A német politikai elit kedvelt foglalatossága az önmarcangolásba hajló emlékezés. Mit csinált rosszul Németország? Dicséretes tulajdonság, hiszen erős önkritikát feltételez. Évtizedekig a náci diktatúrára emlékeztek, majd a keletnémet diktatúrát dolgozták fel. Most azt kell boncolgatniuk, hol hibáztak Putyinnal szemben az elmúlt két évtizedben. Miként jutottak oda, hogy függjenek tőle. Hiszen az eredmény abszurditása nem fokozható: Németország, miközben lényegében háborúban áll Oroszországgal, naponta több százmillió euróval finanszírozza az orosz államot.
A német emlékezéskultúra alkalmasint tovább gazdagodhat, amikor majd az szorul feldolgozásra, hogy mi mindent nem tettek meg most annak érdekében, hogy megakadályozzák Ukrajna megsemmisítését. Emlékezhetnek arra, hogyan bizonyult eredménytelennek a hallatlan nyugati szankciócsomag, amelyre oly büszkék voltak – bár éppen német nyomásra nem zárták ki a gázügyleteket lebonyolító Gazprombankot és Sberbankot a nemzetközi elszámolási rendszerből. Vagy arra, hogy miért óvakodott a „korszakváltást”, vagyis Németország felfegyverzését bejelentő német kancellár jó ideig – egészen mostanáig – kiejteni a száján a „nehézfegyverek” szót. Amit Olaf Scholz hívei megfontolt óvatosságként, nyugodt erőként értékelnek, azt bírálói határozatlanságnak és döntésképtelenségnek tartják. Mindenesetre nehezen hárítható a benyomás, hogy Scholz nem szívesen beszél. Egy kancellártól pedig éppen a kiállás, a bátorítás lenne elvárható háborús válság esetén – foglalható össze a német média egységes kritikája, a kormányfő tétovaságára és kommunikációjára zúdított össztűz. Úgy tartják róla, azt szeretné, hogy inkább ne értsék, mint félreértsék – mintha ezt a célt szolgálnák összetett, ám távolról sem összeszedett mondatai.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
