A román rendszerváltás fantomjai – A „bányászjárás” a jelen politikájában

  • Ara-Kovács Attila
  • 2015. október 30.

Külpol

Huszonöt év után vajon tényleg aktuális azok ellen is fellépni, akiket ugyan politikai felelősség terhel, de problematikus döntéseikkel megakadályozták a teljes káoszt?

Újabb jogi eljárások indultak Romániában, ám ezúttal nem a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) a kezdeményező, és nem gazdasági visszaélések, hanem politikai döntések miatt vizsgálódnak. Különlegessé teszi az esetet az is, hogy nagyon régi, negyed évszázados ügyet vettek elő.

Történt, hogy többen, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultak az 1990 júniusában lezajlott úgynevezett bukaresti „bányászjárás” okán, majd tavaly az a döntés született, hogy a román kormánynak ki kell vizsgálni az egykori incidenssorozatot, és hogy az akkori áldozatoknak – vagy azok családjának – kártérítéssel tartozik.

Mi is volt ez a bizonyos „bányászjárás” (mineriada)?

A romániai 1989-es decemberi eseményeket követően egy szűk, a régi kommunista nómenklatúrához tartozó csoport ragadta magához a kezdeményezést. Az eljövendő iránya Bukarestből akkor teljesen áttekinthetetlennek tűnt; míg Budapesten és számos más kelet-európai fővárosban a rendszerváltó elit már egy ideje készült arra, hogy kihasználva a Szovjetunió gyengülő befolyását áttérjen a liberális demokráciára, s mielőbb a Nyugathoz csatlakozhasson, addig a román politikai elit számára ez egyáltalán nem volt ennyire egyértelmű. A véres „forradalmat” követő egy-két hónapban az új vezetés a helyét kereste, az alakulgató demokratikus pártok viszont erőt és szilárd támogatást nem voltak képesek ez idő alatt felmutatni. Többségüket egyébként is az emigrációból visszatért, többé-kevésbé komolytalan, a romániai helyzetet csak messziről ismerő idős emberek hozták létre. A helyzet egyre kaotikusabbá vált, s már nagyon korán ezt kihasználták azok, akik a Nicolae Ceauşescu-rendszerből átmentve magukat baloldali mezben, a szélsőjobboldali román múlt eszméit reinkarnálva szálltak szembe az épp létrejött vezetéssel.

Nagy, országos tiltakozások következtek, melyekben az elkötelezett demokraták és a szélsőséges jobboldali elemek hangja keveredett. A legfeszültebb helyzet nyilvánvalóan Bukarestben alakult ki, ahol állandósultak a tömegtüntetések. A nagy jobboldali nyomás hatására a Ceauşescu után összeállt kormányzat egyre inkább meghátrálni kényszerült: először betiltotta az akkor már amúgy sem működő saját korábbi pártját, a Román Kommunista Pártot, miközben geopolitikailag titokban még mindig Moszkva felé tájékozódott. Ez utóbbin csodálkozni aligha lehetett, hisz míg a békés magyar vagy lengyel rendszerváltásban elsősorban az Egyesült Államok diplomáciája segített a meghatározó erőknek, addig Romániában a „forradalomban” egyébként is kulcsszerepet játszó oroszok voltak házon belül.

Az államfő ekkor Ion Iliescu volt, maga is a korábbi kommunista nómenklatúra tagja, a Központi Bizottság egykori titkára. A miniszterelnök Petre Roman volt, aki a kommunista párt két világháború közötti fontos tagjának, a nagyváradi születésű Neuländer Ernőnek a fia. Neuländer később a Komintern megbízottjaként Valter Roman néven a spanyol polgárháborúban is részt vett. Feleségét, Petre Roman anyját, egy arisztokrata spanyol nőt ott ismerte meg s vitte magával haza, előbb a Szovjetunióba, majd a háború után Romániába.

Iliescu, Roman, valamint Victor Atanase Stănculescu volt honvédelmi miniszter, és egy gyanús múltú obskúrus, akkor épp a belbiztonságért felelős miniszterelnök-helyettes, Gelu Voican-Voiculescu 1990. június 12-én adtak parancsot a rendőrségnek, illetve az időközben vidékről felhozott csendőröknek, hogy számolják fel a fővárost megbénító óriási tüntető tömeget. A rendfenntartók nagy erőkkel vonultak ki, a tömeg viszont ellenállt; számos provokáció is érte a rendőröket, ami eszkalálta a helyzetet. Az eredmény két halott, 270 sebesült, és ezernél több összevert, letartóztatott ember. A kormányzat egyszerre vallott kudarcot a belpolitikában, és szigetelődött el külpolitikailag. Iliescuéknak komolyan számolniuk kellett azzal, hogy a harag ezt követően tényleg elsöpri őket, viszont sehol sem létezett olyan szervezett politikai erő, amely szakszerűen és legitim módon átvehette volna tőlük a hatalmat.

