Amikor a magyar agrárágazat európai uniós felkészültségéről beszélünk, többnyire az ún. egyszerű parasztemberek ködlenek fel képzeletünkben. A kétkezi munkából élő, rendszerint kapával a vállon közlekedő vagy - mint a hírműsorok vágóképein megfigyelhetjük - gumicsizmában a jószágot etető polgártársainkról az az általános vélekedés, hogy jócskán lemaradtak a felkészülésben, jószerivel egy épkézláb dokumentpapirost sem képesek önerőből kitölteni. Tény: sokan vannak közöttük ilyenek. De az agrárfelkészülésben az állam sem volt eddig túl acélos.Magyarország 1994. április 1-jén - hosszú előkészítő tárgyalások után - hivatalosan is felvételét kérte az Európai Unióba. Másfél év múlva terjedelmes - több ezer oldalas - kérdőív érkezett a közösségtől, amelyben arról érdeklődtek aprólékosan a brüszszeli illetékesek, hogy miként is állnak itt a dolgok a legkülönfélébb területeken. A csatlakozás szakértői szerint a kérdőív maga afféle "beugró" volt: aki a szűk, néhány hónapos határidőre képes volt az adatokat megfelelően csoportosítva, a kockafejű EU-rendnek megfelelően összeállítani, az - legalábbis elvben - átment az előfelvételi vizsgán.
Statisztika
Az egyik legterjedelmesebb pakkot az akkori földművelésügyi tárca kapta. E sorok írója akkoriban éppen e minisztérium állományában kereste a szebb jövőt, s máig sem felejti azokat a középvezetői arckifejezéseket, melyekkel az illetékesek az általuk kidolgozandó kérdéseket fogadták. Képzeljük csak el, milyen nagy feladat megfelelni a "kecskeállomány hegyvidéki, lankás és síkterületi tartásmegoszlása, ivar szerinti megosztásban" típusú kérdésekre egy olyan - még a rendszerváltást követő általános rendetlenség viszonyai között élő - országban, ahol éppen abban az évben tűnt el nyomtalanul a piacról (nyilvántartási szempontból) egyik hétről a másikra kétszázezer tonna krumpli.
Ebből természetesen rögtön azt a helyes következtetést vonhatjuk le, hogy a csatlakozási előkészületek kezdeti szakaszában a hazai - főként és elsősorban a döntéseket megalapozó, illetve az intézkedések következményeit adatokban rögzítő - agrárstatisztika fényévnyi távolságban volt az uniós normáktól. E területen azóta lényeges előrelépés történt. Több ágazatban (ilyen például a tejtermelés vagy a baromfi-feldolgozás) viszonylag jól működik az önszabályozás alapját jelentő kvótarendszer, amivel párhuzamosan egy meglehetősen biztonságos (ám csak a legális beszállításokat betakaró) nyilvántartási regula is kialakult. Másik fontos mozzanat volt a hazai agrár-adatrögzítésben a 2000-ben végrehajtott ÁMÖ (Általános Mezőgazdasági Összeírás), amelyet a KSH már teljes egészében az unióban alkalmazott eljárás (cenzus) szerint végzett el.
Most tehát viszonylagos pontossággal tudjuk, mit termel a hazai mezőgazdaság, ám ez az uniós csatlakozás szempontjából még egyáltalán nem megnyugtató. Arról ugyanis nagyon jelentős területeken továbbra sincs fogalma a - mellesleg időnként igen komoly támogatásokat folyósító - magyar államnak, hogy az előállított árut milyen csatornákon és főként milyen áron értékesítik, hogy van-e rajta haszon, vagy hinni kell a hónapról hónapra felhangzó termelői siránkozásnak, miszerint "csak muszájból csináljuk, magunk is vesztünk rajta".
Rendszer kell
E dilemmára az EU kitalált egy megbízható rendszert, ami sok papírmunkával jár ugyan, de nyugodtan lehet rá döntéseket alapozni. Ez az integrált informatikai és ellenőrzési rendszer (iier), amelyt az év végéig nálunk is be kell vezetni.
De attól még messze vagyunk.
A helyzet meglehetősen különös. Orbán Viktor exkormányfő az utóbbi időben rendre borús képet fest a jelenlegi kabinet agrárfelkészülési lépéseiről, állandóan késést, az egyes területek elhanyagolását emlegeti fel. Ez a bírálat furán hangzik egy olyan miniszterelnöktől, aki hivatali ideje alatt mind az előcsatlakozási uniós források kezelését, mind magukat az agrárügyeket csaknem három éven át érdemi elszámoltatás nélkül a kisgazdákra hagyta.
