A német liberális párt

"Próbáljunk ki minden újdonságot"

  • B. Simon Krisztián
  • 2008. május 15.

Külpol

Fél évszázadig úgy tűnt, nincs nélkülük kormánykoalíció. A német Szabad Demokrata Párt (Freie Demokratische Partei, FDP) 1949 és 1998 között összesen 41 évig vett részt a szövetségi köztársaság kormányzásában, több évet töltött hatalmon, mint bármely másik német párt. Most ellenzékben őrlődik, szocdemek, kereszténydemokraták és zöldek közt. Láttunk már hasonlót, szó se róla.

Holnap népszavazás, ennek ellenére délelőtt 11-kor a berlini Alexanderplatzon csak egy hatvanas férfi próbál FDP-s lufit és kitűzőt rásózni egy kisfiúra. "A fiatalok kimentek terepre, bele kell húzni" - mondja. Mikor megemlítem neki, hogy a szabad demokraták ifjúsági szervezetének pár tagjával beszéltem meg találkozót, felcsillan a szeme, és kezembe nyomna pár szórólapot. Arra szólítják fel a népet, hogy szavazzon igennel, mentse meg a Tempelhof repteret a bezárástól. Nem osztogatnám-e én is? Nem.

Megjönnek a fiatalok, kitűzőkkel, képeslapokkal vissza a bázisra: sok sikerrel nem járhattak. Hozzáfogunk. Beszélgetőpartnereim általában úgy 16 évesen tették az első lépést a politikusi karrier irányába, legtöbbjük más párt kötelékében. A 24 éves Jörg Kleis például először a konzervatív CDU (Christlich Demokratische Union Deutschlands, Keresztény Demokrata Unió) tagja volt, de mert az FDP több hangsúlyt fektet az egyén szabadságára, két éve váltott. Stefan 32 éves, életének immár felét a Fiatal Liberálisok (JuLis) soraiban töltötte. "Csökkentsük az állam szerepét a lehető legkisebbre! - az FDP ezt tekinti legfőbb céljának. Mivel az NDK-ban nőttem fel, ez az ötlet rendkívül megtetszett" - világosít fel az indokairól. Megjelenik David Issmer, a párt kincstárnoka is. A 28 éves férfi először a szociáldemokratákhoz (Sozialdemokratische Partei Deutschlands, SPD) csatlakozott, de elege lett a túlszabályozott gazdaságból: "Képzeld el, hogy van egy fagylaltozód öt alkalmazottal. Ha rosszabbul megy, nem teheted meg, hogy elbocsásd valamelyiket, mert a törvények arra kényszerítenek, hogy foglalkoztasd őket, még akkor is, ha így a tönk szélére kerülsz. Ilyen helyzetben nem véletlen, hogy a munkáltatók bőség idején sem mernek új alkalmazottakat felvenni."

Az ifjú liberálisok Tempelhof történelmi jelentőségét hangsúlyozzák: ez a város legrégibb reptere, az amerikaiak ide szállították a második világháború után a segélycsomagokat. Munkahelyeket teremt, és mivel a város szívében van, csalogató az üzletembereknek, így nem kell repülés után még egy órát utazniuk a tárgyalás színhelyére. "Metropolis akarunk lenni, vagy kisváros?" - idézi egyikük a városszerte látható plakátok szövegét. A Fiatal Liberálisok azt is fontosnak tartják, hogy az igenek esetleges győzelme, bár nem kötelezi a városvezetést, mégis szimbolikus "piros lap" lenne a szociáldemokrata polgármesternek. A homoszexualitását vállaló Klaus Wowereit ("Berlin szegény, de legalább szexi!") most a legkedveltebb helyi politikus. Csakhogy, dörmögnek a liberálisok, a bulizós imázs mellett teljesen elhanyagolja a gazdasági fejlődést.

Végeztem, 600

Az FDP legfőbb célja a középosztály védelme, állítja interjúiban Guido Westerwelle pártelnök - a többi párt csak a hatalmas "menedzserfizetések", esetleg a munkanélküli-segélyek haszonélvezőire fordít figyelmet, s közben elfeledkezik arról a rétegről, amely előremozdíthatja az országot, és megtermeli azt a pénzt, amit a vezetők elosztogatnak.

