Magyar Narancs: Hoyt Brian Yee, az Egyesült Államok külügyminisztériumának helyettes államtitkára a napokban Budapesten járt, hogy a magyar kormánnyal tárgyaljon. Itt szót emelt a Central European University (CEU) érdekében is, a sajtónak pedig megerősítette, hogy Fiona Hill, Donald Trump orosz és európai ügyekért felelős tanácsadója is támogatja a CEU ügyét. Trump számára is fontos lenne az egyetem megmaradása?
Charles Gati: Úgy tudom, hogy a külügyminisztérium egyeztetett a Fehér Házzal, s a Fehér Házban, a külpolitikával és biztonsági ügyekkel foglalkozó Nemzetbiztonsági Tanácsban igen magas szinten támogatták a kiállást az egyetemért. Ez persze nem azt jelenti, hogy az elnök személyesen kérte volna ezt – egy amerikai elnök jó, ha fél órát foglalkozik Magyarországgal egy évben, annál többre nem is lenne ideje. Magyarország jelentősége a mai amerikai politikában minimális.
MN: Az amerikai külügyminisztériumban milyen változások történtek azóta, hogy új elnök áll az ország élén?
CG: A külügyminisztériumban ötven-hatvan olyan pozíció van, amit politikai kinevezettek kapnak meg, ezek átvétele elkezdődött. Azok a tisztviselők viszont, akik Magyarországgal foglalkoznak az európai osztályon, nem cserélődnek le – még egyet-kettőt át is helyezhetnek. Ezek a szakértők az elnök személyétől vagy pártjától függetlenül folytatják a munkájukat. Ilyen Yee helyettes államtitkár is, aki a legfontosabb operatív személynek számít ezen a területen. Ő ugyanazt a pozíciót foglalta el Obama idején, mint amit most is.
MN: A magyar kormány nemrég visszahívta Szemerkényi Rékát, aki az elmúlt két évben hazánkat képviselte Washingtonban. Ön milyennek látta a nagyköveti munkáját?
CG: Egy bóvlit még a legtehetségesebb diplomata sem tud eladni. A nagykövet a feje tetejére is állhat, semmi jelentősége nem lesz, hiszen az itteni szakértők pontosan tudják, mi a helyzet Magyarországon, mennyire áll közel Putyinhoz a magyar kormány, mennyire próbálja aláásni az Európai Uniót, és mennyire kevéssé járul hozzá a NATO költségeihez. A lobbizást is hasonlóan látom: lehet, hogy a Kongresszus 535 tagja közül egyet-kettőt sikerül egy nyilatkozat erejéig megfűzni, de ennek nagy jelentősége nincs, az a sok pénz pedig, amit erre költ a magyar kormány, valójában mind elúszik.
MN: Ön szerint mivel magyarázható, hogy az amerikai elnök az elmúlt hetekben számos kérdésben homlokegyenest ellentétesen cselekedett, mint a kampány idején ígérte?
CG: E napokban tényleg az a legfontosabb kérdés, hogy Trump politikai bukfence mennyire bizonyul tartósnak. Annyit változott egy hét alatt, mint Orbán – a hajdani ultraliberális – egy évtized alatt. Ráadásul a friss változások között több olyan is van, ami Magyarországot is érinti. Trump a kampány alatt Putyinnak udvarolt, Amerika potenciális barátjaként emlegette, mégis magára haragította az orosz vezetést azzal, hogy elrendelte a szíriai repülőtér bombázását. A kampány egyik legfontosabb szólama az volt, hogy az amerikai nagykövetséget átköltözteti Tel-Avivból Jeruzsálembe – erről most nem hallunk semmit. Szó volt arról, hogy Hillary Clintont be kell börtönözni – ma már inkább attól retteg, hogy az ő emberei kerülhetnek rács mögé. Pár nap alatt arról is meggyőződött, hogy a NATO mégsem idejétmúlt. Mindez arról árulkodik, hogy az elnök a Republikánus Párt tradicionális külpolitikájához kezd közeledni. A republikánusoknál pedig pillanatnyilag két igazán fontos irányzat van. Az egyik a Wall Streethez közel álló konzervatív vonal, amit annak idején többé-kevésbé George W. Bush elnök reprezentált, a másik pedig a nemzeti vonal, amelynek nacionalista retorikáját Trump is magáévá tette a kampány alatt. Bár a nacionalista irányzat nyerte meg neki a választást, egyre inkább a Wall Street mentalitása kezd érződni a politikáján. Ez a külpolitika szempontjából különösen fontos, hiszen ez az irányzat ellenzi az elszigetelődés, az izolacionizmus politikáját, ami viszont a nemzeti oldal egyik fő programpontja volt.
