Kedden Budapestre érkezik Orbán Viktorhoz Alice Weidel, a német Alternative für Deutschland (AfD) társelnöke és kancellárjelöltje. A látogatás ténye ezúttal nem annyira Orbánnak fontos – ő szokás szerint erősítheti magáról a nemzetközi kavarógép képét –, hanem azért, mert a szélsőjobboldali párt ezzel az előre hozott német választás előtt azt üzenheti magáról, hogy már nemcsak otthon nincs olyan szigorú politikai karanténban, de külföldön fogadják is őket. Az AfD a felmérések szerint valahol 20 százalék környékén, felett végezhet. Hogy ezt milyen irányba befolyásolja a párttal nagy nyilvánosság előtt csak mérsékelten barátkozó Orbán, még nem egyértelmű, de ennél sokkal érdekesebb Weidel figurája: a politikus ugyanis tulajdonképpen megtestesíti azt a posztmodern politikát, amiben már a szélsőjobb sem tűnik olyan biztosan beazonosíthatónak, a szabadság, nyitottság és hasonló szavak pedig nemcsak elvesztették értelmüket, de beszélgetéstől függően új értelmet kaptak.
A kancellárjelöltnek van egy nagyon izgalmas tulajdonsága, amit sokkal hamarabb szokás elmondani bármiféle politikai meggyőződésénél: az, hogy leszbikus, ráadásul Sri Lanka-i hátterű svájci partnerével közösen nevelik gyerekeiket. Amikor a mostanában az európai politikához is értő Elon Musk interjúnak álcázott propagandavideót készített vele, tulajdonképpen az egyetlen állítás az volt, hogyan lehetne náci vagy fasiszta egy homoszexuális nő. A választ értelemszerűen nem a propagandainterjú adja meg, arról pedig Weidel értelemszerűen nem beszélt, hogy ahogy az elmúlt évtizedekben minden, úgy a szélsőjobb is változott: már nem csupán bakancsos kopasz férfiakat kell elképzelni, akik őrjöngve gyűlölnek mindent, amit nem értenek, hanem sokszor kifejezetten az utált liberálisok szabadságértelmezését kifacsarva jelennek meg a szólásszabadság vagy akár a melegjogok védelmezőjeként. Ez utóbbi főleg a migrációellenes szólamokban kerül elő; még a Fidesznél is feltűntek korábban olyan gondolatok, hogy a meleg közösségek védelme miatt kell távol tartani a muszlimokat.
A saját magánéletében nem a klasszikus szélsőjobboldali sztereotípiáknak megfelelő embereket jól lehet használni amolyan tokenként: ha támadják őket, elő lehet őket venni. Weidel azonban sokkal több, mint “token-leszbikus.”
Weidel magánéletét leszámítva sem az a klasszikus AfD-sztereotípia: Nyugat-Németországban született, ott is tanult, gazdasági végzettségét megszerezve pedig előbb egy évig Kínában élt, ahol a Bank of Chinanál dolgozott, majd a frankfurti Goldman Sachsnál helyezkedett el, miközben doktorit is szerzett. Már alapításkor, 2013-ban csatlakozott az akkor még egyszerű jobbközép pártként létrejött AfD-hez, ahol a pézügyi szektorban szerzett tapasztalatával felvértezve szidta egyre hangosabban a pénzügyi elitizmust. Sőt, valószínűleg főleg ez vezette az AfD felé, hiszen klasszikus értelmiségi „professzorpártként” eredetileg a legkevésbé sem a migrációellenesség határozta meg őket, hanem sokkal inkább az, hogy elutasították az adósságokat nyögő, a németek által kisegített déli államok pénzügyi megsegítését. Bár a Foreign Policy cikke szerint Weidelt barátai még kifejezetten nyitottnak és a török gasztronómia nagy kedvelőjének ismerték, a 2015-ös menekültváltásg során az AfD elkezdte verni a dobot, főleg közbiztonsági kérdéssé alakítva a migrációt. Weidel a párt egyik legerősebb arcaként követelte külön börtönök építését az észak-afrikai országokból érkező bűnözők számára, be akarta tiltani a németországi minareteket, a fejkendők viselését a német állami cégeknél. Felívelő csillagán semmi sem tudott rontani: ahogy azt megszokhattuk, egy kifejezetten privilegizált családi háttérrel rendelkező agyonművelt emberként képes volt magát beállítani a kisemberek hangjaként, ahogy az sem tette tönkre a karrierjét, hogy mint kiderült, feleségével maguk is szír menekültet alkalmaztak takarítóként, ráadásul feketén.
