Az iraki háború ellenzői: Bush bajusszal

szerző
Dorogman László
publikálva
2003/4. (01. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Napról napra nő a valószínűsége, hogy az amerikai kormányzat fenyegetései konkrét formát öltenek, és a Perzsa-öböl térségében felvonult haderő megindul Irak ellen. Az Egyesült Államok európai szövetségeseinek körében azonban nem túl nagy a lelkesedés: Párizs és Berlin részéről felháborodás fogadta, amikor Donald Rumsfeld védelmi miniszter "problémának" minősítette a két NATO-szövetséges hozzáállását, "bezzeg" példaként hozva fel a NATO kelet-közép-európai új tagjait.

Napról napra nő a valószínűsége, hogy az amerikai kormányzat fenyegetései konkrét formát öltenek, és a Perzsa-öböl térségében felvonult haderő megindul Irak ellen. Az Egyesült Államok európai szövetségeseinek körében azonban nem túl nagy a lelkesedés: Párizs és Berlin részéről felháborodás fogadta, amikor Donald Rumsfeld védelmi miniszter "problémának" minősítette a két NATO-szövetséges hozzáállását, "bezzeg" példaként hozva fel a NATO kelet-közép-európai új tagjait.George W. Bush elnöknek és minisztereinek nem ártana egy pillantást vetniük a friss európai fölmérésekre. Ezekből egyértelműen kiderül, hogy a németek, franciák, de még a britek többsége sem ért egyet az Irak elleni háború gondolatával.

Gerhard Schröder

német kancellár tavaly nyár óta egyfajta mumusnak számít Washingtonban: ő az a renitens politikus, aki az újraválasztás reményében (ez mellesleg be is jött) a kampány egyik vezérmotívumává emelte a békepolitikát. Január közepén - ezúttal egy tartományi választást megelőző hadjáratban - a szociáldemokrata kancellár kijelentette: kormánya nem fog támogatni a Biztonsági Tanácsban olyan határozatot, amely legitimálná a háborút.

Ebben a német kancellár egy húron is pendül honfitársainak többségével. A ZDF televízió január 25-én közzétett politbarométere szerint a németek 59 százaléka még ENSZ-felhatalmazás esetén is elutasítaná a Bundeswehr részvételét. 26 százalékuk adná áldását pénz és hadianyagok formájában megvalósuló német hozzájárulásra, és mindössze 12 százalék helyeselné, hogy Berlin katonákat is küldjön az öbölbe.

Francia földön is mérsékelt a lelkesedés Bush ambíciói iránt: 71 százalék ellenzi az akciót még az ENSZ-mandátum megléte esetén is. A Washingtonnal hagyományosan szoros ("különleges") viszonyban lévő Nagy-Britanniában is csak pislákol a harci kedv, dacára annak, hogy a királyi haditengerészet vezérhajója, az Ark Royal repülőgép-hordozó már útban van a Perzsa-öböl felé. A lakosság nagy része "világfalusi tökfilkónak" (global village idiot - Newsweek-szóhasználat) tekinti Bush elnököt, akinek hivatalba lépése óta példátlanul alacsonyra süllyedt a brit-amerikai viszony hőfoka. A kormányon belül a miniszterek többsége ellenzi, hogy London ENSZ-mandátum nélkül társuljon Washingtonnal. Tony Blairlelkesedése ellenére - a brit kormányfő az EU-n belül a leginkább "héjának" minősített politikus egy iraki beavatkozás szempontjából - a brit lakosság háromnegyede elutasítja, hogy hazájuk az ENSZ felhatalmazása nélkül szálljon hadba, 60 százalék pedig még a világszervezet áldásával sem akar brit katonákat látni az öböl környékén.

