"Észak-Afganisztánban minden rendben van, biztonságban leszünk, mert itt nincsenek tálibok" - nevet ránk Akhbar Khan, az üzbég határon fekvő Hairatán város biztonsági főnöke. A számos tekintetben Danny De Vitóra emlékeztető figura művirágokkal és egy Ahmed Maszúd-óriásplakáttal díszített szobában ecseteli, hogy mire is számítsunk. "Mióta Rasid Dosztum, az üzbég milícia vezetője Kabulban van, nincsenek problémák. Ha mégis, akkor csak Pakisztán miatt. Pakisztán támogatja a tálibokat, és azokat is, akik idejönnek bajt csinálni." Még sok szépet hallunk az oktatás, a terrorizmus és a kábítószer kérdéséről is: az ország sikerpályán, a máktermesztés csökken, sorra épülnek az iskolák és az egészségügyi központok. Egyedül a terroristákkal és a talibánnal van probléma. Ami valószínűleg így igaz: a biztonsági főnök az utcán csak kalasnyikovos testőrök társaságában sétál.
A vidék központja Mazar-i Sárif. Itt van az ország legfontosabb vallási szentélye is, állítólag a Kék Mecsetben őrzik Mohamed vejének, a síita iszlám alapítójának, Alinak az ereklyéit. Hitetlenek lévén csak a belső udvarig jutunk el, a Közép-Ázsiában oly jellegzetes perzsa eredetű díszítőelemekkel, kék mozaikkal gazdagon kirakott szentélybe már nem léphetünk be.
Mazar-i Sárif kellemes hangulatú város; házunk tetejéről figyelhetjük az alanti főút forgatagát, a házak falánál ürítő férfiakat, a kisboltokat, a lovas kocsikat, tevekaravánokat, a fehér-sárga taxikat. Az utca középső része szemétdombként is funkcionál. Van internetkávézó, könyvesbolt, másolt CD-ket és DVD-ket forgalmazó üzlet. Meg persze bazár - bár a Közel-Keleten szokásos, hosszas alkudozás itt mintha nem lenne divatban.
A városért a Nadzsibullah-rezsim 1992-es összeomlását követően súlyos harcokat vívott Rasid Dosztum, az üzbég és Mohamed Atta, a tádzsik hadúr. A talibán aztán itt is megvetette a lábát egy időre, de csak hogy távozásukkal a két parancsnok ott folytassa, ahol 1998-ban abbahagyta. Most épp az utóbbi áll nyerésre: Atta hivatalosan a várost is magában foglaló Balkh tartomány vezetője.
A két hadúr sorsa
Atta kissé bizalmatlan az újságírókkal, nemrég egy interjúkérelmező megpróbálta felrobbantani. Fogadószobájában, egy nagyobb, L alakú teremben a falakon aranyozott lambéria; lépteink zaját vastag szőnyegek nyelik el. A kanapék huzata zöld és barna, mindent faragott levélminták díszítenek. A bútorok, a sötét kárpitok csak fokozzák a hőséget. Ízesítetlen zöld teát, kristálytálakban diót és mandulát kapunk.
Mohamed Atta diplomatikus frázisokkal köszönt. A negyvenes éveiben jár, hosszú ujja, rövid szakálla, visszafogottan elegáns, sötétkét öltönye, a hanghordozása mind legfeltűnőbb tulajdonságát, az ápoltságot sugározza. Válaszai, amikor nem a múltjáról kérdezzük, többnyire semmitmondóak vagy kitérők. "Mi a véleménye Rasid Dosztumról, a régi riválisról?" - provokáljuk óvatosan. "Dosztum úr az államfő mellett dolgozik, fontos beosztást kapott Kabulban, remélem, sikerrel végzi a munkáját." Ügyesen félreállították - hallom később az egyik nemzetközi szervezet angol munkatár-sától. Kreáltak neki egy jól hang-zó posztot a katonai vezetésben, amit az üzbég hadúr elfogadott. Három hónap alatt rájött, hogy se hatalom, se pénz, se befolyás nem jár az új állással. Pedig a patrónusrendszer csak úgy működik, ha a rengeteg kliensednek állást, jövedelmező posztot tudsz biztosítani. A parlamenti választások is betettek Dosztumnak, számos híve ekkor az ő segítsége nélkül jutott mandátumhoz.
