EU-s kavarások: Orbán nagy lehetősége, hogy hódítson a Balkánon

  • Keller-Alánt Ákos
  • 2019. szeptember 29.

Külpol

Orbán Viktor azt szeretné, ha az új Európai Bizottságban a magyar jelölt az EU bővítéséért felelős posztot kapná meg. De miért fontos a magyar kormánynak a bővítés, és mi vár Trócsányi Lászlóra, ha megkapja a területet?

Ősszel áll fel az Európai Unió új, Ursula von der Leyen vezette Bizottsága; Magyarország jelöltje a testületbe Trócsányi László.

A magyar kormány azt szeretné, ha a volt igazságügyi miniszter az európai szomszédságpolitikáért és csatlakozási tárgyalásokért felelős pozíciót kapná meg. Az uniónak hivatalosan öt tagjelölt országa van, Szerbia, Montenegró, Észak-Macedónia, Albánia és Törökország. Mivel a török csatlakozásra évtizedek óta nincs reális esély, a bővítés gyakorlatilag a Nyugat-Balkán felvételét jelentené. Az EU már 2003-ban hivatalosan elkötelezte magát a bővítés mellett, vezetői azóta is rendre megerősítik ebbéli szándékukat – ám a csatlakozási tárgyalások lassan haladnak, mert a tagállamok megosztottak a kérdésben.

Az, hogy Orbán a bővítési posztot szeretné, kevéssé meglepő, hiszen az utóbbi években kifejezetten aktív lett a Balkánon. Csakhogy Magyarország mellett Szlovénia is bejelentkezett a posztért. Marjan Šarec miniszterelnök Janez Lenarčičet javasolja a posztra, és sokak szerint neki nagyobb esélye van, mint Trócsányinak. Lenarčič igazi karrierdiplomata: dolgozott az ENSZ-ben, és évekig az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) egyik vezetője volt; jelenleg Szlovénia uniós képviseletének irányítója.

Trócsányi László

Trócsányi László

Fotó: MTI

 

A magyar jelölt volt alkotmánybíró, de brüsszeli és párizsi nagykövet is, az utóbbi öt évben pedig igazságügyi miniszter (pályaképét lásd: A kormány ügyvédje, Magyar Narancs, 2019. május 23.). Ebben a minőségében asszisztált a jogállam leépítéséhez, s olyan, nagy nemzetközi botrányt kavaró ügyek kötődnek a nevéhez, mint a CEU elüldözése Magyarországról vagy az MTA kutatóhálózatának elvétele.

Ráadásul az ő minisztersége idején indult meg a 7-es cikk szerinti eljárás Magyarország ellen. Ilyen előélettel nehezen tudná számon kérni a csatlakozni kívánó országoktól a demokrácia, a jogállam vagy éppen az emberi jogok tiszteletét. Megválasztásából a tagországok azt a következtetést vonhatnák le, hogy a Von der Leyen vezette Európai Bizottság vagy a demokratikus jogállami elvárásokat nem veszi komolyan, vagy magát a bővítést.

Attól is többen tartanak Brüsszelben, hogy ugyan Magyarország híve a bővítésnek, ám Orbán víziója nem az integrált Európai Unió, inkább a (lehetőleg illiberális) nemzetállamok laza föderációja. A Bizottság esetleges magyar tagjában nyilván sokan Orbán meghosszabbított kezét látják majd, hiszen a kormányfő kinevezési gyakorlata külföldön is ismert – ez pedig tovább csökkenti Trócsányi esélyeit. Ha mégis magyar politikus lenne az unió bővítési biztosa, az jelentősen emelné Orbán politikai súlyát a térségben.

Lenarčič ezzel szemben egy liberális, a demokratikus értékek mellett elkötelezett kormány jelöltje. Szlovénia, mint az egykori Jugoszlávia tagállama jóval közelebb áll az érintett országokhoz, ráadásul 2021-ben Ljubljana veszi át az EU soros elnökségét, s az egyik prioritásuk pedig épp az unió bővítése lesz.

A Kreml árnyéka

„Magyarország számára a Balkán mindig az egyik szomszédsági prioritás volt, támogattuk Horvátország függetlenségét, NATO- és EU-csatlakozását, ahogy a térség más országait is segítettük a felzárkózásban” – mondja a Narancsnak egy évtizedekig a térségben dolgozó diplomata.

