Éhség, félelem és a mariupoli orosz „filtrációs táborok” egy 17 éves lány szemével

„Arra kértem Istent, hogy haljak meg hamar”

Külpol

Marija Vdovicsenko 17 éves mariupoli lány, szabadidejében bandurán játszik, szüleivel templomba jár. Február 24-én hajnalban addig kiegyensúlyozott élete véget ért. Ő és családja az ostrom kezdete után majdnem egy hónappal jutottak ki Mariupolból és a megszállott Doneck megyei területekről. Beszámolóját a Hromadszke portál közölte.

Február 24-én hajnali 3.50-kor anyukám meghallotta az első robbanást, berohant a húgommal közös szobánkba, és valami nagyon furcsát mondott: „Elkezdődött a háború. Elmegyünk.” De hová megyünk? És mivel? Gyorsan összepakoltunk pár meleg ruhát és az otthon lévő élelmiszereket. Azt gondoltuk, ki tudunk jutni. De nem sikerült: lezárták már addigra a várost.

Elkezdődött az igazi rettenet. Az emberek kirohantak a házakból, őrülten próbáltak bevásárolni, pénzt kivenni, megtankolni az autókat. Körülöttünk robbanások hallatszottak.

Délre már remegett a házunk. Melyik pincébe mehetnénk? Felhívtam a közös képviselőt, megkérdeztem, hol tudunk elbújni. Azt mondta, hogy a pincénket nem ilyesmire tervezték, ablakok vannak ott, felújításhoz kellékek, nem lehet odamenni.

Akkor még működtek a kommunikációs csatornák. Vízből és ételből nem sok tartalékunk volt, de akkor még azt reméltük, csak pár napig fog tartani az egész.

Eleve milyen már egy fürdő egy hruscsovkában?

Két nap telt el a háború kezdete óta, folyó víz, villany nincs, a kommunikáció megszűnt. Később már gáz sincs. Felfogtuk, hogy nagy a baj.

Folyamatosan rakéták repültek Mariupol fö­lött. A folyó bal partja elpusztult, a robbanások hullámai elértek egészen a Primorszkij városrészig, minden dübörgött. Elfüggönyöztük az ablakokat, szivacsot tettünk az ablaktáblák közé, azt reméltük, majd ez megvéd minket.

Úgy döntöttünk, legjobb a fürdőszobában elbújni. Voltak napok, mikor már tudtuk, hány órakor fognak lőni. Amint meghallottuk a robbanást, azonnal futottunk a fürdőszobába. Idővel elég unalmassá vált. Már nem reménykedtünk, hogy vége lesz az egésznek, hogy megmentenek minket. És eleve milyen már egy fürdő egy hruscsovkában? (Hruscsovkának a 60-as évek lakásépítési programja keretében épített, általában 3–6 emeletes, többnyire olcsóbb panelházakat nevezi a köznyelv – V. D.)

Egyik reggel, nem emlékszem a pontos dátumra, hogy mikor, együtt feküdtünk az egyik szobában a padlón. Azt hallottuk, hogy a szomszéd lakásokban mindenki járkálni kezd, és valami lezuhan a szomszéd szobában.

De ahogy ott feküdtünk, azt gondoltuk, nem, képtelenség, messze van, nem hittük el, ami történik.

Remegni kezdett a talaj, mintha a ház meginogna. Gyorsan bezárkóztunk a fürdőszobába. Először olyan nagy volt a csönd, mintha valami zuhant volna, mindenkit földhöz vágott a robbanás hulláma. Beszakadtak a felső emeletek. Beton, bútorok, üveg, pala hullott ránk. Emberek ordítását hallottuk.

 
Marija Vdovicsenko
Forrás: hromadske.ua

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk