Magyar Narancs: Mennyire érdekli az amerikai hírfogyasztót ma az, ami az Egyesült Államok határain túl történik?
Nicole Tung: Nehéz eladni az olvasóknak, hogy mi folyik Szíriában. Egyrészt túl messze van, másrészt meg Afganisztán meg Irak után unják már a háborúkat. Úgy érzik, ugyanazt a hírt hallják újra meg újra, és csak akkor foglalkoznak vele, ha van egy sajátos amerikai hangja. Én sem a téma népszerűsége miatt választottam a tudósítást, hanem azért, mert egyetemistaként vonzódni kezdtem a közel-keleti történelemhez. Pályakezdő fotósként és újságíróként kapóra is jött az arab tavasz. Amikor Tunézia után Egyiptomban is utcára vonultak a fiatalok, úgy döntöttem, ott a helyem. Egyiptom után Líbiából, majd Szíriából tudósítottam.
MN: Milyen az, amikor egy tudósításnak sajátos amerikai hangja van?
NT: Amerikában a hírgyártás egyre inkább a véleményműfaj felé tolódik: ez jól látható a CNN vagy a Fox tudósításaiban is, ahol az újságíró is szereplővé lép elő, és megpróbál egyfajta érzelmi kapcsolatot létrehozni a néző és a történet között. Én ezt nem szeretem; a képek és a tények beszéljenek önmagukért, de ha azt akarjuk, hogy nézzék a riportjainkat, nekünk is bele kell helyezkednünk a sztoriba.
MN: Kezdőként hogyan tudta megvetni a lábát Észak-Afrikában?
NT: Az arab tavasz előtt már két évig fotóztam az Egyesült Államokban. Felvettem a kapcsolatot több tapasztalt fotóssal és szerkesztővel; Egyiptomba érve már volt kinek dolgoznom. Ezt követte Líbia, az utolsó alkalom, amikor fiatal újságírók kipróbálhatták magukat egy konfliktuszónában – részben azért, mert a korábbi háborúkkal ellentétben itt a saját újságíróik helyett jórészt szabadúszókat alkalmaztak a nagy médiavállalatok. Amikor megérkeztem Líbiába, sok tapasztalt újságíró volt segítségemre, ők tanítottak meg arra, hogyan tudhatom magam biztonságban a háború közepén.
MN: Szíria más volt?
NT: Sokkal intenzívebb volt. Líbiában, a sivatagban nem volt hova fedezékbe húzódni a lövések elől, és sokszor elég közel voltam a bombázott területekhez. Szíriában viszont városi környezetben dolgoztam, ahol a romok között harcoltak a kormány és a Szabad Szíriai Hadsereg emberei. Itt sokkal közelebb volt a háború, és bárhol érhetett támadás. Sokszor az utca túloldaláról figyeltem, ahogy egy ház tetejére potyognak a bombák. Tovább rontotta a helyzetet, hogy az országba nagyon kevés humanitárius segély érkezett, és brutális támadások érték a civil lakosságot is.
| ||
MN: Külföldiként más veszélyekkel kellett szembenéznie, mint a helyieknek?
NT: A bombák vagy a géppuskák nem válogattak, de sok helyi lakos, aki túlságosan is aktív vagy külföldiekkel tart fenn kapcsolatot, egyszerűen eltűnik. Az újságírókat inkább elrabolni akarták, hogy váltságdíjat követelhessenek értük. Egy idő után annyira felment a nyugati újságírók ára, hogy a különböző csoportok vagy személyek elkezdték egymás között adni-venni a foglyokat.
MN: A Szíriában harcoló felek meglehetősen médiatudatosak, még az Iszlám Állam is lehetőséget adott Medyan Dairieh dokumentumfilmesnek, valamint Jürgen Todenhöfer újságírónak, hogy beszámolhassanak tapasztalataikról. Közel engedte valamelyik harcoló alakulat?
NT: A Szabad Szíriai Hadsereg és a mérsékelt iszlamisták is nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy szerepeljenek a médiában. Amikor elvittek magukkal valahova, akkor a történetemet befolyásolta, hogy merre vittek, miket mondtak, miket mutattak meg nekem. Az a baj, hogy Szíriában nagyon nehéz kiegyensúlyozott, objektív tudósításokat készíteni, hiszen nem lehet minden oldalt megkérdezni.
MN: Volt kapcsolata a helyi újságírókkal?
NT: Líbiában és Szíriában is. Mindkettőben kicsit más az újságírás. Líbiában még megvan az objektivitás, megpróbálják több oldalról körbejárni, amit leírtak. Szíriában ezzel szemben az újságírók, bármennyire bátrak és okosak is, inkább tűnnek aktivistáknak, hiszen a forradalom ügyét akarják előrevinni.
MN: Ők még a háború előtt kezdték?
NT: Jórészt egy újabb generáció. Sokan még egyetemre jártak az arab tavasz kitörésekor. Az újságíró ismerőseim között vannak építész- vagy orvostanhallgatók, de volt fodrászok is. Olyan emberek, akik úgy gondolták, egy fényképezőgéppel többet el lehet érni, mint egy géppuskával.
MN: Robert Capa egy 1947-es rádióinterjúban arról beszélt, hogy fotózáskor minden kép ugyanolyannak tűnik, és valójában a szerkesztők képzelőereje dönti el, melyikből lesz majd sajtófotó.
NT: Szerintem ez túlzás. Nagyon sok függ egy kép megkomponálásánál a szereplők testtartásától, apró mozdulatoktól, hogy mi a keret, mi van a képen, mi maradt le, és így tovább. De az is igaz, hogy háborús helyzetben sokszor képtelenség felfogni, hogy pontosan mi történik a kamera előtt. Sok nyomasztó képem van, amelyet nem is értettem még abban a pillanatban, amikor készült – csak jóval később, visszanézve. Amikor például egy lebombázott házat fotóztam, amelynek a romjai alatt öt gyerek vesztette életét. A képemen egy 15 éves fiú látható, aki még életben volt, amikor kihúzták, de a kórházban belehalt a sérüléseibe. Én csak arra emlékszem, hogy fotóztam, aztán a kép lejött a nemzetközi sajtóban, én csak utána értettem meg, mi is látszik rajta.
