„Ez az isztambuli egyezmény egy politikai hisztéria.” „Ez egy olyan egyezmény, (…) amely gyakorlatilag a hagyományos családmodellt támadja, ha úgy tetszik, a genderfilozófiát próbálja átültetni.” „A ratifikáció az politikai okból marad el, hiszen egy olyan szemléletet erőltetne (…), amely éles ellentétben áll a magyar kormány migrációs politikájával.”
Íme, néhány indok különböző kormánytagoktól az elmúlt évekből arra, hogy miért nem ratifikálja Magyarország az isztambuli egyezményt. Az ugyan vita tárgya, az egyezmény hatályosulásától változna-e valami Magyarországon, az viszont tény, hogy rengeteg erőszakos cselekményt követnek el a nők ellen.
Az Index az idei nőnapon publikálta a rendőrségtől és a Belügyminisztériumtól kikért statisztikákat, amelyek szerint 2019-ben 1464 nőt bántalmaztak, több mint 200-at megerőszakoltak, és 58-at öltek meg.
| Frissítés: Mivel a kormánypártok jó ideje szóban már elutasították az egyezmény ratifikációját, a Magyar Narancs 2020. március 19-i számában, e cikkünkben hosszan elemeztük, mi történt az elmúlt években, hogy jutottunk ide. Másfél hónappal a cikk hetilapunkban történt megjelenése után a KDNP egyértelművé tette, hogy végleg lekerül napirendről az Isztambuli Egyezmény. Május 4-én hétfőn az Országgyűlésnek beadott indítványukban javasolták a ratifikáció egyértelmű elutasítását, amiről a képviselők kedden már szavaztak is. Az indoklás szerint: „nem kívánjuk nemzeti jogunk részévé tenni sem a társadalmi nem fogalmát, sem az Isztambuli Egyezmény genderszemléletét" |
Indok indok hátán
Az isztambuli egyezmény az Európa Tanács egyezménye a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról. 2011. május 11-én Isztambulban nyitották meg a dokumentumhoz csatlakozás lehetőségét, és tavaly márciusig 45 állam, köztük 2014-ben Magyarország is, és maga az Európai Unió is aláírta (Oroszország és Azerbajdzsán viszont azóta sem). Ám érvényessé csak akkor válik egy adott államban, ha annak törvényhozása ratifikálja is a konvenciót. Elsőként Törökország tette ezt meg, 2013 és 2019 között pedig 33 ország követte a példáját; a V4-ek közül egyedül Lengyelország. Az unión belül hat ország nem ratifikálta: Bulgária, Csehország, Lettország, Litvánia, Szlovákia és Magyarország.
| ||
„A szöveg kidolgozásában kezdettől fogva aktívan részt vettek az illetékes hazai minisztériumok, alakítói voltak, és rögtön alá is írták. Már ez is köti az aláíró országot arra, hogy ne veszélyeztesse a szerződés tárgyát és célját, jogi értelemben véve már ez is jelent valamit, de a ratifikálás elengedhetetlen ahhoz, hogy az egyezmény szövege beépüljön egy ország jogrendjébe” – magyarázza egy nemzetközi jogász forrásunk.
Hogy a kormánypárt mivel indokolja a ratifikálás elutasítását, az a fenti idézetekből jól látható: a gender szó használatát és a migráció említését kifogásolják. Amit ugyanis az Igazságügyi Minisztérium „nem”-nek fordít, az az egyezmény eredeti szövegében „gender” – vagyis nem a biológiai nemekről, hanem a társadalmiakról van szó. Ez azért fontos, mert a konvenció preambuluma azt mondja ki, hogy „a nőkkel szembeni erőszak a nők és férfiak közötti, történelmileg kialakult egyenlőtlen erőviszonyok megnyilvánulása, amelyek a férfiak részéről a nők feletti uralkodáshoz és a nőkkel szembeni megkülönböztetéshez, valamint a nők teljes érvényesülésének megakadályozásához vezettek”.
