A Pennsylvania állambeli Harrisburg egyházmegye egyik papja ugyanannak a családnak öt leánygyermekét is zaklatta, szexuális kapcsolatot létesített mindegyikükkel, de fanszőrzetükből, vizeletükből és menstruációs vérükből is elrakott valamennyit a „gyűjteményébe”. Tette mindezt úgy, hogy már korábban is készültek jelentések beteges viselkedéséről, ám egyházmegyei feljebbvalói még akkor is falaztak neki, amikor a rendőrségi házkutatás során megtalálták az említett gyűjteményt. Ráadásul a harrisburgi történet csak csepp a tengerben, Pennsylvania főállamügyésze, Josh Shapiro augusztus 14-én közzétett jelentésében hajmeresztő esetek sokaságáról számol be.
A 900 oldalas jelentés az elmúlt hetven évben történt zaklatási ügyeket vizsgálta, több ezer oldalnyi titkos egyházi dokumentum, írott vagy szóbeli püspöki beszámolók, illetve áldozati vallomások alapján. A két évig tartó vizsgálati munka hat egyházmegyében háromszáz zaklató pap, s több mint ezer, nagyrészt gyermekkorú áldozat ügyét tárta fel.
A szőnyeg alá
Természetesen a Shapiro-jelentést nem fogadta kitörő lelkesedés egyházi körökben. Olyannyira nem, hogy a dokumentum júniusra tervezett bemutatását a vádhatóság kénytelen volt elhalasztani, ugyanis a jelentésben szereplők közül tucatnyian megtámadták – személyiségi jogokra hivatkozva – a bíróság nyilvánosságra hozatali döntését. A botrányt így is csak késleltetni tudták, megállítani nem: a pennsylvaniai legfelső bíróság július 27-én a jelentés közzétételéről határozott, igaz, csak úgy, ha a korábbi döntést megtámadó egyházi személyek nevét kitakarják.
Shapiro főügyész erre fel már a sajtótájékoztatója elején leszögezte, hogy addig nem nyugszik, amíg minden érintett neve nyilvános nem lesz. Amire már csak azért is nagy szükség lenne, mert a jelentésben feltárt ügyek nagy része már rég elévült, a zaklató papok közül sokan meghaltak vagy kiléptek az egyház kötelékéből, tehát alig lehet valakit a dokumentumok alapján felelősségre vonni. A több mint háromszáz zaklatóból a vizsgálat idején mindössze kettő ellen sikerült eljárást indítani. Az a tucatnyi kihúzott név azért is fontos, mert ez a botrány már nem az első sokk erejével hat – ahogy mondjuk 2002-ben, a The Boston Globe feltárta történetek váratlanul értek mindenkit –, s nem pusztán a zaklatási esetek kegyetlenségével hívja fel a problémára a figyelmet – az igazán megdöbbentő a rendszerszerűség. A katolikus egyház hideg, gépies és embertelen rutinja az, ami a fölháborodást táplálja.
Érthető tehát, hogy a sajtótájékoztató után a konkrét zaklatókról a falazó egyházi vezetők felelősségére terelődött a figyelem, hiszen, ahogy Shapiro állította, az esetek nagy arányban megakadályozhatók lettek volna, ha az egyházkerületek, a püspökök és a Vatikán nem azon szorgoskodik az elmúlt évtizedekben, hogy mindent a szőnyeg alá söpörjön. Két dolog ugyanis világosan kiderül a dokumentumokból: az, hogy az egyházmegyék vezetése évtizedeken keresztül tisztában volt a zaklatási ügyek tényével és súlyosságával, valamint az, hogy a Vatikán is tudott mindenről, hiszen a püspökök számos alkalommal leveleztek minderről a Szentszékkel.
„Aki egyszer pap lett”
Ha a Shapiro-jelentésben valóban kevés vádemelésre közvetlenül használható elem van is, arra mindenképpen alkalmas, hogy elképesztő számaival rámutasson: nem elég a bűnös papokat üldözni, rendszerszinten is kezdeni kell valamit a jelenséggel.
Egyelőre úgy tűnik, hogy a magas rangú egyházi vezetők közül leghamarabb a washingtoni bíboros, Donald Wuerl bukhat. Nem is véletlen, hogy a bíboros már a jelentés nyilvánosságra kerülése előtt (!) néhány órával állásfoglalást tett közzé, amelyben azt írja, ő mindig a legnagyobb figyelemmel járt el az ilyen ügyekben, a rákövetkező napokban pedig a szóvivője kritizálta Shapiróék munkáját. Wuerl helyzetét külön pikánssá teszi, hogy elődje, Theodore McCarrick bíboros nem egészen egy hónappal korábban, július 28-án nyújtotta be lemondását a Bíborosok Kollégiumának tagságáról Ferenc pápának, miután bebizonyosodott, hogy a 70-es években molesztált egy ministránsfiút. Wuerl tehát a bizonyítottan zaklató McCarrick székében ülve nézhette végig, ahogy Shapiro nyilvánosságra hozza az őt is kompromittáló jelentést. Wuerl ugyanis a 80-as években pont a pittsburghi egyházmegyét igazgatta, ahol a legsúlyosabb bűncselekményeket követték el – a beosztottai. Hiába tehát, hogy 2002-ben elszántan hirdetett zéró toleranciát a zaklatások ellen, korábbi falazásait aligha tudja tovább mentegetni.