MN: Mi okozhatta ezt a váltást? Trump rájött, hogy a kormányzás bonyolultabb, mint gondolta? Vagy megijedt, hogy bajba kerülhet, miután kiderült, hogy több bizalmasa is konspirált az orosz vezetéssel?
CG: Az őt körülvevő emberek többsége a Wall Streetet reprezentálja: ilyen Rex Tillerson külügy- és James Mattis honvédelmi miniszter, és az összes gazdasági ember. Velük szemben a nemzeti oldal reprezentánsa, Steve Bannon egyre inkább marginalizálódik a kormányban. Trump nem értett a politikához, amikor átvette az elnökséget, sőt bizonyos gazdasági kérdésekben is teljesen kezdő volt – s erre mostanra ébredt rá. Erre a legjobb példa, hogy az egészségügyi rendszer átszervezéséről azt mondta, „nem tudta, hogy ez ennyire bonyolult”. Felkészületlen és naiv elnök vette át Amerikában a hatalmat – és most azt látjuk, hogy valamelyest hajlandónak bizonyul revideálni egyes dolgokat.
MN: Vajon ezzel a váltással nem idegeníti-e el az őt megszavazó réteget?
CG: Könnyen lehet, hogy a szavazóbázisával előbb-utóbb meggyűlik a baja. De még nem látni, hogy ez hova vezet, ahogy azt se, hogy melyik választói csoportnak hogyan próbál majd meg a kedvére tenni.
MN: Obama 2012 szeptemberében megfogadta, hogy vegyi fegyverek használata esetén beavatkozik Szíriában, ám amikor ezt egy évre rá meg kellett volna tennie, inkább visszakozott. Az Obama-kormányzat ezt azzal magyarázta, hogy katonai támadás helyett diplomáciai módszerekkel vette rá az Aszad-rezsimet a vegyi fegyverek feladására. Az április eleji vegyi támadás viszont arról árulkodik, hogy igenis maradtak effajta fegyverei a szír kormányerőknek. Ez milyen fényt vet Obama külpolitikájára?
CG: Valóban ez volt az obamai külpolitika legrosszabb epizódja. Trump pedig, amikor saját ígéreteivel is szembement, egyrészt be akarta bizonyítani, hogy ki tudja javítani elődje hibáit, másrészt demonstrálta, hogy a pusztítás, a legyilkolt gyermekek képei megérintették a lelkét. Ám nehéz megmondani, hogy ebből le lehet-e vonni valamiféle következtetést a következő hónapok, évek külpolitikájára. A szakértők most azt mondják, hogy ez egyszeri támadás volt, hasonló beavatkozásokra nem kell számítanunk.
MN: Vajon nem a távlatos elképzelések hiányáról vagy a személyes labilitásról tanúskodik az, hogy az amerikai elnök politikáját a tévében látott képsorok alakítják?
CG: Ezzel nem tudok vitába szállni, de meg kell mondjam: rám személy szerint hatott az, hogy Trump emberi módon reagált a Szíriában történtekre. Végül is gyermekek haltak meg – és kiderült az is, Aszad hazudott, amikor azt mondta, megvált minden vegyi fegyverétől. Emberileg Trump nőtt a szememben, még ha ez az akció politikailag nem is tette őt nagyobbá.
MN: De kirajzolódik-e valamiféle Közel-Kelet-stratégia a cselekedeteiből? Nemrég arról beszélt, hogy szeretné javítani az Egyesült Államok kapcsolatát az Öböl-államokkal, telefonon támogatásáról biztosította Recep Tayyip Erdoğan török elnököt is, és ha minden igaz, II. Abdullah jordániai király kérésére állt el attól, hogy Jeruzsálembe költöztesse a nagykövetséget. Ez mind arra utal, hogy a térség szunnita vezetőivel szövetkezve próbálná meg kordában tartani Irán regionális törekvéseit.
CG: A Közel-Keleten is nehéz még konkrétumokat mondani. Beképzelt, felkészületlen ember került a Fehér Házba, aki képtelen megvalósítani, amit ígért. Azzal kampányolt, hogy az iráni atomegyezményt azonnal felmondja – de nem tett semmit. Azt is állította, hogy napok alatt lerendezi az Iszlám Államot, de rá kellett ébrednie, hogy ez az ügy is sokkal bonyolultabb, mint gondolta.
MN: A mexikói határra tervezett fal sem kezdett el épülni.
CG: Azért ezen a téren vannak aggasztó fejlemények, hiszen a hatóságok családokat választanak szét. Több történetet is hallani arról, hogy azok a szülők, akiknek a gyermekei már az Egyesült Államokban születtek, kénytelenek nélkülük elhagyni az országot. Ez az érzéketlen gyakorlat összhangban van az ígéretekkel. Igaz, a bevándorláspolitika se lett még annyira kegyetlen, mint amilyennek a kampány jósolta.
