Szeptember harmadikán a Libération című francia napilap címlapján egyetlen nagyalakú fénykép: egy sírástól összegörnyedő fekete nő. "Az elfeledettek dühe" főcím alatt egymondatos utalás a New Orleans-i helyzetre, a fotó felett pedig a következő szöveg: "Kilakoltatás két párizsi squatból: Sarkozy a brutális módszert választja."
Az újságot a metróban olvasó fiatalember hamar átlapozza az amerikai katasztrófáról szóló tudósításokat, és amint a hazai hírekhez ér, kisimítja térdén a lapokat, majd kisebb megszakításokkal felolvas társainak. Mind a négyen pattogatott kukoricát esznek és feketék, kezükben-ruhájukon rasszizmusellenes és a lakáshoz való jogot hirdető propaganda, épp egy tüntetésről jönnek. A sztrájkjairól és felvonulásairól híres-hírhedt Párizsban öt-tízezer ember az utcán valószínűleg meg se kottyan a rend őreinek, de ezen a hét végén a Köztársaság tér sokat látott árusait is meglepte a belügyminisztérium által kivezényelt rohamosztagosok szokatlan tömege. Egy filozofikus járókelő értelmezésében valójában ők tüntettek; s a tőlük több száz méterre elkanyarodó menettel elmaradt találkozásuk talán a hatóságok és a polgárok között elmaradt dialógus előképe is volt egyben.
A jogvédő és karitatív civilek, szakszervezetek, a zöldek és kisebb baloldali pártok által jegyzett megmozdulás eredetileg az elmúlt négy hónap párizsi lakástüzeinek majd ötven halálos áldozata emlékére, illetve a szociális lakásprogram radikális újraindításáért szerveződött. A lakáshelyzettel kapcsolatos vita először áprilisban lobbant fel, miután egy menedékkérőkkel teli
"szociális hotel"
leégett a belvárosban. A tűz okozója egy veszekedésbe torkolló találka gyertyadíszlete a portásfülkében, de a 25 halálos áldozatot követelő querelle publikussá teszi a menekültek mindennapjait is. Elhanyagolt szállodaszobákba zsúfolva zugfőzés gázpalackkal - és hónapokon, olykor éveken át tartó kényszerű, tétlen várakozás. Négy hónappal később leég egy végletekig lepusztult szükséglakásokból álló bérház, több lakójának zsebében 14 éve keltezett hivatalos ígéret a fővárostól az új otthonra - majd három nap múlva egy szintén katasztrofális állapotban lévő squat: újabb 24 halott. Az első esetben a nyomozás még nem zárta ki a szándékos gyújtogatást; az utóbbiban a lakásfoglalók által eszkábált elektromos berendezés gyanúsítható. S miközben New Orleansben a víz az úr, Párizsban is valamiféle előre bejelentett tragédia sejlik fel - a reakciókból pedig úgy tűnik, mintha Franciaország saját magáról alkotott képét tenné zavarossá a hirtelen manifesztálódó nyomor. A főváros szocialista vezetői és érintett polgármesterei, illetékes civil szervezetek, sőt a jobboldali kormány szociális minisztere is egyetért: a húsz éve elhanyagolt lakáspolitika mára Damoklesz kardja lett - és egyre gyakrabban hallhatók a kérdések, amelyek azt kutatják, vajon miért afrikai minden áldozat.
A hivatalos statisztika szerint Franciaországban több mint 3 millió embernek vannak súlyos lakásgondjai. Közülük 2001-ben több mint 86 ezren voltak az utcán, 50 ezren laktak hotelszobákban, 40 ezren viskókban, kalyibákban, és csaknem 2 millió 200 ezren minden komfort nélküli, egészségtelen, sokszorosan túlzsúfolt lakásokban. A témának hirtelen neki-feszülő médiumok tudósítottak a gall favellákról, és kilakoltatásuk óta több hónapja sátrakban tengődő családokról Párizs határában. A gyerekek onnan is járnak az iskolába, a szülők pedig dolgozni, de ki találna helyzetükre azonnali megoldást, miközben 1,3 millió család vár lakótelepi lakásra az országban; közülük 330 ezren Párizs külvárosaiban, 102 ezren a fővárosban. Naponta többször elhangzott a problémák és a megoldási javaslatok listája is: felfüggesztett építkezések, a decentralizáció nyomán elaprózott kompetenciák; a városmagok elöregedése - elhanyagolt várostervezés; Párizs és az azt körbeölelő ële de France térség közötti kooperáció hiánya; a törvény által előírt 20 százalék arányú szociális lakáspark építési kötelezettségének kikerülése egyes önkormányzatok által; az utóbbi években zavartalanul burjánzó ingatlan-spekuláció és elmaradt ár- és lak-bérkontroll - végezetül az állami szerepvállalás megengedhetetlen hiánya. Sokak szerint bizonyosan nem a forrás kevés, hanem a politikai akarat.