Nőügy
A tálib rezsim összeomlását követően, 2001 decemberében az afgán frakciók és a nemzetközi közösség képviselői a Bonn melletti Petersbergben gyűltek össze, hogy kidolgozzák az ország fejlesztési és újjáépítési programját. Ahhoz, hogy a különféle közösségek békében tudjanak egymás mellett élni, a terv először az államstruktúra intézményes helyreállítását tűzte ki célul. Az egyes programok mellé egy-egy nyugati nemzet állt főkoordinátorként és szponzorként. Az Egyesült Államok a hadsereg, Németország a rendőrség újjászervezését és kiképzését, Japán a több százezernyi milicista lefegyverzését és társadalmi integrációját vállalta. A legitim hatalom helyreállítása az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásával kezdődött, az alkotmányozással folytatódott és az államfő- és parlamenti választással 2005 szeptemberében ért véget. A választáson elindult számos, az elmúlt évtizedekben kegyetlenkedéseivel hírnevet szerzett hadúrból lett politikus is.
Az afgán demokrácia működőképes, legalábbis ami az intézményrendszert illeti. A kabuli parlament frissen helyreállított, világossárga falai valósággal ragyognak a poros, barnásszürke környéken. Az alacsony kerítés túloldalán Toyota Landcruiserek parkolnak; a sötétített ablakú luxusterepjárókat civil ruhás fegyveresek támaszt-ják. Egyelőre veszélyes foglalkozás képviselőnek lenni.
Sukria Barakzai az afgán nőügy prominens képviselője. A tálibok alatt Kabulban titkos lányiskolát szervezett - az ilyesmi tiltott volt, akárcsak a nők munkavállalása. "Én voltam az első nő, aki a tálibok bukása után levetette a burkát - meséli büszkén a kihúzott szemöldökű, minden egyéb tekintetben is modern külsejű asszony. - Az első szembejövő egy kisgyerek volt, akinek földbe gyökerezett a lába. Megbámultak, könyörögtek, hogy ne provokáljam a közhangulatot, de úgy éreztem, hogy ez a tálib nézetektől való teljes elhatárolódást is szimbolizálja. Eleinte a barátnőim is ellenezték a lépésemet, de azóta egyre többen vagyunk." Barakzai asszony indította el az első színes női magazint. ""riási volt az érdeklődés, a lapnál csak nők dolgoztak, és olyan témákról írtunk, amelyekkel az afgán asszonyoknak a hétköznapokban kellett szembesülniük." Megkérdezzük, milyen érzés olyan politikusokkal együtt dolgozni, akik korábban a nők és az afgánok nagy részének az elnyomására tették fel életüket. "Először meglepődtem, amikor szembetalálkoztam Rocketi mollával (lásd keretes interjúnkat). Aztán azt mondtam magamban: ez az ország annyi mindenen átment, vannak a parlamentben kommunisták, tálibok, dzsihádisták, de az emberek valamiért ezeket választották. És ha ez a nép akarata, akkor elfogadom."
A tálibok 2001-es bukása óta az Egyesült Államok által támogatott Hamid Karzai elnök hatalma jobbára csak a fővárosra terjed ki; a közbiztonság régiónként változik, és inkább múlik a helyi vezetők, a korábbi hadurak erején és kapcsolatain, mint a központi kormányzaton. Az ország déli része veszélyes a kormány képviselői vagy a külföldiek számára. A főleg pastunok lakta vidéken - a talibán szülőhazája - a fundamentalista szervezet egyre gyorsabban nyeri viszsza az erejét és szervezettségét. 2005 januárjában két kanadai diplomatával végeztek egy út menti robbantásban, rendőrfőnököket, iskolai oktatókat ölnek meg, több mint 200 iskola nem is működik a megfélemlített tanárok és diákok távolmaradása miatt. Kandahár tartományban és hasonnevű központjában - annak idején itt bontott zászlót Omár mollá, a mozgalom félszemű vezetője - állítólag csak a főutcát tartják stabilan a kormányerők, a külvárosban a talibán az úr.