„A feszültségektől terhelt Nyugat-Balkán komoly kockázatot jelent egész Európának, ezért a térség európai, euroatlanti integrációjának felgyorsítása az egész kontinens biztonsági és gazdasági érdeke” – érvel rendre Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, de Orbán Viktor is minden alkalmat megragad arra, hogy kiálljon a bővítés mellett. Hasonló gazdasági és geopolitikai okok miatt aktívan támogatják a térség csatlakozását a szomszédos tagországok (Horvátország, Szlovénia, Románia, Ausztria), a visegrádi országok, és ha az utóbbi időben kicsit kevésbé lelkesen, de Olaszország is.

Dodik és Orbán

Dodik és Orbán

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

 

Ugyanakkor ez az elköteleződés, bármennyire dicséretes hagyományai is vannak a rendszerváltás utáni magyar külpolitikában, nem tűnik teljesen jóhiszeműnek. A magyar kormányfő az elmúlt években kifejezetten aktív lett a Balkánon – igaz, rendre a helyi autoriter és oroszbarát politikusokat támogatja a térségben. Szlovéniában a szélsőkonzervatív, fanatikusan jobboldali, euroszkeptikus Janez Janšát és pártját, a Szlovén Demokrata Pártot (SDS).

Orbán-közeli magyar üzletemberek nyújtottak hathatós segítséget az SDS-nek abban is, hogy kiépítse médiabirodalmát (erről lásd: Barátom, Janša, Magyar Narancs, 2018. március 22.). A Fideszéhez hasonló elveket és politikai gyakorlatot hirdető SDS az elmúlt két választáson, a tavalyi országgyűlésin és az idei európai parlamentin is a legtöbb szavazatot szerezte, ám kormányt alakítania nem sikerült: több pártból álló demokratikus ellenzéke hónapokig tartó nyűglődés után végül működőképes kabinetet hozott össze.

Egyelőre kudarcot vallottak az Orbán-kormány észak-macedóniai kavarásai is. A magyar kormányfő hosszú éveken át támogatta a jobboldali VMRO-DPMNE párt vezette kormányt (ennek a vezetője volt a hírhedt budapesti száműzött, Nikola Gruevszki), még akkor is, amikor e kormány paranoid, szélsőségesen nacionalista politikája már nemcsak baloldali ellenzékét próbálta törvénytelen módszerekkel kiiktatni, hanem hatalma megőrzéséért az ország törékeny etnikai békéjét is kockára tette.

Az elmúlt években szembeszökő volt, hogy míg a legerősebb uniós tagállamok, mindenekelőtt Németország, valamint az Egyesült Államok nagy energiát fektettek a macedón–görög egyezmény tető alá hozásában, amely megnyitotta Észak-Macedónia útját a NATO és az EU felé, addig Budapest a végsőkig kitartott az egyezmény ellen küzdő, s Moszkva támogatását élvező Gruevszki-párt mellett.

Egyebek mellett azon a szlovéniaihoz hasonló médiakonglomerátumon keresztül, amelyet Macedóniában ugyanaz a magyar üzleti kör hozott létre és tart fenn a mai napig, mint amelyik a szlovéniait. (Erről lásd cikkünket: Barátom, Gruevszki, Magyar Narancs, 2018. május 17.) A VMRO végül 2017 májusában adta át a hatalmat a szocdemek és az albán pártok koalíciójának, Gruevszki pedig 2018 novemberében Budapestre menekült.

false

 

Fotó: MTI

 

A nemzetközi botrány során nyilvánvalóvá vált nemcsak az, hogy Gruevszkit a szökésben a magyar kormány segítette, de az is, hogy erről pontosan tudtak a térségben működő – papíron Magyarországgal szövetséges – titkosszolgálatok is. A magyar kormány ezek után már nem emelt vétót Észak-Macedónia NATO-csatlakozása elé.