A magyar kormány szerint ez a „genderideológia” beférkőzése a magyar jogrendbe, amely „össze akarja mosni” a nemi szerepeket. Ráadásul az egyezmény oktatással kapcsolatos része azt is megjegyzi, hogy szükség lenne az iskolákban olyan tananyagra, amely a nők és férfiak közötti egyenlőségről szól – ezt az ellenzők szintén kritizálják. A migráció említése újabb ellenérv (vagy ürügy) magyar politikusoknak: az egyezmény külön fejezetben foglalkozik azokkal a bántalmazott nőkkel, akik nem a saját hazájukban élnek, s adott esetben bántalmazójuk ezzel sakkban tartja őket.
A szöveg azt is kimondja, hogy nem lehet visszaküldeni az áldozatokat a származási országukba, ha ott az életük veszélyben forog. A kormány pedig azzal érvel, hogy ez a felfogás ellentétes a magyar migrációs politikával.
„Ezek demagóg kifogások
– mutat rá Spronz Júlia, a Patent Egyesület jogsegélyszolgálatának vezetője –, lehet velük a lakosságot sokkolni, de a valódi ok nyilvánvalóan nem ez. 2017-ben még úgy tűnt, hajlik a kormány a ratifikációra, azóta viszont egyszerűen nincs erre politikai akarat.” Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértő, a Hintalovon Alapítvány alapítója szerint azért sem ratifikáljuk az egyezményt, mert akkor olyan szolgáltatásokat kellene létrehozni, amelyeknek jelenleg sem a személyi, sem a tárgyi feltételei nem adottak, és ezekre forrás sincs. A nőjogi szervezetek számításai szerint a ratifikáció körüli és utáni teendőkre körülbelül 8 milliárd forintra lenne szükség.
| ||
És hogy melyek ezek a szolgáltatások? Például tudatosságnövelő és tájékoztató kampányok, oktatás, szakemberek képzése, menedékek, védett házak, segélyvonalak létesítése. „A képzésnek ki kellene terjednie minden olyan szakterületre, amely a nők és a családok védelmével foglalkozik, úgymint a jogtudomány, az egészségügy, a társadalomtudomány, továbbá a rendőrség, a bíróság vagy az ügyészség munkája” – mondja nemzetközi jogász forrásunk, aki számos jó példát látott erre olyan országokban, amelyek már ratifikálták az egyezményt. „Közpénzből létesítettek védett házakat, az áldozatvédelmi rendszert robusztussá tették, multidiszciplináris szakértői teameket és 0–24 órában elérhető segélyvonalakat hoztak létre.”
Nem állítható, hogy Magyarországon egyáltalán nincs ilyen, több éjjel-nappal hívható segélyvonal létezik; januárban Varga Judit igazságügyi miniszter közölte, csak a Miskolci Áldozatsegítő Központ évi 12 ezer hívást kap. Ezek a vonalak azonban – ahogy a központok is – nem kizárólag bántalmazott nőkért, hanem más bűncselekmények áldozataiért is működnek. Az Igazságügyi Minisztérium adatai szerint tavaly több mint 2600-an keresték fel ezeket a központokat, és mindössze 100-an voltak kapcsolati erőszak áldozatai. Varga Judit azt ígérte, 2020-ban 600 millió forintot költenek csak az áldozatsegítő központok fejlesztésére és újak létesítésére.
A jog alkalmazása
A ratifikáció ellen érvelve a kormány azt is állítja, hogy a magyar jog minden olyan garanciát és védelmi mechanizmust tartalmaz, amelyek az ilyen áldozatok megvédéséhez szükségesek. Az isztambuli egyezmény ratifikációja tehát felesleges, mert nem nyújt többet, mint ami már így is létezik a magyar jogrendben.
Ezzel egyébként megkérdezett szakértőink sem szoktak vitatkozni, azt viszont hangsúlyozzák: az, hogy megvan egy jogszabály, még nem jelenti azt, hogy jól is alkalmazzák. „Magyarországon igen szigorú a büntető törvénykönyv (Btk.), mégsem mi vagyunk az Európai Unió legbiztonságosabb országa” – mondja Ivány Borbála, a Helsinki Bizottság rendészeti programjának egyik ügyvédje. Szerinte nem a büntetési tételeken kellene szigorítani, sok esetben kutatások igazolják ugyanis, hogy nem a büntetés szigora és mértéke, hanem a büntetés elkerülhetetlensége és „gyorsasága” rettenti el a potenciális elkövetőt.