Magyarok
A fejlesztések nagy része a nemzetközi közösségtől és a különféle nem kormányzati szervezetektől (NGO) függ. Az ország GDP-jének alig tíz százaléka származik saját forrásokból; a külföldiek által hozott pénz egyszerre kívánatos és terhes. Az NGO-k tevékenysége nagyrészt koordinálatlan, ott és azt fejlesztenek, amit szeretnének, sokszor figyelembe sem véve az ország vagy a település érdekeit. De Afganisztánnak minden dollárra szüksége van. Ahmed, az egyik külföldi NGO ifjú helyi munkatársa élesebben fogalmaz: "A külföldiek hatalmas házakat bérelnek és drága autókkal járnak. Túlbiztosítják magukat, ha kimozdulnak a városból, legalább két dzsippel indulnak el, de láttam már olyat is, hogy hat ember négy terepjáróval ment ki. Egynapi benzinköltségből kijön egy falusi iskola tanári karának a fizetése."
A magyar Ökumenikus Segélyszolgálat 2002 óta van jelen Észak-Afganisztánban. Eddigi tevékenysége során vagy tíz iskolát emelt Balkh tartományban. Egy-egy ilyen suliba 800-1000 gyerek jár, gyakran több környező faluból, az oktatás két-három műszakban folyik. A fiúk és a lányok külön tanulnak, ám az évfolyamok nincsenek el-választva egymástól. A fűtetlen iskolák már három-négy év után lepusztultan festenek, a vakolat pattogzik, a falak piszkosak, a padok szétesőben, tanári nincs.
Nauid, a magyarok helyi munkatársa is panaszkodik, míg bejárjuk a segélyszervezet következő iskolájának a helyszínét. "Nézzétek ezt a telket! Az iskola még kész sincsen, de egy másik NGO már megépítette a WC-ket. A kutat már szintén lefúrták. Az iskolával meg még csak az engedélyeztetésnél járunk, az építkezés csak tavasszal kezdődik majd. Miért így megy ez?"
Az iskolák és a kórházak mellett a legtöbb segély az úthálózat fejlesztésére ment el - és ez érződik a legkevésbé. Az országban alig több mint négyezer kilométer betonozott út van, a többi lehetetlenül göröngyös. Az elmúlt években - elsősorban amerikai pénzből - újjáépült az ország nagyvárosait, Kabult, Mazart, Herátot, Kandahárt és Dzsálálábádot összekötő gyűrű, amelyen csak az ellenőrző pontok lassítják a forgalmat. Ám ezekben és a többi városban a lakosság alig 20 százaléka él, a falvakban marad a szamár, a teve vagy a gyaloglás.
Kabulban a nemzetközi haderő parancsnokságát zord tekintetű olasz katonák őrzik, egy böszme páncélossal a bejáratnál. Tisztázzuk, milyen feltételekkel látogathatjuk meg a magyar katonákat, akik nem itt, hanem a város szélén állomásoznak. Taxiba pattanunk és odahajtatunk.
A NATO 2003 augusztusában vette át az Afganisztáni Stabilizációs Erők (ISAF) főparancsnokságát. Kezdetben csak Kabulban, majd 2003 vége óta a fővároson kívül is állomásoztat csapatokat. Számuk lassan, de biztosan növekszik, jelenleg meghaladja a tízezer főt. Először az északi tartományokban, majd nyugaton, idén nyártól pedig már Dél-Afganisztánban is jelen lesznek. Az Egyesült Államok, amely Tartós Szabadság néven külön hadműveletet folytat a terrorizmus elleni háború jegyében, kezdetben élesen ellenezte az ISAF tevékenységének kibővítését, mondván, hogy akadályozhatja a harcukat a tálibok és az al-Káida ellen. Azóta az ellen-érzés kicsit alábbhagyott. A soknemzetiségű kontingens képes volt kissé lecsendesíteni a vidéken még erős hadurakat. Egyszerre képviseli a központi hatalmat és jelzi a Nyugat szándékát Afganisztán megsegítésére.
