubio és Kasich, a négy potenciális győztes mindegyike fel tud mutatni valamit, ami tetszik a jobboldali szavazók egy részének, és egyiküknél sem látszik nyoma annak, hogy anyagilag ne bírnák a menetelést. Meglehet, a szokásos pajzsra emelés helyett parázs vitákat, drámai bejelentéseket és többszöri fárasztó szavazási fordulókat közvetít majd a tévé a republikánus konvencióról. (Arra egyébként 1952 óta nem volt példa, hogy ne dőljön el már rögtön az első szavazási körben a jelölt személye: akkor a demokrata párti jelöltséget csak harmadszori kísérletre kapta meg Adlai Stevenson szenátor. A republikánusoknál ilyen utoljára 1948-ban fordult elő, akkor Thomas Dewey kormányzó a negyedik körben lett jelölt.)
S hogy mindez még bonyolultabb legyen: a konvenciók szabályai még változhatnak is. A republikánusok vezető testületei például az előválasztások után, júniusban összeülnek, hogy részletesen megállapodjanak a konvenció menetrendjében és szabályaiban. Alighanem változni fog a sokat emlegetett 40-es szabályuk, ami 2012-ben előírta, hogy csak az lehet elnökjelöltjelölt, aki legalább 8 tagállam delegációjának a többségével rendelkezik. Most előfordulhat az is, hogy ezt növelik (ha úgy tűnik, valaki mégiscsak esélyes lehet arra, hogy mások visszalépésével nyerhet már az első körben), meg az ellenkezője is, hogy tudniillik csökkentik, ha egyetlen jelölt győzelmi esélyei sem körvonalazódnak.
És hogy vannak a demokraták?
Ők nem változtattak választási vagy eljárási szabályaikon, bőven elég nekik az egyre élesedő Clinton–Sanders-kampányt mederben tartani, és a párt egyfajta koordináló elnökségének tekinthető DNC (Democratic National Committee) semlegességét megőrizni. Ez nem is olyan könnyű – amint azt egy tavaly év végi botrány is mutatja. A DNC központi adatbázisán belül a jelöltek fenntarthatnak csak a maguk számára elérhető adatokat is. December közepén kiderült, hogy a Sanders-stáb betört a Clinton-adatbázisba, és lopott is adatokat, amiért a DNC két napra felfüggesztette a Sanders-csapat hozzáférését a teljes adatbázishoz, még a sajátjukhoz is. Sanders perrel fenyegetett, néhány stábtagja a DNC elfogultságát emlegette, s tagadta az adatlopás kísérletét. Ám a vermonti szenátor pár nap múlva nemcsak ellenfelétől, de saját szavazóitól is bocsánatot kért, s kirúgták az adattolvajokat.
Persze enélkül is nehéz napok várnak a DNC-re és Obamára. Ha ugyanis az FBI és az igazságügyi minisztérium vizsgálatai, valamint a képviselőházi bizottság kutakodása lezárul Hillary Clinton külügyminiszterségének bizonyos dolgai tárgyában (a bengázi kudarcról, illetve a sajátos e-mailezési szokásairól, vagyis a szabályokban előírt kormányzati levelezőrendszer helyett privát e-mail-fiókjának használatáról van szó), előfordulhat, hogy az igazságügyi miniszter vádemelést javasol. Mit tesz ekkor az elnök? Ha jóváhagyja, az egyik legesélyesebb demokrata jelölt nagygyűlések helyett bíróságokra jár majd, ami tálcán kínálja a republikánusoknak az elnöki pozíciót. Ha nem hagyja jóvá, nemcsak elfogultsággal vádolhatják, de árnyék vetül elnöki teljesítményére is.