Miron Cozma, 1990

Miron Cozma, 1990

 

 

Ekkor jött az ötlet: megkérik a bányászszakszervezetek vezetőit, hogy a Zsil völgyéből hozzanak fel tízezer bányászt, akikkel ellensúlyozni tudnák a tüntető tömeg erejét. A döntés utáni órákban a közlekedési minisztérium által rendelkezésre bocsátott járművekkel már el is indulta a bányászok, akik először a tüntetőket kergették szét, majd az ellenzéki pártok székházait dúlták fel. Bár megmondhatatlan, mi lett volna, ha ezt az eszközt a kormányzat nem veti be, tény: az elszabadult bányászdüh nagyon sokat ártott Iliescu és Petre Roman politikai nimbuszának. Nem véletlen, hogy később komoly retorziók születtek a „bányásztúlkapások” miatt, vezetőjük, Miron Cozma pedig 10 éves börtönbüntetést kapott, aminek a felét le is ülte. Másrészt tény, hogy összevert áldozataik között olyanok is szerepeltek, mint például Marian Munteanu, aki később egy szélsőséges pártban próbált karriert csinálni. (Ma már nem politizál, dúsgazdag üzletember.)

A katonai ügyészség a strasbourgi döntés alapján hat ember ellen indított eljárást (Iliescu, Roman, Stănculescu, Voiculescu, Virgil Măgureanu, az 1990 márciusában létrehozott új titkosszolgálat első igazgatója, valamint Gheorghe Dobre egykori közlekedésügyi miniszter). Viszont október 27-én az államfő egyelőre csak hármukkal – Roman, Stănculescu és Voiculescu – szemben ellenjegyezte a főügyészség kérésére a nyomozást.

Okkal vethető fel a kérdés: huszonöt év után vajon tényleg aktuális-e azok ellen is fellépni, akiket ugyan politikai felelősség terhel, de egyrészt problematikus döntéseikkel valóban megakadályozták a teljes káoszt, másrészt nem bűncselekményekre adtak parancsot? Ráadásul a bányászok erőszakoskodásai végül is egyéni akciók maradtak, s számosat az elkövetők közül meg is büntettek.

E kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni, de tény, a tavaly megválasztott államfő, Klaus Johannis a jobboldali ellenzék számára egyre nyilvánvalóbban olyan előnyös politikai atmoszférát kíván teremteni, amelyben erőre kaphat a még mindig a helyzetet domináló baloldallal szemben. Ehhez pedig jól jön azoknak a meghurcolása, akiktől a Szociáldemokrata Párt (PSD) ugyan már ezerszer elhatárolódott, ám mégis sokan azok utódjának tekintik a jelenlegi kormányzatot.

Mindennek ellenére azért a PSD-nek sem feltétlenül előnytelen az eljárás, hisz ezzel végképp felszámolható az az informális csoport, amelynek valaha Iliescu volt a meghatározó figurája, ám nyomasztó befolyását a baloldalra máig megőrizte nem csak politikailag, de gazdaságilag is.

A szerző a DK elnökségi tagja.

Figyelmébe ajánljuk

Miénk itt a vér

  • - turcsányi -

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

Megszemélyesített dokumentumok  

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Építő játék

  • Kiss Annamária

Horváth Csaba rendező-koreográfusnak, a Forte Társulat művészeti vezetőjének színházában legalább annyira fontos a mozgás, mint a szöveg, nem csoda, hogy ezen az estén, a mozgásszínházas tempóhoz kevéssé szokott kőszínházas társulati tagoknak melegük van.

„Megeszi a kígyót”

Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.

Igor és Szása kiszabadult és gyilkolt

Szentesen két bulltípusú kutya kijutott az utcára, halálra mart egy férfit és örök életére megnyomorított egy nőt. Az ügyészség letöltendő börtönbüntetést kért a gazdára, akinek fogalma sem volt arról, mire képesek a házőrzői, és milyen nevelésre lett volna szükségük.

Hídpénz

„Az önkormányzat egy olyan fejlesztést kíván megvalósítani, hogy a Szárhegyet és a Vár­hegyet összekötnénk egy függőhíddal."