Magyar katonák szinte a kezdetektől vannak kint: először csak az orvosi kontingens, majd 2003 óta a hazai mértékkel robusztusnak számító lövészszázad is. Ez idáig halálos áldozatok és nagyobb veszteségek nélkül végezték a főleg járőrözésből és kísérési feladatokból álló munkájukat. Továbbképzést tartottak az ellenőrzésük alatt álló rendőrségi körzetek munkatársainak; a térképolvasás, tömegoszlatás és egyéb feladatok betanításáért hálásak Kabulban, az afgán rendőrség nagy része ugyanis szakképzetlen analfabétákból áll. Az átlagember is jobban örül, ha a hatóságok a külföldi katonákkal járőröznek, így ugyanis nincs mód a kenőpénzek elfogadására, és emberibb bánásmódra is számíthatnak.
'rültek vagytok - jegyzi meg Halász őrnagy, a kontingens parancsnoka, amikor értesül arról, hogy taxival jöttünk: a Djalalabad Roadot a nemzetközi haderő messze elkerüli a gyakori robbantások miatt. Kezdetben nem értjük, hogy mire ez a nagy para, az afgánok békések, kedvesek, semmilyen veszélyt nem érzékeltünk. A katonák viszont értetlenked-nek: megbízhatatlan emberekkel barátkozunk, idegen szállodákban alszunk. Másnap járőrözni megyünk velünk, és megértjük, hogy nekik másképp fest Afganisztán. Más, ha egy jellegtelen taxival utazol a környezethez kellően hozzápiszkolódott ruhában, és más, ha egy nagy zöld terepjáróval, egyenruhában, felfegyverezve indulsz ki a tömeg közé - mondja az egyik katona. Elvileg nagyobb a biztonság, de könnyű célpont vagy. Ráadásul az egyik pillanatban még békés, integető tömeg általad ismeretlen okok miatt bármikor ellenségessé válhat - bár, teszi hozzá a tiszt, nekik még nem volt rossz tapasztalatuk.
A házilag páncélozott terepjáróval szűk bazáron hajtunk át, katonáink lejattolnak a helyiekkel - szálem alájkum, hello, how are you, khoda háfiz, egy biccentés ide, egy bólintás oda. A magyar katonák bírják a pszichikai megterhelést, a kontingens tagjai jól fel vannak készítve, motiváltak, elismertek a többi nemzet között. Nehézség talán csak a logisztika körül lehet, bár erről senki sem akart beszélni. Nem járhatunk messze az igazságtól, ha a Honvédelmi Minisztérium sanyarú gazdasági helyzetére gondolunk.
Ki szavatol?
Sok tennivaló van még, iszonyú mennyiségű pénzre lesz szükség, hogy az ország felépüljön. A drogtermelés az élet minden területén közvetve vagy közvetlenül jelen van - az afgán GDP évente 25 százalékkal növekszik, biztosak lehetünk abban, hogy ennek jó része a kábítószer-kereskedelemből befolyt pénzeknek köszönhető. Ám a változást mindenki érzi, az értelmiségitől az egyszerű parasztemberig, és általában egyetértés van abban, hogy Afganisztán jó úton halad. De a nemzetközi jelenlétre még minimum egy évtizedig szükség lesz. Sokak számára a külföldi katonai jelenlét nem megszállást jelent, hanem annak szavatolását, hogy a még mindig befolyásos hadurak nem tudnak jelentősen visszaélni a hatalmukkal, és hogy a választott kormány sem fogja "elrabolni" a rendezési folyamatot. A nemzetközi közösség 2006 januárjában jelezte is: újabb öt évre mindenképpen kiveszi a részét Afganisztán újjáépítéséből, bár komolyabb eredményeket vár az afgán kormánytól. Ismét jelentős felajánlások érkeztek a donor országoktól - felhasználásuk módja még komoly vitákat fog gerjeszteni. A Karzai-kormány maga akar dönteni róluk, a külföld - a mindent átható korrupció miatt - inkább az alacsony hatékonyságú, de megbízható NGO-kra bízná a segélyek kezelését.
