Vasárnap a török választópolgárok otthon és a diaszpórában az Erdoğan elnök forszírozta alkotmánymódosításokról szavaztak. Jelesül arról, hogy az ország parlamentáris demokráciából autoriter vonásokkal felruházott elnöki rendszerré alakul-e. (A módosításokról részletesen lásd keretes anyagunkat.) Bár hivatalos végeredmény csak egy-másfél hét múlva várható, a győztesek már vasárnap este utcabálon, tűzijátékkal ünnepeltek. Az államelnök köszönetet mondott a referendumot lebonyolító, s az alkotmánymódosítás után szerepét vesztő kormányfőnek, Binali Yıldırımnek s az erősen kézi vezérelt médiának, s hétfőre kormányülést hívott össze a módosítások azonnali előkészítésére.
Pedig a győzelem hajszálon múlott: az alkotmánymódosítást a szavazók 51,2 százaléka támogatta, ez akkor is szűk fölény, ha másfél millió többletvoksot jelent. A részvételi arány – Törökországban nem rendkívüli módon – több mint 85 százalékos volt. A pszichológiai manipuláció jegyében a szavazólapon az igen szavazatot fehér, a nemet taszító barna alapra nyomták, s a kampányban pedig igyekeztek elnyomni az ellenzéki hangokat. Az elmúlt hónapokban nagy, országos napilapok ellen indult hadjárat; az újságírók védelméért síkra szálló nemzetközi szervezet (CPJ) szerint a legtöbb letartóztatott újságíró (81) – köztük külföldiek is – jelenleg a török börtönökben senyved. De Ankara külföldön is igyekezett elhallgattatni a kritikus hangokat, s emiatt diplomáciai konfliktusba keveredett Németországgal és Hollandiával, Ausztriában pedig egy gyermeklap ellen lépett fel, miután az hataloméhes despotaként ábrázolta a török elnököt.
Isztambul megfordul
Erdoğan pártja (AKP) mellett az ultranacionalista, euroszkeptikus Nemzeti Párt (MHP) egy része támogatta az alkotmánymódosítást, míg az ellenzéki kemalista Republikánus Néppárt (CHP) és a török–kurd Demokratikus Néppárt (HDP) ellenezte. A támogatók közt találjuk a szélsőségesen nacionalista Szürke Farkasok mai formációját, a Nagy Egységpártot (BBP) és az egykori oszmán dinasztia leszármazottait is.
A szavazatok területi megoszlása újólag megerősíti Törökország kettészakadását. A támogatók az ország középső és északi részén, azaz elsősorban vidéki környezetben, illetve az ipari és bányaövezetekben és a hegyvidékeken voltak többségben. A hagyományosan a Mediterráneum – és a Nyugat – felé orientálódó égei- és földközi-tengeri partvidék tartományai mind elutasították az alkotmánymódosítást. Ez az országrész a modern Törökország megszületésével együtt járó etnikai tisztogatások és lakosságáttelepítések ellenére máig hordozza az urbánus görög gyökereket. Ha egészen más okokból is, de jobbára nemmel szavazott Délkelet-Anatólia is – errefelé a választás napján hárman haltak meg fegyveres összetűzésekben. Az itt élő kurd népesség elveti a központi erőkoncentrációt, miután annak nem titkolt célja épp az ellenük esedékes keményebb politikai-katonai fellépés. Az északkeleti Rize és Artvin tartományokban a hemshin-örmény és a láz kisebbség ment szembe a központi akarattal.
