A héten lesz száz napja, hogy Donald Trump kiköltözött a Fehér Házból, ennyi idő alatt pedig nagyot változott a világ. A 2016-os választási kampányt is beleértve öt éven keresztül az amerikai politika lényegében egyetlen ember körül forgott – a hatalomból való távozása óta azonban a volt elnök viharos gyorsasággal tűnik el a figyelem középpontjából. Google-keresések alapján a Trumppal kapcsolatos érdeklődés a 2015 tavaszán, a kampánybejelentése előtt látott szintre esett vissza, és hasonló tendenciák jellemzik a kábeltévés hírcsatornák említéseit is. Természetesen mindez nem független attól, hogy Trumpot letiltották szinte minden közösségi médiás felületről, de exelnökként még így is lennének lehetőségei a nyilvános szereplésre. A próbálkozások azonban nem érik már el a megszokott hatást: a kiadott közlemények a korábbi tweetekhez képest erőtlennek tűnnek, a ritkuló szereplések önismétlőek, a Newsmax és a Fox News műsoraiba való telefonos bejelentkezések nem jutnak el szélesebb közönséghez. A sokat emlegetett „Trump-fáradtság” végül tényleg bekövetkezhetett.
Ez persze nem jelentkezik mindenkinél: annak nincsen jele, hogy saját bázisa hátat fordított volna a volt elnöknek, és
a Republikánus Pártban továbbra is szinte megkérdőjelezhetetlen befolyással rendelkezik.
Miközben Mitt Romney 2012-es veresége után a republikánusok „boncolási jelentésben” tárgyalták az eredmény okait és a szükséges változtatásokat, ezúttal semmi nyoma ilyesminek. Hiába a hétmillió szavazattal elbukott elnökválasztás, hiába az elvesztett szenátusi többség, a pártelit egyelőre nem tart önvizsgálatot. A Capitolium januári ostromát követően ugyan volt egy rövid megingás: Mike Pence alelnök hitelesítette a választási eredményeket, Mitch McConnell szenátusi vezető pedig kifejezetten indulatos beszédben ítélte el az elnök szerepét az erőszak szításában.
Mindez azonban nem volt elég ahhoz, hogy a pártot Trumppal szembefordítsa: a kongresszusi republikánusok túlnyomó többsége (köztük maga McConnell is) a vádemelés, illetve az elnök elítélése ellen szavazott, az a néhány politikus pedig, aki támogatta az impeachmentet, a párton belül kemény ellenállásba ütközött.
Trumptalanított trumpizmus?
A republikánusok kitartó támogatása mutatja, hogy Trump néhány év alatt sikeresen saját képére formálta pártját. Az Ipsos áprilisi felmérése szerint a republikánus szavazók 55 százaléka elhiszi, hogy Joe Biden illegális voksoknak és csalásoknak köszönheti az elnökségét, 60 százalékuk pedig legalább részben egyetért azzal az állítással, hogy ellopták Trumptól a győzelmet. Ha pedig a vereség illegitim, akkor nincs is mit újragondolni, így a „boncolás” kérdése ezúttal fel sem merül. A Trump ellen forduló kevés kongresszusi republikánust – mint Romney-t és Liz Cheney képviselőnőt, Dick Cheney volt alelnök lányát – a Trump-hű szárny előválasztáson buktatná meg, helyi és tagállami szinten pedig különösen dominálnak a volt elnök támogatói. (Arizonában például a a helyi pártszervezet megrovásban részesítette a Biden győzelmét hitelesítő Doug Ducey kormányzót és John McCain özvegyét, Cindy McCaint is, de ezzel csak azokat büntetik, akik képesek szélesebb tömeget megszólítani ebben az egyre inkább a demokratákhoz húzó államban.)
Mindez nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenki Trumppal képzeli el a párt jövőjét. Az országos politikai ambíciókkal rendelkező politikusok valójában már egy „trumptalanított trumpizmus”-ban gondolkodnak, és miközben látszólag hitet tesznek a volt elnök mellett, igyekeznek saját magukat is felépíteni a Trump utáni világra. Ráadásul, habár a trumpisták a leghangosabbak,
egyáltalán nem egyöntetű a volt elnök támogatottsága a párton belül sem.
Egy márciusi felmérés szerint ugyan a republikánus szavazók mintegy kétharmada egyelőre kitart Trump mellett, csak 37 százalékuk számára megkérdőjelezhetetlen ez a támogatás: ők azok, akik inkább Trump, mint a Republikánus Párt hívének gondolják magukat. Összesen 35 százalék azok aránya, akik akár mindvégig ellenérzésekkel rendelkeztek, akár támogatók voltak, de már úgy vélik, hogy ideje továbblépni. Az igazi kérdés, hogy a közbülső 28 százalék hova áll végül: ők még támogatják az exelnököt, de nem biztosak abban, hogy egy következő előválasztáson mellette maradnának, lojalitásuk pedig elsődlegesen a pártnak, és nem Donald Trumpnak szól.