A társadalmi olló valóban nyílik Németországban is, visszaszorulóban a középosztály - ám abban nem mindenki ért egyet, hogy az FDP lenne az ő képviselőjük. "A gazdasági középosztály, az iparosok és a kisvállalkozók nem jelentenek nagy szavazóerőt, és nincs direkt beleszólásuk a politikába, mint például a nagyvállalatoknak vagy a bankoknak" - mondta a Narancsnak Udo Leuschner újságíró, aki 2007-ben könyvben foglalta össze a párt történetét. "Az FDP szereti e réteg szószólójaként feltüntetni magát, amikor a szakszervezetek ellen vagy a munkavállalói jogokért szólal fel. De ha a középosztályt mint a közepes jövedelműek csoportját tekintjük, nos, őket az utóbbi időben az elszegényedés fenyegeti, miközben a gazdagok egyre nagyobb vagyonokat halmoznak fel. A középosztály a neoliberális gazdaság áldozatává válik, így nem várhat semmi jót a szabad demokratáktól."

A párt gazdasági programja a befektetési kedvet növelné; ez oldaná meg a munkahelyteremtést is. A lakosság hajlandóságát a munkára az adók csökkentésével csigázná. Fontos a bürokrácia leépítése, az állami javak privatizációja, a dereguláció és a támogatások csökkentése. Csak akkor lehetséges valódi jólét, ha az egyéneknek megéri teljesíteni - hangzik a párt egyik alapigazsága. Erre lenne megoldás a párt elképzelése a "polgárpénzről", amit "mindenki szeretne megérteni, de jelenleg túlságosan bonyolult ahhoz, hogy elmagyarázhassuk" - mondja David Issmer, majd biztosít, hogy a párt szakemberei dolgoznak a rendszer átláthatóvá tételén. A "polgárpénz" lényege, hogy minden állampolgár, akár dolgozik, akár nem, kapna egy összeget (a közkeletű elképzelés szerint havi hatszáz eurót), ami elég a létfenntartáshoz, ahhoz, hogy ne sérüljön a joga az emberhez méltó élethez. Ezen az összegen felül viszont nem járna senkinek semmilyen kedvezmény vagy segély. Ez a bürokrácia leépítéséhez is vezetne, véli Issmer: ha mindenki ugyanannyit kap, feleslegessé válik a sok hivatalnok, aki arról dönt, jogosult-e az igénylő a kérvényezett állami pénzekre.

Az FDP az oktatásban is a kiélezett versenyhelyzet híve: elveti az egyeniskolákat, de még óvodáskorban nyelvi felméréseket végeztetne a gyerekekkel, hogy időben felhozhassák az iskolás szintre azokat, akiknek hiányosságaik vannak. A felsőoktatásban a visszamenőleges tandíjat támogatják. A helyesírási reformot nem fogadják el, ezért a 2005-ös választási programot még a régi helyesírási szabályok szerint vetették papírra. A Fiatal Liberálisok azt szeretnék, fejtegeti Issmer, ha Németország mihamarabb "bevándorlási országként" jellemezhetné magát - mielőtt az összes képzett kelet-európai Angliában és a többi, őket tárt karokkal fogadó országban helyezkedik el.

"Alapítása idején az FDP a polgári blokkhoz tartozott: antiklerikális volt, nemzeti, és konzekvensen támogatta a piacgazdaságot. Később, a szociálliberális koalíció idején, '69 és '82 között a keleti blokk elismertetése és a kapitalizmus reformja volt a célja. A Kohl-korszakban (1982-1998) a gyökerekhez óhajtott visszatérni, az utóbbi tíz évben viszont csak keresi a helyét. Repkednek a jelszavak: volt már az egész nép pártja, volt cél a 18 százalék, partner egyszer a CDU/CSU (a Keresztényszociális Unió a CDU testvérpártja, csak Bajorországban működik - a szerk.), de szóba került a közlekedésilámpa-koalíció (piros-sárga-zöld, azaz SPD, FDP, Zöldek) és a Jamaica-koalíció is (fekete-sárga-zöld, azaz CDU/CSU, FDP, Zöldek). Mióta ellenzékbe kerültek, a szabad demokratáknak nincs világos álláspontjuk. De a váltások ellenére az FDP mindig is a piacgazdaság pártja maradt" - foglalta össze a párt hatvan évét Jürgen Dittberner, a Potsdami Egyetem politológiaprofesszora, aki FDP-tagként könyvet is írt pártjáról.