A 70-es és 80-as években kiterjedt gyerekpornó-hálózatot működtetett néhány pap a pittsburghi egyházmegyében. „A papoknak ez a csoportja korbácsolást, bántalmazást, és szadista cselekedeteket is elkövetett megerőszakolt áldozataival szemben” – olvassuk a Shapiro-jelentésben. Georg Zirwas, az egyik perverz pap egy áldozata szerint a kiszolgáltatott, meggyalázott, keresztre feszített pózban megerőszakolt kisfiúkról készített polaroidképekből komplett archívumot állított össze. Az egyházmegyéhez számos panasz érkezett Zirwasra, 1987-ben az egyik kisfiú családja hivatalos eljárást is kezdeményezett ellene, de csak annyi történt, hogy egyik parókiáról a másikra helyezték, ahogy az a hasonló esetekben történni szokott. Egészen 1994-ig ment ez így, akkor „személyes okokból” szabadságra küldték, de nem sokkal ezután az egyházmegye új vezetője – Donald Wuerl – visszahívta Zirwast aktív szolgálatba. Röviddel ezután újra el kellett küldeni, mert egy korábbi áldozata nyilvánosságra hozta, hogy orális szexre kényszerítette 15 éves korában. Zirwas ekkor Floridába, majd Kubába menekült, ahol állítólag egy férfival élt párkapcsolatban. 2001 tavaszán havannai lakásában megfojtva talált rá a rendőrség. Pennsylvaniai temetését mindezek után Donald Wuerl vezette, azt állítván róla, hogy „kedves ember volt”, és „aki egyszer pap lett, az örökre az marad”.
Nemzetközivé lesz
Wuerl helyzete tehát nem sok jóval kecsegtet, s ez azért is rossz hír a Vatikánnak, mert éppen ő Ferenc pápa egyik bizalmi embere, tanácsadója az Egyesült Államokban. S a pápa ellenlábasai igyekeznek is felszínen tartani a kínos összefüggéseket.
Ausztráliában Philip Wilson érsek július 30-án (két nappal McCarrick után) volt kénytelen lemondani, mert a bíróság bűnösnek találta egy 70-es évekbeli zaklatási ügy eltitkolása miatt. Az ausztrál közvéleményt az is nyugtalanítja, hogy a királyi vizsgálóbizottság jelentése ellenére – mely 1980 és 2015 között elképesztő méretű zaklatási és eltussolási ügyhalmazt fedett fel – a katolikus vezetés továbbra sem hajlandó könnyíteni a gyónási titok kezelésén, még akkor sem, ha az gyermekmolesztálási ügyet leplezhetne le.
Zajlik az év elején kirobbant chilei gyerekzaklatási botrány is, amelynek az egyik fő érintettje (falazóként) a pápához közel álló Barros püspök. A dolog odáig fajult, hogy májusban egyszerre mind a 34 chilei római katolikus püspök beadta lemondását – amiből a pápa egyelőre 5-öt fogadott el.
Augusztus végén, amikor a pápa Írországba látogatott (napokkal a pennsylvaniai sajtótájékoztató után), a korábbi ír elnök, Mary McAleese azt nyilatkozta a The Irish Timesnak, hogy 2003-ban a Vatikán arra próbálta rávenni, titkoljon el bizonyos dokumentumokat a zaklatási ügyeket vizsgáló bizottság elől. De a tavaly feltárt katolikus anyaotthoni tömegsír ügye is tovább borzolja a kedélyeket (mintegy 800 háromévesnél fiatalabb gyerek csontjai kerültek elő egy használaton kívüli föld alatti betontartályból a Galwaytól 30 kilométerre fekvő Tuamban). Éppen a pápa látogatására időzítve jelent meg Carlo Maria Viganò érsek pápának címzett levele, amiben őt magát is a zaklatási ügyek eltussolásával vádolja, és lemondásra szólítja fel (lásd keretes írásunkat).
