Amíg csak Gázában folyt a hirig, nem is számított igazi háborúnak - csak múlt szerda, a Libanon elleni offenzíva óta tartjuk annak. A már régtől unalmas közel-keleti konfliktus azért épp most fajult nyílt harccá, mert a történet több szereplője a régi játszmákat próbálta újrajátszani. Ám Izraelben az utóbbi években alapvető változások történtek.
Két kivonulás
A 2000. májusi libanoni kivonulást a négy anya mozgalma harcolta ki. A fiaikat idegen földön elvesztett asszonyok hangja az évekkel egyre erősebb lett, végül több mint a fél ország követelte velük együtt a hadvezérektől, hogy azonnal vonják vissza a csapatokat a nemzetközi határra - akármilyen is a helyzet az északi szomszédban, bármennyire gyenge is a kormány és erősek az Izrael-ellenes milíciák, köztük a Hezbollah. Ez meg is történt, az utolsó négyzetcentiméterig - a túloldalon, a Szíriával közös háromszögnél egy pár négyzetkilométeres rész hovatartozását vitatják ugyan, de az ENSZ úgy ítélte, hogy a Sheba-farmok se nem Izraelhez, se nem Libanonhoz, hanem Szíriához tartoznak. Az ENSZ fenntartani a rendet csapatokat vezényelt a határra. 'k már 2000-ben is ölbe tett kézzel nézték a Hezbollah első határsértését, amikor Izraelbe betörve elraboltak három katonát. 'ket később koporsóban kapta vissza családjuk egy bonyolult fogolycsere-egyezmény keretében, számos libanoni és palesztin rabért cserébe.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1559-es határozata 2004 szeptemberében felszólította Szíriát csapatainak kivonására Libanonból. Asszad ezt meg is tette - miután megölette Rafik Hariri miniszterelnököt, és az erre következő nemzetközi nyomás kikövetelte a visszavonulást. Az ENSZ előírta a milíciák, köztük a Hezbollah lefegyverzését is, de ennek a mai napig nem sikerült érvényt szerezni, Szíria és Irán szava erősebbnek bizonyult, mint a gyöngécske, Nyugat-barát bejrúti kormányé. A Hezbollah berendezkedett a határ túloldalán, erődítményei évek óta farkasszemet néznek az izraeli posztokkal.
A tavaly nyári gázai kivonulást viszont már nem a civilek, hanem a politikusok kezdeményezték, miután úgy látták, hogy nincs esélyük a békekötésre a másik féllel. A "nincs palesztin tárgyalópartner" doktrína arra késztette Saront, hogy előremeneküljön. A palesztinok teljes egészében visszakapták a '67 előtti területeket, többet, mint amit a baloldallal kötött genfi egyezményben ígértek nekik. Izrael mindkét esetben úgy tett, mintha a túloldalon normális viszonyok uralkodnának, amelyek lehetővé teszik, hogy két szomszédos ország - Izrael és Palesztina, illetve Izrael és Libanon - békében éljen egymás mellett. A valóság azonban más.
Az alvó oroszlán
Az izraeli börtönökben több ezer palesztint őriznek. Egy részük szabályos bírósági eljárás után tölti ilyen-olyan időtartamú büntetését, különböző terrorcselekményekért, gyakran emberölésért vagy annak kísérletéért. Mások ellen soha nem folyt eljárás, biztonsági okokra hivatkoztva tartják őket rács mögött - ehhez elég indok a terrorszervezetben viselt tagság is. Kiszabadításuk a palesztin közélet egyik legfontosabb kérdése, minden Izraellel kötött alku tárgya, amelyekben politikusaik régóta nem tudnak eredményeket felmutatni.
Az események Gilád Salit elrablásával és az izraeli hadsereg megalázásával kezdődtek. A palesztinok hetekig, hónapokig ásták az alagutat az izraeliek lába alatt, majd sikeresen megtámadtak egy őrállást. A Hamasz katonai szárnya és az akcióhoz nevét adó két másik szervezet úgy gondolta, a rabok hazatéréséhez jó módszer lesz az emberrablás. Csak azzal nem számoltak, hogy a kivonulások nyomán az új izraeli vezetés belső és külső helyzete teljesen megváltozott, és többé nem mehet bele egy ilyen alkuba.