„A jelenlegi jogszabályi környezetben simán meg lehetne védeni az áldozatokat. De a jogszabályt alkalmazni is kell, és a törvény szellemisége alapján kellene eljárni” – hangsúlyozza Gyurkó Szilvia. Az isztambuli egyezmény kiemelten kezeli mind az oktatást, mind a szakemberek érzékenyítését, ezek terén 2002–2005 táján még Magyarország sem állt rosszul. Gyurkó fölidézi, hogy akkoriban sok képzést tartottak a rendőrségnek és a szociális ellátórendszer tagjainak. Megvolt az akarat és a szándék, a lelkesedés azonban 2007–2008-ra visszaesett. „A rendőrség és az Emmi – időnként a civilekkel karöltve – továbbra is részt vesz különféle kampányokban, de a szakemberek érzékenysége és attitűdje nem sokat változott. Aki kimegy egy esethez, sok esetben nincs tisztában a családon belüli erőszak dinamikájával, könnyen és sokszor belecsúszhat az áldozathibáztatásba. Mindig van egy-egy jó szakember, ami reménykeltő, de a strukturális változások továbbra is hiányoznak.”
| ||
Hasonlók a tapasztalatai Spronz Júliának, aki úgy érzékeli, mostanában, talán a sorozatos családirtások hírére, a rendőrség aktívabban lép fel a nők elleni és a családon belüli erőszak ügyében, növekszik például az elrendelt távoltartások száma. A bírói gyakorlatot azonban még mindig diszkriminatívnak tartja. „Ha ratifikálnánk az isztambuli egyezményt, amely egyébként kötelező és számonkérhető intézkedéseket tartalmaz, tehát nagyobb a súlya, mint más emberi jogi dokumentumoknak, mindenben javulás lenne, ami a női jogokkal kapcsolatos. Ez nem csupán szimbolikus erejű, deklaratív dokumentum, hanem a gyakorlatban is megmutatja, hogyan lehet hatékonyan védeni az áldozatokat, eredményesen és komolyan vehetően büntetni az elkövetőket.”
Az egyezmény arról is rendelkezik, hogy a nők elleni és családon belüli erőszakot komplex rendszerben kell kezelni. Nemcsak a rendőrségnek vagy a bíróságnak van dolga ezzel, hanem a gyámhatóságtól kezdve a gyermekorvoson át a védőnőig sok mindenkinek része van benne. Garai Renáta büntetőjogász, az Országos Kriminológiai Intézet (OKRI) tudományos munkatársa egy 2018-as kutatás során megvizsgálta azokat az iratokat, amelyek jogerős bírósági döntéssel végződtek kapcsolati erőszak és a hozzátartozó sérelmére elkövetett súlyos testi sértés témakörében; 2019-ben pedig azokat, amikor elutasították a feljelentéseket, vagy megszüntették a nyomozásokat.
„Ha egy ügy eljut a bíróságig, akkor az általában jogerős büntetéssel, bűnösséget kimondó ítélettel zárul. Az viszont kérdés, hogy az elmúlt években hogyan minősítették ezeket a cselekményeket a nyomozó hatóságok, és milyen konkrét segítséget kaptak a bántalmazottak, köztük a gyerekek” – mesél a tapasztalatokról, és hozzáteszi, a magyar joganyagot lehetne még cizellálni, de a jogalkotói szándékot nem lehet elvitatni.
A szándék meglenne
A szakember a rendőrség hozzáállásában is lát fejlődést, tavaly ő is tartott továbbképzést az ORFK-n és több városi, megyei kapitányságon, amelynek a fókuszában a kapcsolati erőszak állt. Ez a tényállás 2013 júliusától létezik a magyar Btk.-ban, és a szorosabb családi, bizalmi viszony vagy kiszolgáltatott helyzet miatt súlyosabban büntetendő, mint például a könnyű testi sértés. Nemcsak a fizikai, hanem a szóbeli bántalmazás és a gazdasági ellehetetlenítés is bűncselekmény; ám az intézkedő rendőrök sokszor nem vették figyelembe ezt a tényállást, ezért a képzésükben erre is nagy hangsúlyt kellett helyezni.