Az Egyesült Államok Püspöki Konferenciáját vezető Daniel DiNardo bíboros nemes egyszerűséggel úgy fogalmazott: az egyházat morális katasztrófa sújtja. Bostonban a 2002-es cikksorozatban leleplezett ügyek nyomán kétharmaddal esett vissza a katolikus iskolába beíratott gyerekek száma. Az amerikai egyház az elmúlt évtizedekben nagyjából 3 milliárd dollárt költött peren kívüli egyezségekre, miközben húsz egyházmegye jelentett csődöt az áldozatoknak fizetendő jóvátételek elképesztő száma miatt. A korábban szigorúan katolikus Írország a 2003-as és a 2009-es botrány után 2015-ben népszavazáson döntött az egynemű párok házassági joga mellett, 2017-ben nyíltan homoszexuális, indiai származású miniszterelnököt választott, idén tavasszal pedig nagy arányban szavazott a szigorú abortusztörvény eltörlésére. Ha mindezt végignézzük, aligha gondolhatjuk arányos válasznak, hogy a pápa augusztus 20-án kelt levelében arról ír: a katolikus egyházat elkeseríti a tény, hogy papi személyek ilyen ügyekbe keveredtek, de bízik benne, hogy a bűnbánat és az ima majd felnyitja a hívek szemét, és megnyitja szívüket is az áldozatok szenvedése iránt. Ennél azért valamivel többre lesz szükség ezúttal.
| Az érsek levele
Ami Ferenc pápa nehéz helyzetét illeti, a Viganò-levél valóságos hátba döfés. A korábbi amerikai nuncius ugyanis azzal vádolja Ferenc pápát, hogy fedezni próbálta Theodore McCarrick bíboros zaklatási ügyeit, miközben már XVI. Benedek pápa azért távolította el hivatalából a korábbi washingtoni érseket, mert köztudott volt, hogy tengerparti villájában rendszeresen fiatal férfiakkal létesít szexuális kapcsolatot. Csakhogy Viganò érsek a levél közléséhez felkért újságíró, Marco Tosatti elmondása szerint sem mutatott be erről bizonyítékot, egyszerűen tollba mondta a vádjait. Ráadásul a megrögzött homofób hírében álló érseket – aki 2014-ben maga is belekeveredett egy eltussolási botrányba Minnesotában – Ferenc pápa személyesen rúgta ki nagyköveti posztjáról, miután az megpróbálta őt egy amerikai homofób tisztviselővel összehozott találkozóval kompromittálni. Ugyanakkor nem segíti a pápa ügyét, hogy újságírói kérdésre nem volt hajlandó egyértelmű választ adni arra, vajon tudott-e McCarrick ügyeiről. A bíboros lemondását mindenesetre csak az után fogadta el, és az után utasította, hogy vonuljon el imádkozni és bűnbánatot gyakorolni a kánonjogi folyamat lezárásáig, miután kiderült, McCarrick korábban egy kiskorú ministránsfiúval is szexuális viszonyt folytatott. |
| Vatikáni staféta
Nem kell a vatikáni diplomácia szakértőjének lenni ahhoz, hogy lássuk, a zaklatási ügyeket nem lehet egy-egy pápa „sarának” felfogni; a Szentszék öröklésével együtt öröklődtek az eltussolt bűnök, eltitkolt botrányok is. Hogy Ferenc konzervatív ellenzéke igyekszik az ő érintettségét kihangsúlyozni, az egy meglehetősen piszkos hatalmi játszma része. A zaklatási ügyeket stafétaként adták egymásnak a szentatyák: II. János Pál, akit sok kritika ért látszatintézkedései miatt a 90-es és a 2000-es évek elejének botrányaiban, személyesen bízta meg Ratzinger bíborost, a későbbi XVI. Benedek pápát a botrányok kivizsgálásával. Már II. János Pálról is tudhatjuk, hogy szőnyeg alá söpört ügyeket – egyebek mellett Norbert Denef vallomása alapján, akinek zaklatási ügye kivizsgálása helyett a szentatya azt ajánlotta fel 2003-ban, hogy imádkozik azért, hogy meg tudjon bocsátani egykori zaklatójának. Joseph Aloisius Ratzinger pedig, aki vizsgáló bíborosként több ezer oldalnyi dokumentumot látott, pápává választása után sem tett komoly lépéseket az ügyek feltárása érdekében. Az osztrák áldozatokat képviselő Jakob Purkarthofer, vagy az ír John Kelly egyként állítják: a 2013-ban lemondott egyházfő nemcsak tudott a zaklatásokról, de aktívan védelmezte a zaklató papokat, s így neki is közvetlen felelőssége van. XVI. Benedek családilag is érintett volt az egyik legcsúnyább ügyben: egy 2010-ben kirobbant botrányt követő független vizsgálat megállapította, hogy a regensburgi katolikus gyermekkórus és kórusiskola diákjai szisztematikus abúzusnak voltak kitéve 1945 és 1995 között, amikor 547 kiskorút bántalmazott bizonyíthatóan 49 egyházi kötelékben dolgozó elkövető. A legsúlyosabb ügyek a 60-as évekből kerültek elő – a regensburgi gyermekkórus vezetője 1964-től 1994-ig Georg Ratzinger volt, a későbbi pápa testvére. |