MN: A mai Trump szerint Kína sem manipulálja már a jüant…
CG: Ez egyelőre a legfontosabb változás. Miután találkozott Hszi Csin-ping kínai elnökkel, azt mondta, most már érti, miért nem tesz többet az ország Észak-Korea ellen, s belátja, hogy ez komolyabb kérdés. Van tehát némi remény arra, hogy a világ második legkomolyabb gazdaságával, amely persze még mindig diktatúra, javulhatnak a kapcsolatok. Ez rendkívül fontos lenne, mert a világ e pillanatban talán veszélyesebb, mint a hidegháború idején, és a kínai–amerikai együttműködés – amihez, remélhetőleg egyszer, valószínűleg Putyin után, az oroszok is csatlakoznak – a legjobb reményünk arra, hogy a világ békében éli meg a következő éveket.
MN: Európának nem lenne helye ebben a konstellációban?
CG: Addig, amíg az unió defenzívában van, és amíg ennyire megosztott, a nagy stratégiai ügyekben csak mellékszereplő lehet.
MN: Ki van Donald Trumpra a legnagyobb hatással?
CG: Sok kérdésben a veje, Jared Kushner a mérvadó, de én azt mondanám, a külpolitikában leginkább nemzetbiztonsági tanácsadójának, H. R. McMasternek a véleménye számít. Ő sok kérdésben másképp gondolkozik, mint a lemondatott Michael Flynn. McMaster a washingtoni nemzetbiztonsági elit régi, megbecsült tagja.
MN: Ezek szerint a mostani irányváltás csak a véletlennek lenne köszönhető? Ha Flynnt nem kompromittálják az orosz kapcsolatai, akkor ma teljesen más amerikai külpolitikát látnánk?
CG: Ezek nem véletlenek. Az tudatos döntés volt, hogy Trump olyan komoly és nagy tudású embert nevezett ki Flynn helyére, mint McMaster. A helyzet az, hogy a washingtoni elitet nem lehet megkerülni. A politika ugyanis szakma, amit hozzáértő emberek művelnek. Nem lehet csak úgy berontani ide a New York-i Trump Towerből, és azt mondani, hogy újraképzeljük a világot. Az elnök is rájött arra, hogy a hatalma korlátos. De fontos az is, hogy a nemzeti oldal nem talált elegendő támogatóra. A választást Trump megnyerte ugyan, de így is hárommillióval kevesebb szavazatot kapott, mint Hillary Clinton. A támogatottsága pedig mindössze negyven százalék, ami jóval alatta van annak, amit elődeinél mértek az első pár hónapban. Nem hagyják magukat az intézmények sem: a muszlim többségű országokból érkezők kitiltását célzó rendeletet a nyugati parton fekvő Washington állam egyik bírósága meg tudta vétózni, mivel a bírák – még a republikánusokkal szimpatizálók is – egyöntetűen azt mondták, hogy a tilalom alkotmányellenes. A Kongresszus elutasította az egészségbiztosítási rendszert újraíró törvénytervezetét. Az amerikai sajtó is egyöntetűen bírálja a Trump-kormányzatot. Az amerikai politikai kultúra tehát nem hagyja magát, a fékek és ellensúlyok rendszere jól működik. Trump pedig az ellenállásra úgy reagál, hogy komolyabb válaszokat keres a felmerülő problémákra.
MN: A The Guardian a napokban azt írta, hogy a Demokrata Párt mindeközben rontja a jövőbeli esélyeit, mivel megpróbálja kiszorítani a Bernie Sanders-i politikát folytató politikusokat. A lap szerint a kansasi James Thompson kongresszusi helyet nyerhetett volna a demokratáknak, de pártja meg sem próbálta a kampányát támogatni, így elbukott.
CG: Ezzel nem értek egyet. Georgia államban például a demokrata Jon Ossoffnak egy olyan körzetben van jó esélye nyerni az előre hozott választáson, ahol eddig a republikánusok voltak a favoritok. Ő pedig a párttól is rengeteg támogatást kapott. Nem mintha a demokraták annyira ügyesek lennének – de Trump gyengüléséből nagyrészt mégiscsak ők profitálnak, még úgy is, hogy nincs meg az az új, fiatalabb arc, aki mögé felsorakoznak majd a párt szimpatizánsai. Sandersnek sok követője volt, legidősebb unokám is őt támogatta, de az az érzésem, hogy szocialista, de még szociáldemokrata programmal sem lehet választást nyerni Amerikában.