Weidel klasszikus opportunista közszereplő: bár pártja „családbarát” programja nem kifejezetten támogat a heteroszexuálistól eltérő családmodellt, a politikus sem nem vitázott, sem nem ujjongott, amikor többek közt az ő házasságát is lehetővé tették 2016-ban az azonos neműek házasságának elismerésével. Magyarázata mindössze annyi volt, hogy szerinte „nem a melegházasság Németország legégetőbb problémája jelenleg”, majd elmondta, hogy a Németországra szabaduló migránsok számára bűn a homoszexualitás. Azóta már tovább is ment: amikor az AfD a magyar alkotmányból ismert módon leszűkítette a család meghatározását apára, anyára és gyerekre, már ő állt a párt élén. Ezzel meg is érkeztünk a posztmodern politikához: egy pártvezető maga támogatja, hogy a saját családjára ne lehessen családként tekinteni.
Hogy mitől Orbán Viktor potenciális jóbarátja, arra épp ez a fajta ideológiai rugalmasság a magyarázat: miközben az AfD kiáltványában jelzi, hogy az Egyesült Államok érdekei egyre távolabb vannak a német érdekektől, és inkább az orosz kapcsolatokat kéne erősíteni, az Egyesült Államok hatalmi státuszát erőből visszaállítani kívánó Donald Trumpnak azért melegen gratulált elnökválasztási győzelme után, bár a beiktatásra a meghívás ellenére sem ment el.
Német radikális pártként persze neki is meg kell küzdenie a holokauszt árnyékával. E téren Weidel szintén hozza a már említettt jelentésnélküliséget: az AfD narratívája szerint a hitleri Németország miatti lelkiismeretfurdalással le kell számolni, hiszen épp emiatt lett túl befogadó a német társadalom, de mindeközben hagyja kampánya során az „Alice für Deutschland” skandálást, ami természetesen gátlástalan átalakítása az „Alles für Deutschland” náci szlogennek.
A német társadalom reflexe továbbra is az „erős vezetőktől” való idegenkedés, ezért Alice Weidel sem volt képes úgy elfoglalni a pártját, mint ahogy azt láttuk mondjuk Giorgia Melonitól vagy Marine Le Pentől. Inkább a társadalmilag elfogadható szélsőjobbot mutatja: bejárta a világot, sok nyelven beszél, kitelepítés vagy pogromok helyett „remigrációt” emleget, Elon Musknak pedig azt magyarázza, hogy Adolf Hitler valójában kommunista volt. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor szokásától eltérően sokkal visszafogottabban állt be mögé, mint hasonszőrű társaival tenni szokta: a svájci Neue Zürcher Zeitungnak adott interjújában inkább mozgalomnak nevezte az AfD-t, mint pártnak, és szerinte is vannak hajmeresztő gondolataik – bár nem árulta el, pontosan mivel nem ért egyet. Ez a távolságtartás persze akár változhat is a február 23-i választás után: bár továbbra is a kereszténydemokrata CDU-CSU-nak áll a zászló, Weidel és az AfD két dologban bízhat: az egyik az, hogy az elmúlt években világszerte alulmérték a szélsőjobboldali politikusokat a közvélemény-kutatók, a másik pedig épp Weidel személye. Az ugyanis egyre látványosabb, hogy a nem hagyományos, néha már érthetetlen hátterű politikusok mennyire sok szavazatot be tudnak húzni egyszerűen azzal, hogy nem olyanok, mint amilyennek a politikusokat megszoktuk az elmúlt negyven évben.
