Izrael túl van a nehezén. Rendőri és katonai segédlettel kiürí-tette a gázai és az észak-ciszjordániai telepesfalvakat. Ám arra a kérdésre senki sem tudja a választ, hogy mindez miként befolyásolja a békefolyamatot. Ariel Saron miniszterelnök egyoldalúan feladta az 1967-ben elfoglalt területek egy részét - de vajon a mérsékeltek tábora erősödik-e ezzel, vagy éppen ellenkezőleg, a harc megújulását hozza el a kivonulás?
Az izraeli politikusok pártállásuktól függően vélekednek minderről. A lépés hívei szerint az ország bebizonyította áldozatkészségét és békevágyát, ami a másik oldalon is a béketábort, Mahmoud Abbasz palesztin elnököt és a mérsékelteket erősíti majd. Az ellenzők sem érvelnek kevésbé logikusan: szerintük a feltételek és szerződéses kötelezettségek nélküli visszavonulás éppenséggel a terror híveinek malmára hajtja a vizet, hiszen bebizonyítja, hogy eredményes volt sokéves fegyveres harcuk, az öngyilkos terror és a rakéták. A radikálisok megerősödnek, s folytatják háborújukat először Ciszjordánia kiürítéséig - amire precedenst teremtett a kivonulás - és tovább, egészen Izrael felszámolásáig és tengerbe szorításáig. A nemzethalál vízióját is felfestő izraeli szélsőjobb minden erejével ennek megakadályozására törekszik: arra, hogy a gázai történet ne ismétlődhessen meg a még megmaradt területeken.
A fal
Vágyni persze mindkét nép a békére vágyik - ám mást és mást értenek rajta. Az izraeliek többsége egy minél magasabb fal túloldalán, tökéletesen elkülönítve szeretné látni a palesztinokat - ami a terror évei után érthető is -, míg a palesztinok már csak területeik földrajzi elhelyezkedése miatt sem tudják elképzelni országukat a mindennapos izraeli jelenlét nélkül. Hiszen Gázából Izraelen át vezet az út Ciszjordániába. Éppen ezért jog- és palesztinellenesnek tartják a biztonsági fal építését, ami akkor is sértené a szabad közlekedést jövendő országuk részei közt, ha a 67-es határokon emelnék. Különösen nehezményezik a Jeruzsálem körüli nyomvonalat, hisz ezzel Izrael Jeruzsálemhez csatolná Maale Adumimot is, ami nemcsak egy 67-ben elfoglalt terület bekebelezését jelentené, hanem azt is, hogy csak kerülővel érintkezik egymással Ciszjordánia két része, az északi Somron és a déli Júdea, s még jobban szétszabdalódna az eleve különálló területekből, Gázából és Ciszjordániából álló majdani Palesztina.
A munka
A békés jövő gazdasági értelemben is mást jelent itt és ott. A főleg mezőgazdasággal foglalkozó palesztinok természetes felvevőpiacuknak tartják Izraelt, s a gázai melegházak újraindítása után a termények 80 százalékát a szomszédba szánják. Izrael viszont saját termelőit védené a veszélyes versenytárstól, amely az olcsóbb munkaerőt most a fejlett technológiával tudja megfejelni. Az olcsó palesztin munkaerő beengedését biztonsági szempontok akadályozzák: a munkaadók megtanulták, hogy jóval kényelmesebb a Távol-Keletről, Kelet-Európából vagy Törökországból hozatni munkásokat, mint a kiszámíthatatlan arabokra építeni, akik a merényletek után gyakran hetekig nem juthatnak be az országba. A palesztinok ezzel szemben a békét az izraeli munkahelyekhez, a kenyérkeresethez való visszatéréssel kötik össze.
Ám az izraeli politikusokat - néhány széplelkű emberjogi aktivistát leszámítva - nemigen érdekli a palesztin lakosság sorsa. A 67-es területek palesztin lakói nem szavaznak a knesszet tagjaira, csak a kelet-jeruzsálemieknek vannak korlátozott politikai jogaik (a helyi választásokon voksolhatnak). Ezért az izraeli politikusok újraválasztása szempontjából tökéletesen lényegtelen, hogy mekkora a munkanélküliség Gázában, s milyen életszínvonalon és körülmények között élnek arab szomszédaik. A politikusok horizontja Izraelben is általában a következő választásokig terjed, s egyik oldalnak sem erőssége a másik fél fájdalmának és veszteségeinek a megértése - ahogy ez már háborús helyzetekben lenni szokott.
