Éhség, félelem és a mariupoli orosz „filtrációs táborok” egy 17 éves lány szemével

„Arra kértem Istent, hogy haljak meg hamar”

Külpol

Marija Vdovicsenko 17 éves mariupoli lány, szabadidejében bandurán játszik, szüleivel templomba jár. Február 24-én hajnalban addig kiegyensúlyozott élete véget ért. Ő és családja az ostrom kezdete után majdnem egy hónappal jutottak ki Mariupolból és a megszállott Doneck megyei területekről. Beszámolóját a Hromadszke portál közölte.

Február 24-én hajnali 3.50-kor anyukám meghallotta az első robbanást, berohant a húgommal közös szobánkba, és valami nagyon furcsát mondott: „Elkezdődött a háború. Elmegyünk.” De hová megyünk? És mivel? Gyorsan összepakoltunk pár meleg ruhát és az otthon lévő élelmiszereket. Azt gondoltuk, ki tudunk jutni. De nem sikerült: lezárták már addigra a várost.

Elkezdődött az igazi rettenet. Az emberek kirohantak a házakból, őrülten próbáltak bevásárolni, pénzt kivenni, megtankolni az autókat. Körülöttünk robbanások hallatszottak.

Délre már remegett a házunk. Melyik pincébe mehetnénk? Felhívtam a közös képviselőt, megkérdeztem, hol tudunk elbújni. Azt mondta, hogy a pincénket nem ilyesmire tervezték, ablakok vannak ott, felújításhoz kellékek, nem lehet odamenni.

Akkor még működtek a kommunikációs csatornák. Vízből és ételből nem sok tartalékunk volt, de akkor még azt reméltük, csak pár napig fog tartani az egész.

Eleve milyen már egy fürdő egy hruscsovkában?

Két nap telt el a háború kezdete óta, folyó víz, villany nincs, a kommunikáció megszűnt. Később már gáz sincs. Felfogtuk, hogy nagy a baj.

Folyamatosan rakéták repültek Mariupol fö­lött. A folyó bal partja elpusztult, a robbanások hullámai elértek egészen a Primorszkij városrészig, minden dübörgött. Elfüggönyöztük az ablakokat, szivacsot tettünk az ablaktáblák közé, azt reméltük, majd ez megvéd minket.

Úgy döntöttünk, legjobb a fürdőszobában elbújni. Voltak napok, mikor már tudtuk, hány órakor fognak lőni. Amint meghallottuk a robbanást, azonnal futottunk a fürdőszobába. Idővel elég unalmassá vált. Már nem reménykedtünk, hogy vége lesz az egésznek, hogy megmentenek minket. És eleve milyen már egy fürdő egy hruscsovkában? (Hruscsovkának a 60-as évek lakásépítési programja keretében épített, általában 3–6 emeletes, többnyire olcsóbb panelházakat nevezi a köznyelv – V. D.)

Egyik reggel, nem emlékszem a pontos dátumra, hogy mikor, együtt feküdtünk az egyik szobában a padlón. Azt hallottuk, hogy a szomszéd lakásokban mindenki járkálni kezd, és valami lezuhan a szomszéd szobában.

De ahogy ott feküdtünk, azt gondoltuk, nem, képtelenség, messze van, nem hittük el, ami történik.

Remegni kezdett a talaj, mintha a ház meginogna. Gyorsan bezárkóztunk a fürdőszobába. Először olyan nagy volt a csönd, mintha valami zuhant volna, mindenkit földhöz vágott a robbanás hulláma. Beszakadtak a felső emeletek. Beton, bútorok, üveg, pala hullott ránk. Emberek ordítását hallottuk.

 
Marija Vdovicsenko
Forrás: hromadske.ua

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.