Az FDP 1948 decemberében alakult a háború után felszaporodott liberális pártok összevonásával. Az alapító ülést Heppenheimben tartották, ahol 101 évvel korábban a mérsékelt demokraták találkoztak a márciusi forradalom előtt. A párt, amelynek a vezetője ekkor Theodor Heuss, az NSZK első elnöke lett, nagyobb részt vállalt az új demokratikus alkotmány megfogalmazásában, mint azt a választási eredményei indokolták volna; a személyes szabadságok, a parlamentarizmus és a piacgazdaság szószólói lettek, miközben a kereszténydemokraták még azon gondolkoztak, hogyan találhatnák meg a középutat marxizmus és kapitalizmus között.

Gyökerek

"Kezdetben a polgári választóknak a feketékkel szembeni világias alternatívát jelentették; a CDU Adenauer idején ugyanis erős klerikális hatás alatt állt. Az FDP-re szívesen szavaztak a protestánsok is, akik a CDU-ban túlságosan dominánsnak találták a katolikus oldalt. Az ország déli területeit leszámítva nem is képviselt liberális eszméket, csak az volt a feladata, hogy biztosítsa a többséget a kereszténydemokratáknak, akiktől a magántulajdon védelmébe vetett hit és a tagok közt az egykori nemzetiszocialisták nagy aránya (lásd keretes írásunkat) különböztette meg - vázolja Leuschner a kezdeteket. - Később, ahogy a CDU vesztett keresztény profiljából, az FDP is kezdett kinőni az antiklerikális, protestáns szerepből. A náci bajtársak is megöregedtek, így a párt koncentrálhatott a középosztályra, a liberális gazdaságra, és többször is bizonyíthatta, hogy a szokásosnál fogékonyabb a polgári szabadságjogokra, például a Spiegel-affér idején." 1962-ben rendőrök szállták meg a Der Spiegel szerkesztőségét, mivel a hetilap azt írta, hogy Németország képtelen lenne megvédeni magát, ha a Varsói Szerződés háborút indítana ellene. A cikkíró és a főszerkesztő ellen eljárást indítottak, Adenauer pedig hazaárulónak nevezte az újságírókat. Amikor kiderült, hogy Franz-Josef Strau§ védelmi miniszter már elrendelése előtt értesült az eljárásról, sőt támogatta is, az öt FDP-s miniszter kilépett a kormányból.

A hatvanas évek közepétől az FDP és az SPD mind közelebb került egymáshoz. A szabad demokraták a baloldali-liberális ellenzék szerepét vették fel, 1969-ben végül koalícióra léptek a szocialistákkal - hogy aztán egészen 1982-ig közösen kormányozzák az országot. "A szociálliberális koalíció bukása után, amit egyébként az FDP maga okozott, a párt újra a kereszténydemokraták felé fordult. A tagok és támogatók egy része viszont a szociáldemokratákkal és az újonnan alakult zöldekkel rokonszenvezett inkább. Ezzel véget is ért a balliberális időszak, a párt innentől redukálta programját a magántulajdonon alapuló liberális gazdaságra."

Öt és tíz között

Hosszú évekig tartotta magát az elképzelés, hogy az FDP nélkül nem lehet országos választást nyerni. "Jelenleg úgy tűnik, hogy a Linkspartei, az SPD-ből kivált Balpárt megvetette lábát a parlamentben. Így öt párt osztozik a mandátumokon, és az FDP végleg elveszítheti a mérleg nyelve szerepét" - mondja Leuschner. Hasonlóképpen látja Dittberner is: "Az FDP mára állandó ellenzéki párttá lett, amin csak akkor változtathat, ha hajlandó lesz beszállni egy hárompárti koalícióba."

"Az FDP eddig kétszer próbálkozott hárompárti koalícióval, a brémai és a brandenburgi tartományi választáson, de mindkettőnek az lett a vége, hogy kiesett a parlamentből" - méri fel a helyzetet Henner Schmidt, az FDP frakcióvezető-helyettese, aki a berlini városi képviselőházban fogadta a Narancsot. "Ettől függetlenül Berlinben jó esély van rá, hogy együttműködjünk majd az SPD-vel és a Zöldekkel, de a 2009-es választásokon is rákényszerülhetünk egy hármas koalícióra a zöldekkel, ha másképp nem tudunk többséget szerezni. Bármit is választunk, az csak jobb lehet a mostani nagykoalíciónál." Guido Westerwelle pártelnök még optimista, szeme előtt a CDU-FDP koalíció lebeg, de vészesetben nem riadna vissza más lehetőségektől sem, csak hogy megmentse az országot a Balpárt kormányra kerülésétől. Henner Schmidt azon párttagok közé tartozik, akik inkább a szocialisták felé nyitnának. "A Linkspartei kivételével nincs olyan párt, amellyel ne jöhetne létre olyan koalíció, ami ne tartana ki négy évig. Ha meghatározzuk, hogy miben akarunk együttműködni a következő időben, akkor az működni is fog. 1983-ban még kisebb katasztrófába torkollott, amikor koalíciós partnert váltottunk: a választók kétharmada és a tagok negyede elpártolt tőlünk. Azóta Westerwellének köszönhetően változott a helyzet, az FDP annyira erősen tartja magát az elveihez, hogy mindegy, kivel lép koalícióra, a piacgazdaságra, az oktatáshoz való szabad hozzáférésre és az állampolgárok szabadságára fektetjük a hangsúlyt. Most már csak az a feladatunk, hogy felérjünk a csúcsra, és kitűzhessük a liberális zászlót. Hogy ebben ki van a segítségünkre, az mindegy, amíg hagyja érvényesülni az akaratunkat."

Westerwelle 2002-ben is megpróbált mindent. Guidomobil névre keresztelt lakóautójával járta az országot, még attól sem riadt vissza, hogy egy kis időre beköltözzön a Big Brother-házba. A "vicckampány" végül kudarcba fulladt, az FDP maradt ellenzékben. "A kampány célpontjában a fiatalok voltak, akik látszólag újra érdeklődni kezdtek a politika iránt. A párt törzsközönsége viszont nem viselte jól a viccelődéseinket, és a legtöbben úgy vélték, a szórakoztatás és a provokáció mögött nem rejlik igazi tartalom. Régen a komolyságáról volt híres a párt, de akkoriban annyira unalmasak voltak a pártrendezvények, hogy kis híján elaludtak a résztvevők. A középutat kellene megtalálni" - foglalja össze a tapasztalatokat a frakcióvezető-helyettes.

Ha az FDP választói kezdetben a régi protestáns középosztályból kerültek is ki, a szociálliberális koalíciót követően az új középréteget, az alkalmazottakat és hivatalnokokat igyekezett megszólítani a párt. Mára felekezettől függetlenül a mérsekelten vallásos, magasabb végzettségű rétegek, főként vállalkozók kedvelik őket, ezért is nevezik őket rosszmájúan a fogorvosok pártjának. A nagyvárosokban és a kisebb falvakban rendszerint roszszabbul szerepelnek az országos átlagnál. "A párt igazi hazája Baden-Württemberg és Hessen, az ottani nyugodtabb, vidékiesebb közösség látja az FDP-ben a szószólóját. Ez a réteg Berlinben és a nagyvárosokban teljesen más: ők inkább a zöldekkel szimpatizálnak. A betonrengetegben valószínűleg szükségük van arra, hogy valaki a háborítatlan természet szószólójaként jelenjen meg" - magyarázza a földrajzot Schmidt. Az agrárszektorban dolgozók, a nyugdíjasok és a szakszervezeti tagok elutasítják a pártot, akárcsak sokan a régi NDK-ból, akik csalódtak a privatizációban, és visszasírják a szocializmust - magyarázzák a Fiatal Liberálisok. A közvélemény-kutatások szerint az adó- és gazdaságpolitikai elképzeléseik hozzák a legtöbb szavazatot, de választóik odafigyelnek a munkaerőpiac és a szociális biztonság ügyére is. Mivel állandó szavazóbázisuk meglehetősen kicsi, rákényszerülnek, hogy szavazókat kölcsönözzenek más pártoktól: a gazdaság iránt érzékeny választóik rendszerint a kereszténydemokraták irányából, míg a társadalompolitika iránt érdeklődők az SPD vagy a Zöldek felől érkeznek. A választásokon rendre öt és tíz százalék közti eredményeket érnek el.

A párt fontos célcsoportja - akárcsak a zöldeké - a húsz és harminc év közötti, egyetemet végzett fiatalok, valamint a vállalkozók. A 2005-ös választáson sok 35 év alatti szavazójuk volt. Egy egyetemeken végzett felmérésből kiderült, hogy a tehetősebb hallgatók általában a liberálisokra szavaznak, másodikak a Zöldek. A két párt nem is az elképzeléseiben, inkább a stílusában különbözik: a zöldek azokat szólítják meg, akik félnek, akiknek bűntudatuk van, ezért a kiállásuk is parancsoló, elő akarják írni a tömegnek, hogy mit csináljon, ha el akarja kerülni a katasztrófát. A szabad demokraták pedig azért küzdenek, hogy az állam ne tudjon minden erővel beleszólni a polgárai életébe; egy optimistább réteghez szólnak: "Míg mi azt sugalljuk, hogy próbáljuk meg a legjobbat kihozni az új helyzetekből, próbáljunk ki minden újdonságot, hátha beválik. A zöldeknek csak azon jár az eszük, mit lehetne tenni ellene" - domborítja ki a különbségeket Henner Schmidt. Westerwelle - bár 2002-ben a szavazatok 18 százalékát tűzte célul, s a közelébe sem ért - idén már többször beszélt húsz, sőt 32 százalékos támogatottságról is. "Mindig kis párt leszünk, öt és tíz százalék közti szavazati aránnyal. Ugyanakkor a választópolgárok 20-25 százaléka olyan elveket vall, amelyek összeegyeztethetők lennének a párt programjával - mondja Schmidt. - De nem lehet minden potenciális választónkat megszólítani, főleg most, amikor öt párt esélyes a parlamentbe jutni. Azzal meg tisztában vagyunk, hogy liberális politikával nem lehetne elsöprő többséget szerezni."

Az FDP esete a szélsőjobbal

A szabad demokraták a világháború után nem támogatták a nemzetiszocializmus alatt bezárt egyházi iskolák újbóli megnyitását, szót emeltek a háborús bűnösök szabadon engedéséért, és szorgalmazták az egykori náci katonák és vezetők visszailleszkedését a társadalomba. Ezt kihasználva Werner Naumann, aki korában Joseph Goebbels propagandaminisztériumában volt államtitkár, arra buzdította a köré gyűlt egykori nácikat, hogy lépjenek be a párt észak-rajna-vesztfáliai szervezetébe, hátha újra érvényesíteni tudják akaratukat. Mire 1953-ban a brit titkosszolgálatok felfedték az összeesküvést, többen vezető posztra tornázták fel magukat. Ötven évvel később ugyanerre a tartományra vetődött az antiszemitizmus árnyéka: az FDP helyi vezetője, Jürgen Möllemann szimpátiáját fejezte ki a palesztin öngyilkos merénylők iránt, később szórólapokon szidalmazta Ariel Sharon izraeli kormányfőt és Michel Friedmant, a németországi zsidók központi tanácsának alelnökét. Ezzel megbuktatta Westerwelle 18 százalékos kampányát, aminek ő volt az ötletgazdája.

Neked ajánljuk