A legfontosabb tanulságot azonban a nagyvárosi eredmények mutatják meg. A fővárosban, Ankarában, a nyugati tengerpart központjában, Izmirben, valamint Isztambulban és az ország európai részén, Kelet-Trákiában a nemek győztek. A három metropoliszban nagy súllyal bír a városi középosztály – ez a török társadalom leginkább nyugatos rétege, az atatürki laikus hagyományok letéteményese és az Európához közeledés legfőbb motorja, s ők állnak szemben leginkább az autokrácia kiszélesítésével. Meglepetést itt csak Isztambul megfordulása okozott. A városban a zömében frissen beköltözött, vidéki gyökerekkel bíró alsó középosztály az utóbbi másfél évtizedben Erdoğan szilárd bázisa volt, először polgármesterként, majd kormányfőként mindig többséget szerzett itt. Most azonban fordult a kocka, Erdoğan tizenöt év óta először nem tudta az akaratát érvényesíteni az ország első számú gazdasági, kulturális és tudományos központjában. Egyes belső kerületekben (Beşiktaşban, Kadıköyben, Bakırköyben) 80 százalék volt a nemek aránya; a nagyváros ázsiai oldalán lévő Sultanbeyliben viszont 70 százalék szavazott igennel.
Az erős kéz gondolata
Az ország politikai szétszakadásának kézenfekvő magyarázatául a város és a vidék hagyományos ellentéte kínálkozik. Ám a referendum kirajzolta az ellentétek mélyebb, történelmi aspektusát is.
A modern Törökország – hasonlóan az I. világháború után született közel-keleti államokhoz – maga is mesterséges képződmény. A győztes antanthatalmak először nemcsak az Oszmán Birodalomnál, de a mostaninál is jóval kisebb államot akartak, s erre válaszul született meg – Mustafa Kemal Atatürk vezetésével – a mai Törökország. Ez a korábban soha nem létezett politikai entitás etnikai, sőt vallási értelemben is heterogén összetételű – annak dacára, hogy az egykor nagy létszámú örmény közösséget az I. világháború alatt a hivatalosan máig tagadott genocídium semmisítette meg, a görögöket pedig a függetlenségi háború alatt, 1922–23-ban űzték el, s telepítették ki. Az Anatóliában élő alevi vallási kisebbséget ugyan a jelenlegi vezetésnek sikerült saját támogatói bázisába csatornáznia, a legnagyobb etnikai kisebbséget, a kurdokat azonban nem.
Erdoğan épp a kurdokra hivatkozva kezdett el a hatalomösszpontosítás szükségéről beszélni, de a belső ellenségkeresés nem állt meg itt – mára valamennyi ellenzéki erő célponttá vált. A tavaly nyári sikertelen puccskísérletet kihasználva totális támadás indult valamennyi egyet nem értő társadalmi csoport ellen. A médiát satuba fogták, tanárok, közhivatalnokok, az igazságszolgáltatásban és az erőszakszervezeteknél dolgozók tízezreit bocsátották el. Az erős kéz gondolata persze távolról nem idegen a török politikától. A modern állam megszületésénél bábáskodó Mustafa Kemal is ilyen figura volt, s Erdoğan most erre a párhuzamra – minden, a laicitást megkérdőjelező lépése ellenére – rá is játszik. Ezért és így tud a világi állam hívei közül is támogatókat szerezni magának.
A külföldön élő törökök majd’ kétharmada az alkotmánymódosítás mellett szavazott. A választási kampány a nagy török közösségekkel bíró nyugat-európai országokban is gőzerővel folyt, nem kevés nehézséget okozva a helyi hatóságoknak és komoly politikai-diplomáciai súrlódásokat keltve: Erdoğan egyszerűen lefasisztázta a hollandokat és a németeket. E konfliktusok is szerepet játszhattak abban, hogy Hollandiában, Ausztriában és Németországban elsöprő volt az alkotmánymódosítás többsége: Németországban a választásra jogosultak 63 százaléka voksolt Erdoğan mellett, s az ottani, két és fél, hárommilliós török közösség tagjai a közösségi oldalakon máris arról írnak, hogy ez a másfél-kétmillió voks nyerte meg a referendumot. Erdoğan a kampányban nem zárkózott el a Németországban élő törökök heccelésétől, s ezt a kártyát továbbra is ki fogja játszani Berlinnel szemben. Az pedig már egész Európa közeljövőjét befolyásolhatja, hogy mit lép a török elnök menekültügyben; s ez nem sok jóval kecsegtet. Miután felhívta a külföld – elsősorban Európa – figyelmét a népszavazás eredményeinek tiszteletben tartására, kilátásba helyezte, hogy az egyik első társadalmi vitára bocsátott témája a halálbüntetés visszaállítása lesz. Ha népszavazáson megerősítik, meg ő aláírja. Ez pedig Törökország uniós csatlakozási folyamatának végérvényes lezárását jelentené, s azt is, hogy a csatlakozás perspektívájával immár nem lehet nyomást gyakorolni Ankarára a menekültek visszatartása érdekében. Erdoğan már nyíltan fenyegetőzik a szíriai és iraki menekültek továbbengedésével, ami új táptalajt adna az európai populista erőknek. A referendum azt bizonyította be, hogy Ankara visszavonhatatlanul feladja az alapító Atatürk által kijelölt célt, azaz Európát, és a „hagyományos” oszmán befolyási zóna felé fordul: a Balkán irányába és a Közel-Keletre.