Rumsfeld fentebb idézett sértő kijelentésének kiprovokálásában - Schröder csökönyösen ismételt "nem"-je mellett - bizonyára szerepet játszott a német sajtó mértékadó orgánumainak háborúellenes hangja is. A Der Spiegel például január közepén címlapján "Vért az olajért" szavakkal beharangozott, Irakkal és a háborús veszéllyel foglalkozó hosszú cikkében sejteni engedte, hogy Szaddám Huszein áhított megdöntése nem annyira az állítólagos iraki tömegpusztító fegyverek ártalmatlanná tételét, mint inkább a hatalmas kőolajkészletek megkaparintását szolgálja. A hírmagazin azt sem átallotta megírni, hogy az amerikai kormány legalább hat tagja többé-kevésbé szoros szálakkal kapcsolódik az olajiparhoz. Maga Bush elnök 12 éven át volt az Arbusto, majd a Harken olajcég menedzsere. Alelnöke, Dick Cheney a Halliburton olajipari szolgáltató vállalat elnökeként tevékenykedett 1995 és 2000 között. Condoleezza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó tíz éven át volt a tagja a Chevron felügyelőbizottságának - olyan sikeresen, hogy a cég még egy hatalmas tartályhajót is az ő nevére keresztelt. Mellettük az amerikai kormány kereskedelmi, energia- és belügyminisztere is az olaj- és energiaipari lobbi emberének számít Washingtonban.

Ilyen tények fényében még a Bush-ellenességgel aligha gyanúsítható

The New York Times

is "kínosnak" minősítette az elnök azon érvelését, miszerint ha nem teszik ártalmatlanná, Szaddám Huszein előbb-utóbb megtámadhatja Amerikát, és padlóra küldheti gazdaságát. A Szaddám veszélyességét alátámasztani hivatott washingtoni érvek (tömegpusztító fegyverek felhalmozása és titkos gyártása, illetve az Al-Kaida terrorcsoportnak nyújtott aktív támogatás) a levegőben lógnak: az ENSZ fegyverzetellenőrei két hónapnyi kutakodás után sem bukkantak konkrét hadianyagokra, miközben a CIA-nak(Rumsfeld többszöri felszólítása ellenére) nem sikerült bizonyítékot felmutatnia az Al-Kaida és Bagdad közötti összeköttetésre.

Tény ugyanakkor, hogy az Egyesült Államok kőolajkészletei és kitermelésük 1971 óta csökkenő tendenciát mutatnak - miközben a gazdaság olajigénye töretlenül növekszik. Az USA bizonyított olajtartaléka mindössze 3,7 milliárd tonna (mintegy 27 milliárd hordó; 1 hordó = 158,9 liter), ami a jelenlegi ütemű kitermelés (évi 350 millió tonna) mellett alig tíz évre elegendő csupán. A fenti saját termés mellett Amerika évi 510 millió tonna olajbehozatalra szorul, amivel a világ legnagyobb importőrének számít. A fő szállító (még) Szaúd-Arábia - ám Washington már a jövőbe tekint. Bush elnök nem sokkal hivatalba lépése után bizottságot hívott létre alelnöke, Cheney vezetésével. A kitűzött feladat egy új energiapolitika kidolgozása volt.

Az amerikaiak ismeretében dőreség lenne azt gondolni, hogy Cheney és társai az energia ésszerűbb felhasználásán, netán takarékosabb háztartási gépeken és kevesebbet fogyasztó autókon törték a fejüket. A konklúzió merőben politikai tartalmú: Washingtonnak csökkentenie kell túlzott függőségét a közel-keleti olajtól, mindenekelőtt az egyre gyanúsabb megvilágításba kerülő Szaúd-Arábia szállítmányaitól (a CIA már 1998-ban tudta, hogy az Al-Kaida gyökerei a sivatagi királyságba vezetnek), és a súlypontot át kell helyezni Oroszországba, a Kaspi-tenger vidékére és Afrikába.

A dolog bökkenője, hogy a fenti három térségnek együttvéve (13 milliárd tonna) sincsenek akkora olajkészletei, mint Iraknak. Szaddám országának tartalékai az OPEC hivatalos adattárában 15,3 milliárd tonnával szerepelnek, ám újabb tanulmányok szerint a tényleges mennyiség elérheti a 34 milliárd tonnát - mondta nemrég Ahmed Zaki al-Jamani, az olajkartell (OPEC) korábbi főtitkára. Vagyis Irak olajvagyona alig marad el Szaúd-Arábiáé mögött. Külön vonzereje az iraki kőolajnak, hogy minősége kiváló (a Kirkuk Light, azaz kirkuki könnyűolaj hallatán szakemberek úgy csettintenek a nyelvükkel, mint hozzáértő borkedvelők egy-egy különleges bordeaux-i évjárat nevét hallva), kitermelési költsége hordónként mindössze másfél-két dollárra rúg. (Összehasonlításul: a mexikói és az orosz kőolaj esetében ez az érték 6-8 dollár, míg az Északi-tenger mélyéből felhozott brit és norvég olajé a 10 dollárt is meghaladja.)