Mindeközben érdemes lesz figyelni arra is, mit lép a jelöltségének ötletét a minap megvillantó volt New York-i polgármester, Michael Bloomberg, aki volt már republikánus, demokrata, majd független, és anyagilag sem jelentene neki nagy kihívást a verseny, lévén az USA 7., a világ 13. leggazdagabb embere. A fogadóirodák már osztanak-szoroznak – jelenleg Trump és Clinton jelöltségét tartják a legesélyesebbnek.
| A menetrend A március elsejei szuperkedden egyetlen napon 565 főnyi delegációról döntenek 14 államban, többek között Texasban, Georgiában, Massachusettsben. Március 15-ét is érdemes figyelni: ez is egy szuperkedd, mert ugyan csak öt államban lesz választás, de ezek népes, kulcsfontosságú területek: Ohio, Illinois, Florida, Észak-Karolina. Áprilisban északkelet jön, New York állam 19-én, Pennsylvania – sok más állammal együtt – 26-án szavaz a jelöltekről. Az utolsó szuperkedd június 7-én lesz: többek között New Jersey és Kalifornia kerül sorra – csak ebben a két államban 126 (D) és 51 (R), illetve 475 (D) és 169 (R) delegátusi helyről döntenek. |
| Előválasztások, jelölőgyűlések Az Egyesült Államok föderatív berendezkedése miatt a választási szabályok jelentős részét a tagállami törvényhozások alkotják, a Kongresszusnak szűk a mozgástere. A szabályozásnak a választójog elvételétől kezdve a postai és elektronikus szavazások eltérő módozatain át a kampányfinanszírozási szabályokig sokféle egyedi és kevés minden államra kötelező eleme van. Minden állam maga dönt a jelölt megválasztásának módjáról is: jelölőgyűlésekkel és/vagy előválasztásokkal. Ebben fontos szerep jut az adott államban működő pártszervezetnek, mert ugyan a szövetségi pártelnökség meghatároz bizonyos kereteket és szabályokat, a részletekről, így a konvenciós delegációk összeállítására vonatkozó helyi szabályokról a tagállami pártok döntenek. A jelölőgyűlések, caucusok olyan zárt, vagyis csak a helyi, megyei vagy állami pártszervezetnél regisztrált szimpatizánsok és párttagok számára elérhető gyűlések, amelyek lentről felfelé építkező rendszerben döntik el, hogy kik kapják a tagállam delegátusi helyeit. Az előválasztási szezont évtizedek óta elindító Iowában például közel 1700 szavazókörben gyűltek össze a regisztrált republikánusok és demokraták, hogy érveljenek a jelöltjeik mellett. Az itt hozott döntés megy tovább megyei szintre, ahol a szavazóköri caucusok delegáltjai találkoznak; ha itt is van eredmény, az megy az állami caucusra, ahol eldől, kik kapják a 30 delegátusi helyet, amit a Republikánus Párt Iowa államnak az országos konvención biztosít. Van úgy, hogy a szavazóköri delegátusok kötött mandátummal mennek a megyei caucusra, de van úgy, hogy szabad mandátummal, tehát más jelöltet is támogatnak megyei szinten, mint a szavazóköri gyűlésen. Idén 11 államban mindkét párt, további három államban és Washington D.C.-ben a két párt közül az egyik caucusokon dönt a konvencióra küldött delegáció összetételéről. Az előválasztások ennél némileg egyszerűbb és gyorsabb eljárások. Lehetnek nyílt, zárt, vagy félig nyitott választások: ha nyílt, akkor minden regisztrált szavazó részt vehet a választáson – azt, hogy melyik párt előválasztásán, a szavazó dönti el (sokszor csak a szavazás napján, vagy pár nappal előtte). Erre 16 államban kerül sor. A zárt előválasztás a másik véglet: ezen csak a párt szavazóiként regisztrált választók vehetnek részt, ezt látjuk majd 13 államban. 7 államban viszont a félig nyitott vagy vegyes előválasztásokat írja elő a törvény: így akik független szavazóként regisztrálnak, eldönthetik, kinek az előválasztásán vesznek részt. Nem meglepő módon a nyílt és félig nyílt előválasztásokat tartó államokban már meg is indult a szokásosnak tekinthető „hekkelési” kampány: Massachusettsben például várható, hogy sok liberális szavazó fog Trumpra szavazni a „minél rosszabb az ellenfél, annál jobb nekünk” logika mentén. Érdemes lesz figyelni ezeket mindazoknak, akik azt gondolják, hogy egy etikai nyilatkozat majd távol tartja egy esetleges magyar előválasztáson a jobboldali szavazókat, és ezzel megúszható lesz az előválasztások Amerikában oly jól ismert ellenfél általi megtámadása. |