Az Orbán-kormány ugyancsak remek viszonyt ápol az Aleksandar Vučić elnökölte Szerbiával. Rendszeresek a közös kormány­ülések, minkét kabinet legalább szóban elkötelezett a gazdasági kapcsolatok – amúgy nem túl távlatos – fejlesztése iránt, a magyar kisebbség képviselői négy államtitkári posztot töltenek be a belgrádi kormányban, és akadálytalanul áramlik a magyar kormányzati segítség a vajdasági magyarok, vagy legalábbis néhány jobban pozicionált reprezentánsuk felé.

Mindezt akár biztató fejleményként is értékelhetnénk – ám a felhőtlen viszonyra némi árnyékot vet a belgrádi vezetés erős hajlama az antidemokratikus kormányzásra és a Moszkva felé tett gesztusainak sora. Vučić a közelmúltig nagy híve volt annak az alkunak is, amelynek értelmében Észak-Koszovó Szerbiához csatolásáért cserébe Szerbia elismerné Koszovó függetlenségét; s ebben nemcsak Koszovó – háborús bűnökkel gyanúsított – elnökével, Hashim Thaçival fújt egy követ, de az unióban is talált hozzá támogatókat.

Józan, mértéktartó vélemények szerint azonban a lakosságcsere, illetve az etnikai elvű határváltoztatás szentesítése nem csak Koszovót, de Észak-Macedóniát is lángra lobbanthatná, és előjátéka lenne az egységes Bosznia-Hercegovina szétszakításának is. (Erről lásd: Haramiák markában, Magyar Narancs, 2018. november 11.) A magyar kormány a határmódosítás ügyében nyilvánosan nem foglalt állást – és úgy tűnik, az ötlet le is került a napirendről –, az viszont feltűnő, hogy az utóbbi időben milyen megértést tanúsít a boszniai Szerb Köztársaság (Republika Srpska) és elnöke, Milorad Dodik iránt.

Szijjártó idén áprilisban Dodikkal egy színpadon szólalt fel egy erősen patrióta hangulatú, NATO- és Nyugat-ellenes belgrádi nagygyűlésen, s Dodik Bosznia-Hercegovina kollektív elnökségének tagjaként június közepén Budapesten Orbánnal is találkozott. A Kreml támogatását és a nyugat-európai szélsőjobb csodálatát élvező Dodik nyíltan az egységes Bosznia-Hercegovina ellen, a Republika Srpska különválásáért küzd, s emiatt a nyugati világban szóba sem állnak vele. Orbán rövid közös sajtótájékoztatójukon ugyan leszögezte, hogy Magyarország Bosznia-Hercegovina egységét és uniós tagfelvételét támogatja a jövőben is, ugyanakkor megjegyezte azt is, hogy személyesen mennyire tiszteli Dodik urat.

Dodik és Orbán

Dodik és Orbán

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

 

Az, hogy az 1992 és 1995 közötti etnikai tisztogatásokból, értsd: a népirtásig vitt tömeggyilkosságokból megszületett, s ezek tényét máig tagadó Republika Srpska vezetője mennyi „tiszteletet” érdemel, erősen véleményes, de talán indokolható bizonyos reálpolitikai kényszerekkel – az azonban szembetűnő, hogy a rendszerváltást követő húsz évhez képest mennyire megváltoztak a magyar Balkán-politika hangsúlyai.

Míg a jugoszláv háborúk során rendre a nagyszerb központosító törekvésekkel és háborús agresszióval szemben állt sorompóba Budapest, fellépett a demokratikus, független Szlovénia és Horvátország és az egységes Bosznia-Hercegovina mellett, addig a mai Orbán-kormány természetes szövetségesei mind a Belgrád központú ortodox fronton sorakoznak fel – s valahogy mindegyik mögött a Kreml árnyéka rajzolódik ki.

Vonakodás és frusztráció

De bármi is legyen is a valódi oka a magyar kormány elköteleződésének az unió balkáni bővítése iránt, azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy Budapesten múlna a dolog – még ha meg is kapja Trócsányi László a bővítési biztosi posztot. (Sőt: lehet, hogy épp azért lesz majd magyar bővítési biztos, mert a bővítésből sem lesz semmi.) Az EU fontosabb országai – elsősorban Németország és Franciaország, valamint az észak-európai államok – nem tartják sürgősnek a bővítést, és így vannak ezzel a magországok polgárai is.

