A két államfő zárt ajtók mögötti tárgyalása több mint négy órán át tartott, s a hosszú időtartam azt sejteti, kevés dologban érthettek egyet; nem adtak ki közös közleményt, és sajtótájékoztatót sem tartottak. Utóbb mindössze annyi derült ki, hogy Moszkva másfél milliárd dollár hitelt folyósít Belarusznak. Ez látszólag jelentős összeg, de ha igaz az a minszki információ, hogy a belorusz jegybank épp ennyit volt kénytelen áldozni a nemzeti valuta árfolyamesésének megfékezésére, akkor már nem is annyira sok. Az is kiderült – és ez mindenképpen jó hír –, hogy visszavonják a belorusz–orosz határról és feloszlatják azt az orosz belbiztonsági erőkből felállított tartalékot, amelyet Putyin utasítására hoztak létre arra az esetre, ha mégiscsak meg kellene „segíteni” Lukasenkót. Ha ez tényleg megtörténik, az annak a jele, hogy a Kremlben megértették: nem tanácsos a bukott belorusz diktátort erőszakosan hatalmon tartani, Moszkvának más módon kell az egykori szovjet tagállamot Oroszország érdekszférájában marasztalnia. A találkozó azt is egyértelművé tette, hogy Putyin legitim elnöknek tartja Lukasenkót. Ez aligha okozhatott meglepetést, hiszen az orosz elnök az elsők között gratulált „újraválasztott” kollégájának, és ha valamit nagyon nem szeret, az az utcai tiltakozások, melyekben rendre „színes forradalmakat” lát. Most mind Lukasenko, mind Putyin időt akar nyerni. Az előbbi azért, hogy – kifullasztva a tüntetőket – stabilizálja helyzetét, az utóbbi azért, hogy megtalálja és „felépítse” Lukasenko Moszkvához hű utódját.
Mindeközben a tüntetések változatlan intenzitással folytatódnak.
Békés felvonulás
A múlt hétvégén, a tiltakozások immár 43. napján ismét legalább 150 ezren vonultak Minszk utcáira, és vidéken sem hagyott alább a lendület. A tüntetők a különleges rendőri erők változatlan brutalitása ellenére kitartanak a békés magatartás mellett, sőt karneváli hangulatot teremtenek. Szellemesebbnél szellemesebb transzparensekkel gúnyolják ki a karikatúraszerű diktátort. Aktivizálták magukat a Belaruszban erős információtechnológiai szektor dolgozói is, s egyre komolyabb akciókkal nehezítik meg a hatalom működését. Szeptember elején feltörték az elnök hivatalának honlapját, és a kezdőlapra a tüntetők legfőbb szimbólumának számító fehér-piros-fehér zászlót töltötték fel. Aztán a belügyminisztérium oldalát hekkelték meg, és Lukasenkót és gyűlölt belügyminiszterét, Jurij Karajevet a legkeresettebb bűnözők listájára tették fel. A magukat „belorusz kiberpartizánoknak” nevező hekkerek a belügyminisztérium akadémiájának honlapjára is behatoltak, és az adóhatóságot is megfenyegették: ha továbbra is békés tüntetőket tartóztatnak le, megbénítják az adóhivatal szervereit.
A legfontosabb húzásuk az volt, amikor megszerezték a belorusz állambiztonsági szervezet, a KGB, a belügyminisztérium és a különleges rendőri erők, az OMON munkatársainak listáját, és átadták a tüntetések szervezésében kulcsszerepet játszó NEXTA Live telegramcsatornának. A NEXTA szerkesztősége megerősítette a hekkerek közleményét és figyelmeztette az érintetteket: ha továbbra is teljesítik Lukasenko parancsait, nyilvánosságra hozzák az adatbázisaikban szereplő információkat, és „a népi figyelem fényében új élet kezdődik számukra”.
Arra, ami ezután történt, valójában senki nem számított. Jaroszlav Lihacsevszkij, egy startup vállalkozás vezetője egyszersmind egy alapítványt (BYSOL) is működtet, amely a politikai okokból kirúgottaknak, illetve azoknak a rendőröknek próbál segítséget nyújtani, akik készek a biztonsági erők brutalitása elleni tiltakozásul leszerelni. Ő arról beszélt, hogy már maga az információ, hogy a rendvédelmi szerveknél szolgáló személyek adatai a NEXTA-hoz kerültek, megtette a hatását. Pillanatokon belül mintegy kétszáz rendőr és belbiztonsági munkatárs jelentkezett náluk azzal, hogy kész otthagyni munkáját, csak ne publikálják a személyes adataikat.