A Balkán muszlim közösségei már a kampány idején sem óhajtották leplezni mély rokonszenvüket Erdoğan iránt. Az utóbbi években erősödő török kulturális jelenlét eddig ugyan nem hozta el a remélt beruházásokat, de az elnök győzelmét úgy ünneplik Bosznia és a dél-szerbiai Szandzsák városaiban, mint a sajátjukét. A balkáni muszlimok – szlávok és albánok egyaránt – azt remélik, Törökország gazdasági értelemben is „visszatér” a félszigetre. Ehhez persze lesz egy-két szava az itt – elsősorban Szerbián keresztül – ugyancsak pozícióit erősítgető Moszkvának is. De Ankara ambíciói a tőle délre zajló szíriai polgárháborúban is erősek: nemcsak katonai beavatkozásban gondolkodik, hanem gazdasági elképzeléseit is realizálni kívánja, s ezek a jelenlegi helyzetben nem is irreálisak. Törökország a Közel-Kelet egyik kulcsországa, és Európától eltávolodván még inkább az lesz. Így is tekintenek rá a környező arab társadalmak. Az „arab tavasz” révén ideiglenesen hatalomba kerülő, ám sikertelenül kormányzó mérsékeltebb iszlamista irányzatok számára (elsősorban a Muszlim Testvériség internacionális hálózata) etalonként szolgál a sikeres erdoğani iszlamista kísérlet. Ez pedig nem sok jóval kecsegtet a térségben, tekintve a demokrácia amúgy is gyenge kilátásait.
| Miről döntöttek? A népszavazás az alkotmány 18 pontjának megváltoztatására ad felhatalmazást. A módosítások többsége az államelnök jogköreit szélesíti ki, aki ezzel az alkotmány által szentesített egyszemélyi vezetővé avanzsál. Miután megszűnik a miniszterelnöki poszt, az eddig korlátozott, protokolláris szereppel bíró elnök lesz a végrehajtó hatalom vezetője. Ő maga nevezi ki a minisztereket, kezében lesz a költségvetés, és a törvényekkel egyenlő súlyú rendeleteket adhat ki. Rendkívüli állapotot hirdethet ki, az ellenzéki erők korlátozására alkalmas bíróságok élére pedig személyesen nevezheti ki a bírákat. Az új rendszer lefojtja a parlament már eddig is korlátozott szerepét, az államfő könnyen feloszlathatja majd a képviselőházat. Megmarad ugyan az elnök leváltásának és – kétharmados támogatottsággal – bíróság elé idézésének lehetősége, de mivel együtt tartják majd a 2019-es parlamenti és elnökválasztást, Erdoğannak várhatóan meglesz a parlamenti többsége is, így ilyen veszély aligha fenyegeti majd. Annál is kevésbé, mert a kitölthető két ciklus e népszavazás eredményeként akkor újraindul, így 2029-ig nem kell új népszavazást sem kiírnia a hatalmáról. |