Az érdektelenségben fontos tényező, hogy a szóban forgó kisállamok gazdasági potenciálja elenyésző: Montenegró éves GDP-je (nagyjából 5 milliárd dollár) egy nyugat-európai kisvárosénak felel meg, de ebben a nagyságrendben mozog a többi jelölt teljesítménye is (Koszovó 7 milliárd, Macedónia 11 milliárd, Albánia 13 milliárd). A legerősebb Szerbia a maga 41,5 milliárd dollárjával, de ez sem több, mint egy közepesen izmos német város GDP-je.

A tartózkodó nyugati álláspontban nagy szerepe van a korábbi bővítések negatív tapasztalatainak is. Sokak szerint Románia, Bulgária és Horvátország is úgy csatlakozott az unióhoz, hogy nem állt készen – elsősorban a korrupció és a politikai-gazdasági reformok hiánya miatt. A Magyarországon és Lengyelországban zajló antidemokratikus folyamatok pedig arra is rávilágítanak, hogy a korábbinál sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni a független intézmények megerősítésére: addig senki nem lehet az EU tagja, míg intézményrendszere meg nem erősödik annyira, hogy ellenálló legyen a magyarhoz hasonló autoriter kísérletekkel szemben.

Nem segített a Nyugat-Balkán ügyének az sem, hogy a migrációs válság európai szintű, a szolidaritáson alapuló kezelésének elsősorban a már EU-tag kelet-európai államok voltak a legfőbb akadályozói.

Az EU egyrészt hangsúlyozza, hogy a bővítés milyen előnyökkel járna a közösségnek és az új tagországoknak, ám a csatlakozást lényegileg elősegítő lépéseket – a nem elhanyagolható anyagi segítségen túl – nem tesz. Ahhoz, ugyanis, hogy a még mindig megosztott és etnikai konfliktusokkal terhelt régió csatlakozása elérhető közelségbe kerüljön, az EU-nak sokkal aktívabb szerepet kellene vinnie. Közvetítenie kéne az országok közötti vitás kérdések rendezésében, és az anyagi támogatáson túl komoly szakembergárdával kellene segíteni ezen országok intézményi fejlődését és a demokrácia megszilárdítását.

A vonakodás érthető módon frusztrációt szül az érintett országokban, mert „a nyugat-balkáni országok részéről komoly a szándék a csatlakozásra” – mondta a Narancsnak a már idézett diplomáciai forrás. „Montenegró főleg a Szerbiától való függetlensége miatt akar csatlakozni. Szerbiában pedig tisztában vannak azzal, hogy ha nem csatlakoznak az EU-hoz, végletesen lemaradnak.”

A térség gazdasági szempontból már szinte része is az Európai Uniónak: legfőbb kereskedelmi partnere az EU (a régió exportjának 72 százalékát, importjának pedig 58 százalékát bonyolítja le uniós tagországokkal), ahogyan innen érkezik a legtöbb működő tőke is a térségbe (az összes FDI 73 százaléka). És a bővítés már csak azért is nagyon fontos lenne, mert ez tudná úgy-ahogy garantálni a térség biztonságát és stabilitását. „Egy súlyos konfliktus kitörésének ugyan kicsi a veszélye, hiszen a Balkán országai vagy már NATO-tagok, vagy NATO-országokkal vannak körülvéve.

Ennek ellenére komoly feszültségek vannak Boszniában vagy Koszovóban is. Rengeteg kérdést csak akkor lehet megnyugtatóan rendezni, ha ezeket az országokat integrálja az unió” – véli forrásunk, s hozzáteszi: épp a régió geostratégiai fontossága a biztosíték arra, hogy ezek az országok előbb-utóbb taggá válnak. Ám akár Trócsányi, akár Lenarčič lesz végül a bővítési biztos, a Nyugat-Balkán csatlakozása elsősorban azon fog múlni, megvan-e a tagországok egységes ez irányú akarata, és az EU új külügyi főbiztosa (a spanyol Josep Borrell) mennyire lesz elkötelezett és aktív a bővítés kérdésében.

