Csakhogy ez mindig így van: természeti katasztrófák idején az első órákban-napokban kellene leginkább a segítség, de időbe telik, amíg a baj nemzetközi szinten is tudatosul, még a leggyorsabb döntések sem válthatók tettekre egyik pillanatról a másikra. Most, hétfő éjjel például már tudni lehet, hogy nagy eséllyel ugyanaz történik majd a következő napokban Madagaszkáron, ami az elmúlt hetekben Mozambikban, de ekörül még nincs hírverés, még csak a latolgatások szintjén áll a majdani segítségnyújtás. Pedig lehet, hogy - ha már árvíz - viszonylag olcsóbb lenne a látványos légi mentés helyett gumicsónakokat helyezni készenlétbe, jó sokat.
Ha az Alpokban lavina zúdul néhány síelőre, órákon belül ott köröznek a helikopterek. A katasztrófák azonban a szegény térségek szegény országaiban szedik áldozataikat. Vöröskeresztes adatok szerint a természeti csapások áldozatainak 96 százaléka a fejlődő országokban hal meg. Mozambik hadseregének egyetlen működő helikoptere van. A szomszédos Zimbabwe Zaire/Kongó polgárháborújához kölcsönözte a sajátjait, de ha nem ez volna a helyzet, akkor is a maga árvízkárosultjainak a megsegítésére használná őket. Dél-Afrikában pedig már most ideges a kormány: ki fizeti majd a cechet.
A humanitárius szervezetek még abban sem biztosak, hogy értelme volna egy olyan, gyors bevetésre alkalmas nemzetközi katasztrófa-elhárító alakulat felállításának, amelyet ilyen esetekben lehetne mozgósítani. A kritikus kezdeti időszakban ugyanis ez sem volna képes azonnal eljutni a világ bármely pontjára, később pedig már eseti szervezéssel is működhetne a dolog. A legcélszerűbb megoldásnak a helyi, regionális felkészülés tűnik. Ez viszont költséges előrejelző rendszerek kiépítését tételezi fel, hatalmas nemzetközi erőfeszítéssel. Nem is beszélve az együttműködésről - erről esetünkben csak annyit, hogy a február eleji első nagy áradáshullám után az igazi tragédiát az okozta, hogy Zimbabwéban - az önvédelem kényszerétől vezettetve - átvágták a Limpopo gátjait. Ezután zúdult rá a víz Mozambikra, teljesen elöntve például a százharmincezres Xai-Xai városát.
Az egyéni tragédiák sokaságára még gondolni se jó: egymás sorsáról semmit sem tudó, szétszóródott családtagok, terjedő kolera és malária, és persze a kétségbeejtő kilátások. Az utóbbiak azért is nyomasztók, mert Mozambik lakossága éppen mostanában jutott el odáig, hogy érezni kezdte egy Afrikában példaértékű felemelkedés, egy kisebbfajta gazdasági csoda eredményeit. (1975-ig felszabadító harc a gyarmattartó portugálok ellen, aztán, a függetlenség elnyerése után hidegháborús hátterű megosztottság a Moszkva-barát kormányzat és az - akkor még - rhodesiai, valamint a dél-afrikai fehér rendszer támogatását élvező ellenerők között, ami közel húszéves, kíméletlen polgárháborúvá szélesedett.) Joaquim Chissano elnök - elődje és a FRELIMO felszabadítási frontban egykor volt főnöke, Samora Machel halála után - felszámolta az államosító-kolhozosító államot, békét kötött a RENAMO gerilláival, habár ez még mindig ingatag kissé.
Az ország a Valutaalap és a Világbank mintagyereke lett, az idei évre már több mint tízszázalékosra becsült növekedési rátával. Most Chissano is csak annyit sejt, hogy a milliónyira becsült földönfutónak legalább tíz hónapon át külső segítségre lesz szüksége az életben maradáshoz.
A közvetlen életmentés után a fő feladat az élelmezés, az ivóvíz és a gyógyszerek eljuttatása a rászorulókhoz. De az árvíz még halottakat, állattetemeket, kimosott taposóaknákat sodor, ráadásul áprilisban már vetni kellene. És az időjárási előrejelzések lapzártánkkor további súlyos esőkkel fenyegetnek.
- kovácsy -