"Azok, akiknek hatalom van a kezükben és milíciákat irányítanak, most az asztal mellett vitatkoznak - mondja Barakzai aszszony. - Toll van a kezükben, nem pedig fegyver, és ha bajuk van egymással, kénytelenek megbeszélni." Nem is olyan rossz eredmény egy olyan országban, ahol a béke emléke már régen kihullott az emberek fejéből.
"Nem vagyok rossz ember"
Abdul Szalám Rocketi mollá
A szovjetek bevonulásakor a dél-afganisztáni Zabul tartományban egy medresz, vallási szeminárium hallgatója volt. A megszállást harctéri parancsnokként harcolta végig annak az iszlamista pártnak az oldalán, amelyhez ebben az időben állítólag Mohamed Omár mollá is tartozott. A talibán alatt szűkebb hazájának katonai parancsnoka volt. A Magyar Narancsot az afgán parlament egyik irodájában fogadta.Magyar Narancs: Honnan a Rocketi (rakétás) név?
Abdul Szalám Rocketi: A dzsihád idején mindenféle fegyvert használtunk a szovjetek ellen. Én nagyon pontosan lőttem az RPG-7-essel, ezzel az egyszerű, vállról indítható orosz gránátvetővel. Idővel minden fontosabb feladatot rám bíztak, ha ezzel a fegyverrel kellett harcolni. Végül rajtam ragadt ez a név.
MN: Mikor lőtt utoljára RPG-7-essel?
ASZR: Nem nagyon emlékszem. Valószínűleg a talibán alatt. De én akkor már magas rangú katonai parancsnok voltam, csak irányítottam, a harcokban már nem vettem részt.
MN: A talibán Dél-Afganisztánt röpke másfél év alatt ellenőrzése alá vonta, és leszerelte vagy elűzte a milíciákat. Egyes információk szerint sokan önként, netán félelemből vagy pénzért álltak át. Ön hogyan találkozott a tálibokkal?
ASZR: Ekkoriban Kalatban éltem, saját törzsem, a Szulejmánkhel környezetében. Amikor a tálibok megjelentek, tőlem és embereimtől minden további nélkül elvették a fegyvereket. Aztán néhány hónappal később otthonomban felkeresett Omár mollá néhány embere, és megkérdezték, akarok-e csatlakozni a mozgalmukhoz.
MN: Miért mondott igent?
ASZR: A talibán a reményt jelentette. Akkor már évek óta tartott a polgárháború, mindenki mindenki ellen harcolt. Az országban szinte lehetetlen volt utazni, teljes törvénytelenség uralkodott, az embert bármikor elrabolhatták váltságdíjért, megerőszakolhatták, kifoszthatták. A tálibok korábban nem vettek részt harcokban, tiszta lappal indultak, ezért bíztak bennük sokan. Hosszú ideig példát mutattak jó kormányzásból, délen egyesítették a megosztott pastun törzseket, biztonságot teremtettek.
MN: Kevés olyan emberrel találkozni, aki ismerte a fundamentalista mozgalom vezetőjét. Omár mollá zárkózott ember hírében állt, országa fővárosát, Kabult talán mindössze kétszer látogatta meg a talibán hét éve alatt, fotó se igen készült róla. Ma sem tudjuk, hogy néz ki. Ön találkozott vele személyesen?
ASZR: A tálibok, elismerve a dzsihád alatt szerzett katonai eredményeimet, az ország északkeleti régióját ellenőrző 1. hadtest parancsnokának tettek meg. Omár mollával természetesen többször is találkoztam. Kevés szavú, csöndes ember, aki a találkozókon inkább hallgatott. Nem tűnt ki a többiek közül, ugyanazt az egyszerű, hagyományos népviseletet hordta, mint mindenki. Emberei körében rendkívüli tisztelet övezte viszonylag fiatal kora ellenére.
MN: Állítólag az utolsó időkben már teljesen Uszáma bin Ládin bűvkörébe került, aki pénzzel, fegyverekkel és katonákkal segítette mozgalmát. Találkozott az al-Káida vezetőjével is?
ASZR: Igen, de csak egyszer, Dzsálálábádban, ahol egy partin mutattak be minket egymásnak. Tolmács segítségével váltottunk néhány szót.
MN: Bejelölhetem önt a wiwen? Két lépésből Uszámánál lennék?