Keleti partnerség

Oroszország mindent elkövet, hogy lassítsa a térség uniós csatlakozását, de gazdaságilag sosem lesz az EU-hoz mérhető partnere a Nyugat-Balkánnak. Míg Putyin az uniót inkább csak gyengíteni akarja, a térség NATO-csatlakozását minden lehetséges eszközzel próbálja megakadályozni, elég csak a 2016-os montenegrói puccskísérletre gondolni. Geopolitikai szempontból érzékenyebb terület a hat volt szovjet tagköztársaságra kiterjedő uniós projekt.

Az Azerbajdzsánt, Belaruszt, Grúziát, Moldovát, Örményországot és Ukrajnát felölelő, 2009-ben indult Keleti Partnerség szintén a bővítési biztoshoz tartozik. Oroszország ezt a területet természetes befolyási övezetének tekinti, és minden erejével próbálja ott is tartani, az EU így az elmúlt tíz évben még annál is kevesebb eredményt tudott elérni, mint a Nyugat-Balkánon. Előrelépés főleg a beutazási és kereskedelmi könnyítések területén történt, ma már nincs szükségük vízumra a Grúziából, Moldovából vagy Ukrajnából érkezőknek.

 

Lassított felvétel

A nyugat-balkáni országok kereken húsz éve léptek be az EU előszobájába, 1999-ben indult el ugyanis a stabilizációs és társulási folyamat. Az Európai Tanács 2003-ban Szalonikiben jelentette ki, hogy az unió elkötelezett a bővítés mellett, és minden támogatást megad ehhez a nyugat-balkáni országoknak.

A folyamatban – papíron – Montenegró tart a legelőrébb. A tárgyalásokat 2012-ben kezdték meg, a 35 fejezetből 32-t nyitottak meg, ám csak 3-at zártak le. Szerbia két évvel később vághatott bele, eddig 15 fejezetet nyitottak meg, amiből mindössze 2-t sikerült lezárni. Az Európai Bizottság aktuális stratégiája a két ország 2025-ös csatlakozásával számol, s ez azt jelenti, hogy 2023-ra le kell zárni az összes tárgyalási fejezetet. Szerbia esetében a legnehezebb feladat a Koszovóval fennálló konfliktus rendezése.

Észak-Macedónia helyzetén nagyot lendített, hogy sikerült rendeznie névvitáját Görögországgal, így már Athén sem gördít akadályt a csatlakozási tárgyalások megkezdése elé. Gruevszki leváltása óta a baloldali Zoran Zaev vezette kormány rohamtempóban végzi a jogharmonizációs feladatokat. A Bizottság 2019. májusi jelentése szerint az intézményi és gazdasági feltételeket tekintve Észak-Macedónia felkészültebb a csatlakozásra, mint Montenegró és Szerbia.

Ennek ellenére az uniós tagországok EU-ügyekért felelős miniszterei júniusban nem tudtak megegyezni az ország csatlakozási tárgyalásainak megindításáról. A francia, a holland és a dán ellenállás miatt októberre halasztották a döntést, és ugyanígy járt Albánia is. Mindkét ország esetében a korrupció, a szervezett bűnözés, valamint a titkosszolgálatok és az államapparátus területén tett lépéseket kevesellték a tagországok.

A csatlakozásra váró országok jelentős pénzügyi támogatást, a 2014–2020-as költségvetési ciklusban összesen 3 milliárd eurót kapnak az EU-tól – a legtöbb infrastruktúra-fejlesztésre és a megfelelő intézményrendszer kiépítésére jut.

Ez Szerbiában a GDP több mint 0,5, Albánia, Montenegró és Észak-Macedónia esetében pedig majdnem 1 százaléka. Csakhogy a felzárkózást nem segítik ezek a pénzek: a nyugat-balkáni országok egy főre jutó GDP-je alig került közelebb az EU átlagához az elmúlt években (a legjobban még Montenegró áll 23 százalékkal, a legrosszabb helyzetben lévő Albániában a fajlagos nemzeti össztermék az uniós átlag mindössze 13,4 százalékát teszi ki). Ha a felzárkózási ütem nem gyorsul fel, ezek az országok még a legoptimistább becslések szerint is csak 60 év múlva érik el az átlagos uniós fejlettséget – a pesszimistábbak 200 évet jósolnak.

 

(Közreműködött: - bbe -)

Neked ajánljuk