„Amikor készült, nem is értettem” - Nicole Tung fotós, haditudósító

Az amerikaiakat egyre kevésbé érdekli, hogy mi történik külföldön, s ez meglátszik a híradásokon is, mondja a New York Timesban, a Newsweekben és az Atlanticben is publikáló fotós, akivel a CEU Közpolitikai Iskolájának művészet és politika kapcsolatát taglaló konferenciáján beszéltünk.

Magyar Narancs: Mennyire érdekli az amerikai hírfogyasztót ma az, ami az Egyesült Államok határain túl történik?

Nicole Tung: Nehéz eladni az olvasóknak, hogy mi folyik Szíriában. Egyrészt túl messze van, másrészt meg Afganisztán meg Irak után unják már a háborúkat. Úgy érzik, ugyanazt a hírt hallják újra meg újra, és csak akkor foglalkoznak vele, ha van egy sajátos amerikai hangja. Én sem a téma népszerűsége miatt választottam a tudósítást, hanem azért, mert egyetemistaként vonzódni kezdtem a közel-keleti történelemhez. Pályakezdő fotósként és újságíróként kapóra is jött az arab tavasz. Amikor Tunézia után Egyiptomban is utcára vonultak a fiatalok, úgy döntöttem, ott a helyem. Egyiptom után Líbiából, majd Szíriából tudósítottam.

MN: Milyen az, amikor egy tudósításnak sajátos amerikai hangja van?

NT: Amerikában a hírgyártás egyre inkább a véleményműfaj felé tolódik: ez jól látható a CNN vagy a Fox tudósításaiban is, ahol az újságíró is szereplővé lép elő, és megpróbál egyfajta érzelmi kapcsolatot létrehozni a néző és a történet között. Én ezt nem szeretem; a képek és a tények beszéljenek önmagukért, de ha azt akarjuk, hogy nézzék a riportjainkat, nekünk is bele kell helyezkednünk a sztoriba.

MN: Kezdőként hogyan tudta megvetni a lábát Észak-Afrikában?

NT: Az arab tavasz előtt már két évig fotóztam az Egyesült Államokban. Felvettem a kapcsolatot több tapasztalt fotóssal és szerkesztővel; Egyiptomba érve már volt kinek dolgoznom. Ezt követte Líbia, az utolsó alkalom, amikor fiatal újságírók kipróbálhatták magukat egy konfliktus­zónában – részben azért, mert a korábbi háborúkkal ellentétben itt a saját újságíróik helyett jórészt szabadúszókat alkalmaztak a nagy médiavállalatok. Amikor megérkeztem Líbiába, sok tapasztalt újságíró volt segítségemre, ők tanítottak meg arra, hogyan tudhatom magam biztonságban a háború közepén.

MN: Szíria más volt?

NT: Sokkal intenzívebb volt. Líbiában, a sivatagban nem volt hova fedezékbe húzódni a lövések elől, és sokszor elég közel voltam a bombázott területekhez. Szíriában viszont városi környezetben dolgoztam, ahol a romok között harcoltak a kormány és a Szabad Szíriai Hadsereg emberei. Itt sokkal közelebb volt a háború, és bárhol érhetett támadás. Sokszor az utca túloldaláról figyeltem, ahogy egy ház tetejére potyognak a bombák. Tovább rontotta a helyzetet, hogy az országba nagyon kevés humanitárius segély érkezett, és brutális támadások érték a civil lakosságot is.

 

Fotó: Antonio Bolfo

MN: Külföldiként más veszélyekkel kellett szembenéznie, mint a helyieknek?

NT: A bombák vagy a géppuskák nem válogattak, de sok helyi lakos, aki túlságosan is aktív vagy külföldiekkel tart fenn kapcsolatot, egyszerűen eltűnik. Az újság­írókat inkább elrabolni akarták, hogy váltságdíjat követelhessenek értük. Egy idő után annyira felment a nyugati újságírók ára, hogy a különböző csoportok vagy személyek elkezdték egymás között adni-venni a foglyokat.

MN: A Szíriában harcoló felek meglehetősen médiatudatosak, még az Iszlám Állam is lehetőséget adott Medyan Dairieh dokumentumfilmesnek, valamint Jürgen Todenhöfer újságírónak, hogy beszámolhassanak tapasztalataikról. Közel engedte valamelyik harcoló alakulat?

NT: A Szabad Szíriai Hadsereg és a mérsékelt iszlamisták is nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy szerepeljenek a médiában. Amikor elvittek magukkal valahova, akkor a történetemet befolyásolta, hogy merre vittek, miket mondtak, miket mutattak meg nekem. Az a baj, hogy Szíriában nagyon nehéz kiegyensúlyozott, objektív tudósításokat készíteni, hiszen nem lehet minden oldalt megkérdezni.

MN: Volt kapcsolata a helyi újságírókkal?

NT: Líbiában és Szíriában is. Mindkettőben kicsit más az újságírás. Líbiában még megvan az objektivitás, megpróbálják több oldalról körbejárni, amit leírtak. Szíriában ezzel szemben az új­ság­írók, bármennyire bátrak és okosak is, inkább tűnnek aktivis­táknak, hiszen a forradalom ügyét akarják előrevinni.

MN: Ők még a háború előtt kezdték?

NT: Jórészt egy újabb generáció. Sokan még egyetemre jártak az arab tavasz kitörésekor. Az újságíró ismerőseim között vannak építész- vagy orvostanhallgatók, de volt fodrászok is. Olyan embe­rek, akik úgy gondolták, egy fényképezőgéppel többet el lehet érni, mint egy géppuskával.

MN: Robert Capa egy 1947-es rádióinterjúban arról beszélt, hogy fotózáskor minden kép ugyanolyannak tűnik, és valójában a szerkesztők képzelőereje dönti el, melyikből lesz majd sajtófotó.

NT: Szerintem ez túlzás. Nagyon sok függ egy kép megkomponálásánál a szereplők testtartásától, apró mozdulatoktól, hogy mi a keret, mi van a képen, mi maradt le, és így tovább. De az is igaz, hogy háborús helyzetben sokszor képtelenség felfogni, hogy pontosan mi történik a kamera előtt. Sok nyomasztó képem van, amelyet nem is értettem még abban a pillanatban, amikor készült – csak jóval később, visszanézve. Amikor például egy lebombázott házat fotóztam, amelynek a romjai alatt öt gyerek vesztette életét. A képemen egy 15 éves fiú látható, aki még életben volt, amikor kihúzták, de a kórházban belehalt a sérüléseibe. Én csak arra emlékszem, hogy fotóztam, aztán a kép lejött a nemzetközi sajtóban, én csak utána értettem meg, mi is látszik rajta.