ASZR: Nem használok internetet.
MN: Nyugaton általános az a nézet, miszerint bin Ládin a szovjetek elleni háború kulcsfigurája volt, aki irányította és szervezte az ide érkező külföldi önkéntesek tevékenységét, és maga is több csatában részt vett. Megtudja ezt erősíteni? Hiszen ön pont ezen a vidéken volt harctéri parancsnok.
ASZR: Bin Ládin a dzsihád alatt nem volt ismert Afganisztánban. Rengeteg önkéntes mozgott ebben az időben a pakisztáni oldalon, sokan jöttek segíteni és harcolni. Lehet, hogy bizonyos szűkebb régiókban ismerték, de általánosságban ez nem mondható el.
MN: Mi történt önnel a talibán bukása után?
ASZR: Elfogtak az amerikaiak és a Bagramra (Kabul melletti katonai repülőtér és börtön - a szerk.) vittek. Mindenféle vád nélkül hét hónapig tartottak fogva, akkor feljöttek az emberek Zabul tartományból, és követelték, hogy engedjenek szabadon. Ez történt.
MN: Hogyan jutott arra a gondolatra, hogy elindul a választásokon? Hiszen ez a rendszer döntötte meg a talibánt, és vetette önt börtönbe.
ASZR: Én a parlamentben szűkebb hazámat, a zabuli embereket képviselem. 'k kértek fel arra, hogy jelöltessem magamat.
MN: A Karzai-kormány olyan tálibokat keres, akik hajlandóak együttműködni az új adminisztrációval, és ezzel legitimálni a demokratizálás folyamatát. Önt is egy ilyen egyezség keretében engedték ki a választások előtt?
ASZR: Nem volt semmilyen egyezség. Engem az segített a sikerben, hogy sosem voltam hadúr, nem foglalkoztam kábítószer-kereskedelemmel, egyszerűen nem vagyok rossz ember.
MN: A tálibok a szeptemberi választásokon nem váltották be fenyegetésüket, a szavazás komolyabb incidensek nélkül zajlott le. November óta azonban, főleg Dél-Afganisztánban és Kabulban, az öngyilkos merényletek és rajtaütések jelentős növekedése figyelhető meg. Ön szerint a fundamentalista mozgalom újbóli megerősödésének lehetünk tanúi?
ASZR: Egyértelműen igen, bár nem a tálibok erősek, hanem a Karzai-kormány gyenge. Elismerem, hogy az államfő rengeteget tesz mind az országért, mind a talibán feltartóztatásáért, de a kormányzata tele van egykori hadurakkal és parancsnokokkal (nagyrészt tádzsik és egykor tálibellenes személyek - a szerk.). Azt is hozzá kell tenni, hogy a fundamentalista mozgalom feltámadása mögött ott van Pakisztán, amely pénzzel és fegyverekkel támogatja egykori szövetségesét. Iszlámábádnak nem érdeke, hogy északon egy erős, stabil Afganisztán jöjjön létre.
MN: Változhat a helyzet azáltal, hogy az ISAF kiterjeszti tevékenységét Dél-Afganisztánra is? Sokan attól tartanak, hogy az európai országok katonái súlyos veszteségeket fognak szenvedni, ha megpróbálják ellenőrizni a jelenleg tálibok uralta területeket.
ASZR: Fontos, hogy lejöjjenek az ISAF-erők, mert a biztonsági helyzet borzasztó. Zabul tartományban például egyetlen NGO vagy segélyszervezet sem működik a bizonytalanság miatt, így ezeken a területeken a nemzetközi segéllyel megvalósuló fejlesztések teljesen elmaradnak.
MN: Hosszú távon miben látja a leginkább megoldásra váró problémát, amely veszélyeztetheti az ország jövőjét?
ASZR: Leginkább az etnikai ellentétek elfelejtésére lenne szükség. A szovjet csapatok kivonulása után sajnos a polgárháború olyan formát öltött, mintha az ország etnikumai harcolnának egymás ellen. Ez rengeteg felesleges bizalmatlanságot és konfliktust szül. A legnagyobb szükség ezek elfelejtésére és a közösségek közötti együttműködésre lenne.