Ez utóbbi hamarosan megnyilvánult: Nicolas Sarkozy belügyminiszter, a bevándorlásügyben fáradhatatlan kommunikátor jelezte, hogy utasítása nyomán a fővárosi rendőrség összeírja a különösen veszélyes állapotban lévő squat-okat, majd kiüríti őket, hogy így akadályozza meg további drámák kialakulását. "Ide vezet, ha olyan embereket fogadunk be, akiknek azután se munkát, se lakást nem tudunk biztosítani." A mondat
általános felzúdulást
váltott ki; tiltakoztak a leginkább érintett külképviseletek, Mali és Elefántcsontpart nagykövetei - és az addig differenciáltabb vita politikai pergőtűzzé alakult át. Szeptember elseje reggelén valóban meg-jelentek két párizsi háztömb előtt a speciális alakulat tagjai, illetve az állítólag a lakásfoglalóknál is előbb értesített újságírók. Körülbelül negyvenen külvárosi szállodákban tölthetnek két hetet, a kilakoltatottak fele azonban visszautasította az átmeneti szállást, és ma is egy szomszédos téren táborozik.
"Mind elégtek, franciák voltak, de színesek." "Rasszista állam, gyilkos állam." A transzparensek tanúsága szerint a szombati felvonulók - bőrszíntől függetlenül - úgy érezték, az akut lakáshelyzeten kívül valami egyébről is szó van, és dühük egyértelmű célpontja
a belügyminiszter
volt. "Sarkozy/Vándoroljon ki!" "Kilakoltatás/Fasiszta eljárás!" - skandálta a tömeg, és egy fáradhatatlan torok órákon át kísérte a dobokat egyetlen rigmussal: "Ki gyújtotta meg a tüzet?" A tömeg pedig változó intenzitással visszhangozta a Sangatte miniszter nevét. A hírhedt menekülttábor kiürítése Sarkozy egyik emblematikus tette volt 2002 decemberében - paradox módon azóta is menekültek százai vegetálnak Calais városának határában, csupán néhány kilométerrel arrébb. A jelenlegi kilakoltatások kritikusai, köztük a főváros vezetői ezúttal is azt vetik Sarko szemére, hogy látványosan mediatizált tisztogató eljárása valójában a problémák politikailag legjövedelmezőbb szőnyeg alá söprése.
Azok az elemzők pedig, akik a fekete-afrikaiak többszörösen mar-ginalizálódott helyzetét próbálják megmagyarázni, még a lakáshelyzetnél is bonyolultabb viszonyokat vázolnak fel. A Franciaország és szülőhelyük között korábban tömegesen ingázó nyugat-afrikai dolgozók helyzete gyökeresen megvál-tozik a nyolcvanas évek gazdasági válsága és a bevándorlási politika szigorítása nyomán. Az addig rendszeresen hazautazó családapák kénytelenek családjukat is Franciaországba hozni, mert a periodikus jövés-menés lehetetlenné válik. Az alapvetően "hagyományos" falusi környezetből érkező csoportok integrációjának egyik alapvető akadálya a megfelelő lakások hiánya; a gyakran poligám és jobbára bő gyermekáldásnak örvendő családok nem csak privát térre vágynak: a közösségi életmód az utcát, köztereket is használatba veszi. Bár az asszimiláció fokozatosan az egy háztartásban élők számának csökkenését eredményezi, a poligámia visszaszorítását célzó 1993-as törvények és a családegyesítés szabályainak fokozatos szigorítása ezreket kényszerít illegalitásba - így lehetséges, hogy a lakásgondokkal küzdők jelentős része hibrid háztartás: hiába dolgozik két szülő, a második feleség és annak gyermekei semmilyen állami segítségre nem jogosultak, tehát szociális, illetve alacsony lakbérű lakótelepi lakást sem kérvényezhetnek.
Bár az állami intézmények egyelőre visszautasítják egy független kutatás lehetőségét, a lakáshelyzetet vizsgáló szociológusok a kérelmezőkre és a privát szférára vonatkozó adatok alapján egyértelműen állítják, hogy a bevándorlók eleve hátrányos helyzetű csoportján belül is a török, arab, valamint szubszaharai származásúak többszörös diszkriminációnak vannak kité-ve lakáskérelmük elbírálásának gyakorlatilag minden fázisában. Ugyanakkor az egykori anyaország és volt gyarmatai mai politikai és gazdasági viszonya sem problémamentes. A lakástüzek áldozatainak túlnyomó többsége talán szintén nem véletlenül érkezett Elefántcsontpartról, ahol az utóbbi évek végeláthatatlan politikai kríziseiben vállalt francia szerep erősen megkérdőjelezhető. A korábban Mitterrand, majd utóda által éveken át támogatott diktatórikus rezsimek (mint a zaire-i Joseph Mobutué vagy a togói Gnassingbe Eyademáé) és a Chirac által ma fennhangon kárhoztatott "ultraliberalizmus" (legfőbb afrikai haszonélvezői között olyan francia nagyvállalatok, mint a France Télécom, a Bouygues vagy az Air France) nyilván nem gyakorolt nagy marasztaló erőt a "fekete kontinens" lakosságára.
Szeptember harmadikán "csak" néhány ezer ember tüntetett Párizs utcáin, fehérek és feketék vegyesen, a lakáshelyzet javításáért, de egy áprilisi felmérés szerint a választók egynegyede érzi úgy, hogy a 2007-ben esedékes választások idején a lakáshelyzet és az urbanizációs politika kulcskérdés lesz. Addig is valódi válaszokat várnak.