Az izraeli hadsereg évek óta próbál szembeszállni a Gázából kiröpülő Kaszam rakétákkal, amiket az előzetes várakozásokkal szemben a kivonulás óta is használnak. A rakétatámadások és az emberrablás miatt porig alázott hadsereg készen állt az átfogó akcióra, hogy bebizonyíthassa erejét és felkészültségét. Olmert kormányára súlyos belső nyomás nehezedett, hogy kemény kézzel oldja meg a problémát, hiszen izraeli olvasatban az engedmények csak rontanak a helyzeten. A visszavonulás a '67-es határokra pedig biztosította a nemzetközi hátteret is az akcióhoz, a háború legitimitását. Megindulhatott a déli offenzíva. És egy idő után már senki sem beszélt Gilád Salitról.
A Hamasz számára viszont egyre rosszabbul alakultak a dolgok. Politikai hatalma szétforgácsolódott. A túszejtők nem hallgattak a gázai kormányra, csak Damaszkuszra függesztették tekintetüket - az ébredező izraeli oroszlán hadi erejét pedig nem lehet egy napon emlegetni a mégoly fanatikus gázai milicistákéval. Ekkor lépett be a játszmába - vesztére még mindig a régi szabályok szerint - Haszan Naszrallah, az izraeli kivonulás miatt egyre inkább okafogyottá vált Hezbollah-milícia feje. Az általa gründolt sikeres emberrablás után saját tévéjében pökhendi és Izraelt megalázó beszédet tartott. Ez nyitotta meg az északi frontot. Az oroszlán nemcsak felébredt, de haragra is gerjedt.
Naszrallah talán azt gondolta, Izrael büntetőakcióját szokás szerint egy-két nap múlva leállítja a nemzetközi közvélemény, az ENSZ, Amerika. De elszámította magát. Az iráni atomprogram miatt a nagyhatalmak kevésbé toleránsak az Irán által pénzelt és támogatott Hezbollahhal szemben, és az iraki mocsárban vergődő Amerika is empatikusabb a kaotikus iszlamista erőkkel harcoló Izraellel. A libanoni határnál évek óta tanúsított önmérséklet, valamint a teljes kivonulás legitimitást kölcsönzött az offenzívának. Az izraeli vadászbombázók ezúttal szabadon szétlőhetik Libanont, bevallott céljuk a Hezbollah megfosztása fegyveres erejétől, milíciájának libanoni diszkreditálása. Az ENSZ sem hozta meg a Hezbollahnak Izrael elítélését, Dan Gillermann, Jeruzsálem ENSZ-nagykövete beszédében sikerrel bizonygatta, hogy Izrael voltaképpen a Nyugat-barát libanoni kormányt erősíti a Hezbollah támadásával, vagyis az ország szétbombázásával.
Hátország
A mostani háború fontos tényezője az új izraeli vezetés - ezt Naszrallah szintén kihagyta számításaiból. Izrael vasököllel csap le mindkét fronton, amivel a biztonsági ügyekben tapasztalatlan izraeli miniszterelnök és a honvédelmi miniszter saját pozícióját is erősíti. Ráadásul Cipi Livni külügyminiszter és Ehud Olmert egyaránt a 2003-as libanoni fogolycsere ellen szavazott még a Saron-kormányban: határozott véleményük szerint a behódolás a zsarolásnak már a következő, súlyosabb túszejtést készíti elő. Felnőtt egy új politikusgeneráció, amely olyannak szeretné látni hazáját, amilyen az összes többi ország: rendes, megkérdőjelezhetetlen nemzetközi határokkal rendelkezőnek. Az izraeli hátország is kész az áldozatok elviselésére, alig kritizálják a kormányt a katyusák miatt, még az óvóhelyek hiánya sem lett közügy, az átlagpolgár ezúttal egyértelműen fölsorakozott kormánya mögé. A visszavonulást követő provokációk után jogosnak vélik a háborút.
Ha hagyják Izraelt, hogy végigjátssza a háborúját, az egyenlőtlen harc rövid távú kimenetele egyik fronton sem lehet kétséges. A jelenlegi erőviszonyok szerint az izraeli hadsereg több kárt tud okozni Gázában és Libanonban, mint fordítva. Haszan Naszrallah karrierje bevégeztetett, életéért nem so-kat adnak az izraeli megfigyelők; hasonló sors vár a Hamasz milíciájának vezetőire. De ezzel Izrael gondjai nem oldódnak meg. A palesztinok és Libanon 40 százalékban síita lakossága a háború után is nagy befolyással lesz az ország mindennapjaira, ahogy az ellenséges milíciákat is tovább fogja támogatni Irán és Szíria. Úgy tűnik, nem lehet megkerülni a tárgyalóasztalt, s egyoldalú lépésekkel képtelenség kontrollálni a másik fél viselkedését.