Három forgatókönyv
Miközben fontos kérdés az, hogy Trumppal vagy Trump nélkül képzelik-e el a republikánus politikusok a jövőt, az sem mellékes, hogy milyen nézeteket képviselnének, és kiknek a szavazatára számítanak. Trump alatt a párt egyetlen személy eszközévé vált – a tavalyi elnökválasztás előtt a szokásoktól eltérően még pártprogramot sem hirdettek –, az esetleges Trump utáni időszakban így újra kell definiálni a párt identitását. Nicholas Lemann, a New Yorker újságírója tavaly ősszel, még a választások előtt összegezte a lehetőségeket. Szerinte három lehetséges kimenetel van, ezeket „maradvány” (remnant), „helyreállítás” (restoration) és „megfordítás” (reversal) forgatókönyveknek nevezte el.
A „maradvány” forgatókönyv szerint nincs visszatérés a Trump előtti Republikánus Párthoz, azaz a pártnak elsősorban a bázist alkotó túlnyomórészt fehér, vallásos, leginkább kisebb településeken élő és egyetemi végzettség nélküli szavazókra kell támaszkodnia. Ha emellett továbbra is jól teljesítenek a gazdagabb fehérek között, illetve sikerül szerény mértékben bővíteni a kisebbségi támogatottságot, akkor – főleg csökkent demokrata aktivitás esetén – visszakerülhetnek a hatalomba. Ez a stratégia az amerikai választási rendszer aránytalanságainak köszönhetően Trumpnak is majdnem újabb győzelmet hozott, az „emberarcú trumpizmus” képviselői szerint egy kicsit fegyelmezettebb kampánnyal és a legkirívóbb twitteres sértegetések nélkül még sikeresebb lehet.
Ebben az esetben nincsen szükség nagyobb korrekcióra: a párt továbbra is retorikájában populista maradna, gazdaságpolitikájában viszont a gazdagoknak kedvezne, amit bevándorlásellenességgel és a kultúrharc élezésével kompenzálna.
Ha a volt elnök nem indul újra, akkor talán ifjabb Donald Trump a leginkább magától értetődő jelölt az örökség továbbvitelére, de felmerült még a jobboldali televíziós műsorvezető, Tucker Carlson neve, és egyértelműen ezt a stratégiát célozza meg a választási eredmények kongresszusi megtámadásában élenjáró két szenátor, Ted Cruz és Josh Hawley is.
Csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy bárki más képes reprodukálni Trump vonzerejét a bázisban, ráadásul a kedvezőtlen demográfiai trendek miatt alapvetően szűkülő bázisról van szó (innen a „maradvány” elnevezés). Éppen ezért a stratégiához tartozik az is, hogy minden lehetséges eszközzel akadályozzák a demokrata részvételt, miközben a bevándorlást Amerika létét fenyegető veszélyként állítják be, ahogy Carlson tette műsorában. Az idegenellenességre játszott rá Hawley is, amikor egyedüli szenátorként elutasította az ázsiai származású amerikaiakkal szembeni gyűlöletbűncselekményeket elítélő határozatot – kérdéses viszont, hogy a fehér nacionalista szólamok alig leplezett használata mennyiben tekinthető „emberarcúnak”.
A Republikánus Párt hagyományos elitje szerint inkább szakítani kéne a trumpizmus megosztó témáival, helyette pedig a szabadságot, az üzleti lehetőségeket és a nemzetközi együttműködést hangsúlyozó optimistább reagani programhoz kellene visszatérni. Ez a „helyreállító” forgatókönyv a kongresszusi republikánusok között a legnépszerűbb, McConnell mellett a Trump-érában nem kompromittálódó
Ben Sasse nebraskai szenátor és Paul Ryan volt képviselőházi elnök is a támogatók közé tartoznak, de a hatalomból való távozás óta csendben lévő Mike Pence is pozícionálhatja magát ide.
Ennek a csoportnak a leggyakrabban említett lehetséges elnökjelöltje azonban nem Pence, hanem Nikki Haley volt ENSZ-nagykövet: Haley, aki indiai bevándorlók gyermeke, a kisebbségek felé nyitottabbá tehetné a pártot, egyben folytonosságot jelentene a Trump-korszak és a hagyományosabb republikánusok között.