A fegyverek
Süketek párbeszéde az egyezkedés a fegyveres szervezetek ügyében is. Izrael tárgyalási alapként azt akarja, hogy a Palesztin Hatóság fegyverezze le a Hamaszt, az Iszlám Dzsihádot és a többieket, a Hamasz pedig szerelje le katonai szárnyát. A palesztinok nem teljesítik ezt a követelést, amiből Izrael azt olvassa ki, hogy valójában nem akarják a békét.
E konfliktus hátterében a két országépítési modell különbözősége rejlik. Izraelben most elképzelni sem tudnak más politikát, mint a sajátjukat 1948-ban, amikor a központi állami hatalom megteremtése érdekében Ben Gurion felszámolta az összes addigi fegyveres szervezetet, és egységes hadsereget hozott létre. A születő Izrael kegyetlenül leszámolt a renitens fegyveres szervezetekkel - most hasonló viselkedést várnának el Mahmoud Abbasztól is. (E politikának máig fájó mozzanata az Altalena hajó története. 1948 nyarán a Begin vezette jobboldali Irgun szervezet fegyveresekkel teli hajót irányított az országba. Az Altalenát Ben Gurion utasítására a függetlenségi háború árnyékában elsüllyesztették, a tűzharcban a vasmarokkal irányított központi hadsereg 16 Irgun-tagot ölt meg.) A Fatah politikai ethosza viszont egészen más: a párt Arafat irányításával évtizedeken keresztül a megegyezés, a háttéralkuk, a lavírozás módszerével vezette a Palesztin Felszabadítási Szervezetet. Az ő elképzeléseikhez sokkal közelebb állna az északír módszer, amely a politikai főáramba emeli és lassan konszolidálja a nacionalista terrorszervezeteket.
A nyílt konfliktust a Hamasszal a palesztin oldal már csak a központi hatalom gyengesége miatt sem engedheti meg magának. Gázában e szervezet a közvélemény-kutatások szerint több mint 50 százalékot kapna a parlamenti választásokon; nem véletlen, hogy e választások megrendezése az egyik legfontosabb politikai kérdés. Abbasz a 2005-ös januári elnökválasztás zavartalan lebonyolítása érdekében megígérte, hogy július 17-ére kitűzi, majd az izraeli kivonulásra hivatkozva mégis elhalasztotta a voksolást. Később a kivonulás érdekében újabb politikai alkura kényszerült: a dolgok jelenlegi állása szerint január 25-én választások lesznek a Palesztin Törvényhozó Tanácsban - 1996 óta először.
A kormányzó Fatah súlyos politikai örökséggel indul a megmérettetésen. A párt képviselőit főleg Gázában korruptnak és megvesztegethetőnek tartják, a vádak szerint basáskodnak és hasznot húznak a nép nyomorából. Az övezetben jelenleg több mint 50 százalékos a munkanélküliség, a munkahellyel rendelkezők nagy részét is a fegyveres testületek tartják el. Ezzel szemben a Hamasz legendája a szegényeket támogató és tisztességre törekvő politikusokról szól - nem is véletlenül. A Palesztin Hatóság emberei az általános bizonytalanság közepette mihamarabb a személyes hasznukra akarták fordítani hivatalukat, és ebben segítette is őket a központi ellenőrzés és a nyilvánosság hiánya. Mindenféle helyi vámokat és adókat vezettek be, miközben a legfelsőbb vezetés szemet hunyt a törvénytelen manipulációk fölött, hiszen ő maga sem viselkedett másképp. A terror, illetve a nyomában az izraeli megtorlás is hatalmas károkat okozott. Mindennek eredményeképpen Arafat visszatérése óta 70 százalékkal csökkent a gázai GDP. A Hamasz viszont valóban segít a szegényeken, iskolákat, kórházakat működtet, segélyt oszt - és a közvélekedés szerint ők még csak nem is lopnak.