A gyermekvédelmi jelzőrendszer is sokat tehetne azért, hogy az ügyek nagyobb számban jussanak el a bíróságra, hiszen a nők elleni erőszakhoz szorosan kapcsolódik a gyerekek bántalmazása vagy veszélyeztetése, ezek nagy része pedig családon belül történik, zárt ajtók mögött, sok esetben tanúk nélkül. „Ha a gyámhatóság, a gyermekorvos, a védőnő vagy a pedagógus nem kívülállóként, hanem a rendszer tagjaként, ezáltal jelzésre kötelezettként tekintene magára – mondja Garai Renáta –, és aggasztó jelek esetén ténylegesen intézkedne, az nagyban megkönnyítené a vádemelés dolgát is. A baj az, hogy sokszor ők sincsenek tisztában a kompetenciahatárokkal, hogy hol az a pont, amikor már jelezniük kell. Nem konkrét bántalmazásnyomokra vagy látható sérülésekre kell gondolni, hanem a veszélyt kell jelezni.”
„Ausztriában, ahol az egyezményt már ratifikálták, krízisközpontok működnek, ingyenes pszichológiai segítségnyújtás és jogi tanácsadás vehető igénybe. Romániában is látunk követendő törekvéseket, ahol bizonyos sértettek sérelmére elkövetés esetén minden bűncselekményt szigorúbban büntetnek, emellett pedig külön nevesítik a családtagok elleni bűncselekményeket” – folytatja Garai Renáta, hozzátéve, jó példákat olyan országokban is találni, amelyek nem ratifikálták a konvenciót. Szlovákiában például nagy hangsúlyt fektetnek az oktatási segédanyagokra, felhívják a pedagógusok figyelmét az aktív segítségnyújtásra (ha tudomásukra jut bármiféle családon belüli erőszak), illetve Ausztriához hasonlóan gyermekombudsman is működik. „A paradigmaváltás hazánkban is érezteti már a hatását, de a valóban hasznos segítségnyújtáshoz az érintettek részéről is valódi együttműködés szükséges.”
Gyurkó Szilvia szerint politikai állásfoglalás is lenne a magyar kormány részéről, ha ratifikálná az egyezményt, hiszen azzal kimondaná, hogy „az erőszak egyetlen formája sem megengedhető, és minden formája megelőzhető”. Az isztambuli egyezmény, „ha kikényszeríteni nem is tud konkrét intézkedéseket, fel tudja hívni a figyelmet a problémákra és a teendőkre, számon lehet kérni, és hivatkozási alapként szolgálhat. Azt viszont megtippelni sem tudjuk, hogy mindezt mennyire veszi komolyan a mindenkori magyar kormány.” Az ellenzéki képviselők legutóbb 2019. december 9-én nyújtották be a ratifikálással kapcsolatos javaslatukat, ez azóta is „tárgysorozatba vételre vár”. Molnár Csaba (DK) EP-képviselő ezzel kapcsolatban megjegyezte: már nem azt kérik a kormánytól, hogy támogassa a konvenció ratifikálását, hanem önálló törvényjavaslatként nyújtják be az egyezmény szövegét.
| Az egyezmény szeme és füle A GREVIO 15 független szakértőből álló uniós bizottság, amelynek az a feladata, hogy a ratifikáló országokban monitorozza azt, mennyire valósulnak meg az isztambuli egyezményben előírtak. A szakértőket négy évre választják, van közöttük jogász, társadalomtudós, szociológus, pszichológus; jelenlegi elnöke a máltai Marceline Naudi. „Ők az egyezmény szeme és füle – mondja nemzetközi jogász forrásunk –, az országbejárások során ők azok, akik benéznek a szőnyeg alá, megvizsgálnak mindent, annak alapján jelentéseket készítenek, és árnyékjelentéseket kérnek az adott országban a szakterületen működő civil szervezetektől.” Összegzéseikben ajánlásokat tehetnek arra, mely területeken kellene hathatósabban beavatkozni. „A Gyermekjogi Egyezményről is jelenteni kell – hívja fel a figyelmet Gyurkó Szilvia –, ott is megfogalmaznak ajánlásokat, de sok esetben nem történik semmi. A változtatáshoz szándék is kell.” |
A cikk eredetileg a Magyar Narancs 2020 március 19-i számában jelent meg.