Haley példája azonban jól mutatja a „helyreállító” stratégia korlátait: éveken át jól egyensúlyozott a párt frakciói között, ám a Capitolium ostromát követően kritikusan nyilatkozott volt főnökéről, aminek negatív fogadtatása miatt kénytelen volt visszakozni, és legutóbb már azt jelentette ki, hogy támogatná Trumpot, ha 2024-ben elindulna. A „hagyományos” republikánus politika és a trumpizmus közötti éles határhúzás önmagában is problémás: Trump nem előzmény nélkül jelent meg a pártban, és gyors sikere annak is volt köszönhető, hogy a klasszikus reagani receptek nem kínáltak megoldásokat a támogatók problémáira. A „megfordítási” stratégia támogatói ezért úgy vélik: nincs visszaút a libertárius, erősen piacpárti politikák felé, viszont a Trump-féle rasszista megszólalások is sokakat elriasztanak. Szerintük helycsere keződött a két párt között: a demokraták egyre inkább a leggazdagabb környékeket, a gazdasági és technológiai elitet képviselik, a republikánusoknak pedig több erőfeszítést kellene tenniük azért, hogy a munkásosztály pártjává váljanak – bőrszínre és származásra való tekintet nélkül.
A „megfordítás” stratégiájának vezető képviselője Marco Rubio floridai szenátor, aki egyre gyakrabban kritizálja a Wall Street-centrikus gazdasági gondolkodást, és – a járvány hatásait elemezve – a tőzsde teljesítménye és az emberek által valósan megélt körülmények közötti szakadékra hívja fel a figyelmet. Ezen republikánusok nézetei az állam gazdasági szerepvállalásáról már-már a demokrata balszárny, Bernie Sanders és Elizabeth Warren javaslatait idézik – az eltérés persze a kulturális kérdések megítélésben van.
Rubio szerint a demokraták túlságosan az identitás alapú – faji, vallási, nemi, etnikai – különbségekre fókuszálnak, és elhanyagolják a munka és a család hagyományos értékeit. Felmérések szerint a spanyolajkú és fekete demokraták egy része valóban konzervatívabb a Demokrata Párt fehér támogatóinál, csakhogy ők egyelőre nem feltétlenül tartják hitelesnek az ilyen republikánus megnyilatkozásokat. Ezt Rubio is elismeri: „Ez nem egy négyéves terv. Ez egy generációs célkitűzés, ami egy új politikai koalícióhoz vezethet” – mondta.
A „megfordító” terv szépséghibája az, hogy az elvben a munkásosztály felé közeledő republikánusok a valóságban kevés jelét mutatják annak, hogy a szegényebbek számára kedvező programot támogatnának.
Minden más republikánushoz hasonlóan Rubio sem szavazta meg Joe Biden 1900 milliárd dolláros segélycsomagját, és egyelőre a Biden-féle infrastruktúrafejlesztő programmal szembeni republikánus alternatíva az elnök által javasolt összegnek csak a töredékét éri el (persze az idők változását mutatja, hogy egyáltalán van republikánus ajánlat). Ennél is fontosabb az, hogy egyáltalán nem biztos, az alapfeltevés helyes: a Trump által bevonzott fehér munkásosztályt nem elsősorban a gazdasági helyzet, hanem inkább a kulturális alapú fehér sérelmi politika mozgósította, ami viszont összeegyeztethetetlen a sokszínű munkásosztály képviseletével. Ezt minden bizonnyal maguk az érintettek is látják: megtévesztő az a beállítás, hogy a demokraták a leggazdagabb megyék és városok pártjává váltak, ugyanis valójában ezeken a helyeken a legszegényebbek is a demokratákra szavaznak.
Tovább a trumpi úton?
Mindhárom forgatókönyv megvalósulásával kapcsolatban felmerülnek tehát komoly kérdések, a patthelyzettel pedig – az aktivista bázis nyomására – a leginkább Trump-szerűen megszólaló politikusok járhatnak jól. Ellenzéki helyzetükből adódóan ráadásul a republikánusok nem kényszerülnek arra, hogy konkrét szakpolitikai javaslatokat beterjesszenek, így a retorika középpontjában maradhatnak a kultúrharcos témák. Ezt a párt trumpista szárnyának februári konferenciáján Ron DeSantis floridai kormányzó is bevallotta, amikor közölte: ez nem a szakpolitikai javaslatok ideje, hanem a baloldallal szembeni ideológiai harcé. Talán nem meglepő az sem, hogy DeSantis csillaga is felívelőben van: egyes felmérések szerint a legesélyesebb jelöltek közé tartozhat, ha Trump 2024-ben nem indul újra.