A Hamasz bejelentette, hogy indul a januári választásokon, de azt is, hogy nem fegyverzi le katonai szárnyát, és hogy hű marad politikai céljához, az izraeli megszállás megszüntetéséhez - azaz a '48 előtti palesztin mandátum területének fölszabadításához, Izrael felszámolásához. A közvélemény-kutatások szerint a kérdés csak az, hogy vajon többségbe kerül-e, s hogy az alacsony választási küszöb révén hány kisebb pártocska jut szerephez. S hogy a Mahmoud Abbasz kinevezte kormányfő akar és tud-e majd kormányt alkotni a szélsőséges iszlám pártok nélkül. Izrael bizonyosan ebbe az irányba próbálja majd terelni, főleg amerikai közvetítéssel és gazdasági zsarolással. Elsöprő Hamasz-győzelem esetén képtelenség lesz megakadályozni a mozgalom kormányzati szerepvállalását. A parlamentbe betagozódott, kormányzó Hamaszra viszont érvényesek lesznek az esetleges jövőbeli politikai megállapodások, s ez akár az északír békefolyamat modelljének óvatos követését is eredményezheti.
A zsidó állam biztonságának szempontjából igencsak kockázatos döntésnek tűnik Gáza egyoldalú elhagyása anélkül, hogy az izraeli kormány meg tudott volna állapodni az onnan kiinduló támadások beszüntetéséről, és hogy erre nemzetközi garanciákat kapott volna. Ráadásul a megszállás végét - az ezt szabályozó törvények értelmében - az jelentené, ha Izrael nem ellenőrizné a palesztin légteret, ha lenne szabad kikötő és reptér, és ha az egyiptomi határt jelentő ún. filedelfi tengelyen sem lennének zsidó katonák. A tervek szerint az Egyiptomba kilépőket az egyiptomiak ellenőrzik majd - az onnan belépőket viszont Izrael szeretné átvizsgálni. A palesztinok tiltakoznak, felmerült, hogy európai vámosokat hívnak be, de a kérdés egyelőre megoldatlan. Izrael attól tart, hogy ha átengedi a felügyeletet, az ellenséges arab országokból szabadon áramolnának Gázába a fegyverek és a harcosok. Hasonló megfontolások hátráltatják a gázai kikötő és reptér megépítését, illetve felújítását, amit a palesztinok minden lehetséges fórumon követelnek.
Választások
A kivonulás után Izraelben minden bizonnyal előre hozott választások lesznek, ugyanis a baloldali Munkapárt több politikusa is jelezte, hogy részvételük a jobboldali többségű, szegényellenes gazdaságpolitikát folytató kormányban okafogyottá vált: csak a kivonulás édekében fogadták el a nagykoalíciót. Könnyen meglehet, hogy télen egyszerre kampányol a két nép, ami egyik oldalon sem a higgadt és mérsékelt hangoknak kedvez. A szélsőséges palesztin szervezetek kampányhelyzetben rendszeresen rakétákkal és merényletekkel figyelmeztetik az uralmon lévő Fatahot tényleges hatalmukra. De Izraelben is könnyen odacsaphat a kemény kéz, hogy a jobboldal visszaszerezze a kitelepítés miatt csalódott szavazótáborának egy részét.
Az izraeli választások kimenetele és Ariel Saron politikai jövője szinte teljesen a kivonulás utáni biztonsági helyzettől, azaz a palesztinoktól függ. Hiába sikerült gyorsan és komolyabb traumák, fegyveres harcok nélkül a kiköltöztetés, ha a választások előtt Kasszám-rakéták röpködnek Gázából Kis-Izraelbe, akkor utólag igazolást nyer Saron politikai ellenfeleinek az álláspontja, s a kormányfő jelenlegi példátlan népszerűsége szétfoszlik. Az elszakadási terv miatt gyakorlatilag kettészakadt a legtöbb mandátummal bíró Likud, és a Saron ellen lázadók élére a kormányból kivált Benyamin Netanyahu volt miniszterelnök, későbbi pénzügyminiszter állt. A Likud vezérkarában és a párttagok körében Netanyahu népszerűbb Saronnál, ám országosan jelenleg az utóbbi a legesélyesebb a kormányfői posztra. A miniszterelnököt tanácsadói arra biztatják, szálljon ki a Likudból, és alakítson új pártot a centrum felé húzó szavazóbázissal. Ám Saron a Likud egyik szülőatyja volt a hetvenes évek elején, és egyelőre tagadja, hogy a párt kettészakítására készülne. De legalább annyira valószínűtlennek tűnik, hogy elinduljon egy eleve reménytelen pártbéli választáson, s a bukás után visszavonuljon a farmjára birkát nyírni.