Nézzük a tényeket! Az uniós országjelentés már 1999-ben megállapította, hogy a csatlakozáshoz elengedhetetlen intézményi rendszer kialakítása komoly késésben van. Az előcsatlakozási programok közül a magyar mezőgazdaság számára legfontosabb Sapard-programot az előző kormánynak sikerült úgy elbaltáznia, hogy emiatt a magyar gazdák két és fél év alatt 25 milliárd forintnak megfelelő EU-pénzt vesztettek el. És mindezt úgy, hogy az uniós pénzek kezelésére külön miniszteri posztot kért és kapott a kisgazdapárt! Medgyessyéknek végül - nem kevés brüsszeli "szőnyeg szélére" állítás után - nagy nehezen sikerült tavaly év végére akkreditálniuk a magyar Sapard-irodát, és megjelenhettek az első pályázatok is. (A magyar Sapard-akció mellesleg sokkal sikeresebb volt, mint csatlakozni vágyó társainké: az első körben 13 milliárd forintra összesen 1200 pályázat érkezett, míg a lengyeleknél a kiírt összeg tizedére volt jelentkező.)
Ami magát az iier-t illeti: egyelőre nagy a gáz. Németh Imre szakminiszter természetesen bizakodó - mi más is lehetne -, és az is kétségtelen, hogy a minisztérium szakapparátusa érzékelhetően igyekszik ledolgozni a hátrányt. A tavaly hivatalba lépett agrárkormányzat e téren a nulláról indult: az elődöktől mindössze egy használhatatlan (ám igen jól megfizetett) tanulmányt örökölt az iier kialakításáról. Nem csoda, hogy a tavaly már években mérhető késés miatt az unió illetékesei úgy letolták Németh Imrét a miniszter első hivatalos EU-tárgyalásán, mint a pengős malacot.
Az iier ugyanis tényleg kulcseleme az uniós agrárszabályozás működésének. Ha a rendszert nem sikerül határidőre akkreditáltatnunk Brüsszellel, akkor a belépés első évében egy fillér uniós támogatás sem érkezhet a magyar agrárágazatba. Az iier-t úgy kell elképzelnünk, mint egy naprakész adatok alapján működő, a versenyszerű gazdálkodás csaknem egészét lefedő olyan hálózatot, amely szigorúan követeli az új és újabb adatokat. Ennek fejében viszont a közreműködőknek tisztességes támogatást fizet ki. Ezek felhasználását ugyanakkor kőkeményen ellenőrzi, s ha kell, büntet is, mégpedig keményen. Az iier-nek azonban több olyan feladatot (például az export-import figyelését) kell ellátnia, amik ma különböző minisztériumokhoz tartoznak - ami a rendszer kiépítésében komoly gondot jelent. Magyarországon egy minisztérium a már megszerzett feladatot nehezen adja át; és az iier kialakításáért felelős agrártárca pillanatnyilag azon hivatalok egyike, amelyek nehezen érvényesítik érdekeiket az államapparátusban, vagyis Németh Imréék még most, a rohammunka kényszerű időzavarában sem boldogulnak egykönnyen.
Hamar munka
A tárca azonban igyekszik elvégezni dolgait: a rendszer egyik alapelemének, a naprakész digitális földhasználati térképnek például egy évvel ezelőtt az ország mezőgazdasági területének három százalékát "felölelő" kísérleti változata létezett még csupán, ma már az országos adatok ötven százaléka "légifényképezett-beazonosított-digitalizált" állapotban vár felhasználásra. Ha az iménti okok miatt a szükségesnél lassabban is, de halad magának az intézménynek a kialakítása is: már van helye (várhatóan a Soroksári úton, a Concordia Rt. telepének egyik irodaépületében), és az eddig már beindult, az uniós felkészüléshez csatlakozó szervezetekre épülve megkezdődött a szakemberek válogatása is. (Megjegyzendő, hogy e szervezet vezetője nagyon nagy úr lesz Magyarországon.)
Végül ejtsünk szót arról, hogyan is fog ez az egész kapcsolódni a bevezetőben emlegetett egyszerű parasztemberhez, aki az egészből elsősorban és főként pénzt meg egzisztenciális biztonságot remél.
Na ez az, amiről egyelőre senki sem mer beszélni.
Nincs még hivatalos elképzelés arról, hogyan lehetne a kényszerű papírmunkát elfogadtatni valahogy a legkiszolgáltatottabb termelői körrel, a néhány hektáron gazdálkodó, tíz-egynéhány vagy annál is kevesebb disznót tartó paraszttal. Merthogy a Sapard-program hazai bemutatkozása megmutatta: van olyan, versenyképesen termelő és az uniós papírokkal is elboldoguló gazdálkodói kör, amelynek nem jelent adminisztrációs gondot a csatlakozás - többségük, ha szükség volna rá, bármely idegen nyelven is képes lenne pályázatokat benyújtani. Ám hogy a legegyszerűbb beadványokkal is nehezen boldoguló kistermelőknek hogyan lesz képes segíteni a magyar állam, az a jövő nagy kérdése. Különösen, hogy maga az állam sincs igazán felkészülve az uniós regulára.
Tamás Gábor