Márpedig az események további alakulása nagyban függ az erőszakszervezetek magatartásától. A tömeges átállás rövid idő alatt bedöntené a rezsimet, s ezzel Lukasenko is tisztában van. Hatalomra kerülése óta nagy figyelmet szentelt annak, hogy a különböző erőszakszervezetek és állami ellenőrző apparátusok hűsége rendületlen maradjon. Mindig is kedvenc elfoglaltságai közé tartozott, hogy évente, kétévente lecserélje a vezetőiket, s ezzel a mostani válság idején sem hagyott fel. Még szeptember elején leváltotta a belorusz nemzetbiztonsági tanács titkárát, és helyére az állambiztonsági bizottság, azaz a KGB addigi vezetőjét, Valerij Vakulcsikot nevezte ki. A KGB új főnöke az állami ellenőrzési bizottság június elején kinevezett elnöke, Ivan Tertyel lett – ez az utóbbi afféle számvevőszékként működik rendkívül kiterjedt jogkörökkel. (Lukasenko szereti a szovjet reminiszcenciákat, ezért tartották meg az intézmény korábbi időket idéző nevét.) A KGB most kinevezett új elnöke a tizenharmadik a sorban 1994 óta, és ez egyáltalán nem kivételes. Az elnök személyi védelmét ellátó szolgálat élén 26 év alatt tizenketten fordultak meg. A gyakori vezetőváltások egyetlen célt szolgálnak: annak megakadályozását, hogy az egyes szolgálatok irányítói iránti lojalitás soha ne válhasson erősebbé a Lukasenko irántinál.
A hűség legkisebb, a diktátor által vélelmezett megingása azonnali és súlyos következményekkel jár. Néhány hónapja a nemzetbiztonsági tanács helyettes titkára, az elnök biztonsági szolgálatának korábbi főnöke tapasztalhatta ezt meg. Lukasenko szerint Andrej Vtjurin a kelleténél megértőbbnek mutatkozott az ellenzék iránt, és máris egy korrupciós ügy kellős közepén találta magát. Jutalma 12 év börtönbüntetés lett – de ő legalább élve megúszta. Lukasenko hosszú regnálása alatt legalább négy ismert, korábban az elnök környezetéhez tartozó politikus tűnt el nyomtalanul. Az egykori belügyminiszter, Jurij Zaharenko bűne például csak annyi volt, hogy minisztersége után belépett egy ellenzéki pártba. Lukasenko növekvő paranoiájára utal az is, hogy egyre nagyobb befolyáshoz juttatja az erőszakszervezetekből és más állami ellenőrző szervekből érkező politikusokat; ez történt a nyár elejei kormányátalakításkor is. A diktátor nyilván sejthette, hogy az augusztusi elnökválasztás nem sok jót ígér, ezért még júniusban átalakította kormányát. Az új miniszterelnök Roman Golovcsenko lett, ő korábban a belorusz hadiipari komplexumot vezette, előtte pedig a főügyészségen, illetve a nemzetbiztonsági tanácsban dolgozott – azaz tipikus erőszakapparátusi karriert tudhat maga mögött.
Békés elvonulás
A belorusz elnök nemcsak szigorral és a gyakori vezetőcserékkel igyekszik fenntartani a hatalma csaknem egyedüli támaszát jelentő erőszakszervezetek lojalitását. A rendőri és más biztonsági szolgálatoknál dolgozókat szociális privilégiumok is megilletik. A közrendőrök fizetése ugyan nem különösebben magas, lényegében az országos átlaggal egyezik meg, ám a tisztek már ennek dupláját vagy még annál is többet kapnak, nem beszélve azokról, akik a különleges rendőri erőknél szolgálnak. A rendvédelmi pályát a fizetést kiegészítő számos szociális kedvezmény még vonzóbbá teszi. A dolgozók viszonylag könnyen és gyorsan juthatnak lakáshoz, gyerekeik garantált óvodai ellátást kapnak, és már 48 évesen nyugdíjba vonulhatnak. Ezek együttesen – főleg a falvakból városokba felköltözőknek – nagyon sokat jelentenek. De ezeknél is jelentősebb jövedelemforrást biztosít ma is a számukra, hogy az erőszakszervezetek a gazdaság különböző szereplői felett hagyományosan széles kontrollt gyakorolnak. A 90-es években fontos szerepet játszottak abban, hogy konstruált büntetőügyekkel vállalatok sorát lehessen visszaállamosítani, és ilyenkor mindig csurrant-cseppent valami. Aztán a 2000-es évektől egyre inkább azzal kezdtek el foglalkozni, hogy afféle járadékbehajtóként felügyeljék a magánszektort. Az így szerzett jövedelemtől nehéz megválni.
Mégis előfordulhat, hogy a rendfenntartó erők hetek óta tartó brutalitása – amit talán az ott dolgozók egy része sem vesz jó néven –, illetve a félelem a lelepleződéstől, egyre többeket késztet majd szakításra a rezsimmel. Ma még nem látszik a lojalitás rendszerszintű megingása, de a névtelenség „feltörése” fordulatot hozhat. Örményországban villámgyorsan omlott össze Szerzs Szargszján korrupt hatalma azok után, hogy 2018 áprilisában a honvédelmi miniszter jelezte: nem ért egyet a tüntetők erőszakos szétkergetésével, és a hadsereg ebben nem hajlandó közreműködni. Evo Morales bolíviai elnököt a saját hadserege hagyta cserben. Talán Belaruszban is az erőszakapparátusok megingása hozhat fordulatot és kényszerítheti ki Lukasenko távozását. Elutasítottsága ma már olyan erős, hogy hatalmát csak nyílt és kiterjedt erőszakkal tudja fenntartani. Ezt azonban egy idő után egyre nehezebb lesz finanszírozni. Szvetlana Tyihanovszkaja már felajánlotta a diktátornak a békés elvonulás lehetőségét. Érdemes lenne meggondolnia ezt.