Bennfentesek szerint az Egyesült Államok már arra is felkészült, hogy két alternatív útvonalon juttassa el az iraki kőolajat a Földközi-tengerig. Az egyik elképzelés értelmében egy Irakból Törökországon át Ceyhan kikötőjébe tartó csővezetéken jutna el a fekete arany az amerikai tartályhajókig. A másik lehetőség: Szírián át. Mindkét csővezeték létezik, aktiválásuk csak szándék kérdése - no meg egy Amerika-barát szíriai kormány megalakulásáé. Ám az igazi nagy dobás egy Irakból Jordánián át az izraeli Haifa kikötőjéig nyúló olajvezeték lenne. Ez létezett is 1948-ig, és az amerikai cégek pontos helyismerete alapján könnyen újjá lehetne építeni. Ezáltal megvalósulna Washington dédelgetett álma:

napi hatmillió hordó

kőolajat tudna eljuttatni Irakból a saját hadihajói által ellenőrzött Földközi-tengerig, függetlenítve magát az egyre ingatagabbá (s egy szép napon esetleg iszlám állammá) váló Szaúd-Arábia szállításaitól.

Ezekre az összefüggésekre nem csak olyan gondolkodó emberek jöttek rá, mint Günter Grass író. A német Nobel-díjas néhány nappal ezelőtt nyílt levélben pellengérezte ki az USA és támogatói képmutatását, megkérdőjelezve a Szaddám utáni Iraknak demokráciát ígérő washingtoni szólamok komolyságát. "Az Irakkal szomszédos Kuvait és Szaúd-Arábia... szintúgy diktatórikus berendezkedésű. Vajon akkor ezek az államok lesznek a demokráciát elősegítő következő háborúk célpontjai?" - tette föl a költői kérdést.

A német értelmiség zöme - miként a katolikus és az evangélikus egyház - szembehelyezkedik az Irakra mérendő katonai csapással; képviselői nem győzik hangsúlyozni, hogy háború még soha nem hozott valódi megoldást a világ problémáira, és hogy az intervenciónak óhatatlanul az iraki polgári lakosság fogja meginni a levét. Még az optimális forgatókönyv esetén (Szaddám a támadás után pár nappal megbukik, hadserege kapitulál, Bagdadban amerikai bábkormány alakul) is jócskán lennének vesztesei a háborúnak. Ebben az esetben az ugrásra készen álló olajmultik (Exxon-Mobil, BP-Amoco, Shell, Chevron-Texaco) rövid időn belül megdupláznák Irak olajtermelését, ami 15 dollár alá szorítaná az olajárat a világpiacon. Ez a fogyasztók szempontjából kedvező fejlemény a termelő országok számára katasztrófával érne föl. Oroszország esetében például gazdasági összeomlásra, utcai zavargások kirobbanására számítanak a szakemberek, ha az ország csak 12-15 dollár közötti áron lenne képes értékesíteni kőolaját.

Az Egyesült Államokon belül is ébredezik a háborút ellenzők tábora. Martin Luther King, Paul Robeson, Pete Seeger és Woody Guthrie - a "másik Amerika" egykori hangadói - mai örökösei Michael Moore, Sean Penn, Patti Smith, Martin Luther King III, Oliver Stone, Al Pacino, Susan Sarandon - de közéjük sorolható a veterán író, Norman Mailer is. Közös bennük, hogy ellenzik az iraki háborús terveket, és lesújtó véleménnyel vannak a Bush-kormányzatról. Szembetűnő viszont, hogy a pacifisták megmozdulásain nagyítóval kell keresni 40 évesnél fiatalabb résztvevőket. Az ok: míg 35 évvel ezelőtt, a vietnami háború idején a sorköteles korú fiatalok tették ki a tüntetők nagy részét, mára a fiatalokat elszívta a békemozgalomtól egy átszabott törvény. A hadkötelezettség megszüntetésében a pacifisták a hadiipari lobbi ügyes húzását látják: a huszonévesek feje fölött nem lebeg már a behívás és a frontra kerülés réme. A seregben nincsenek már besorozott fiatalemberek, csupán fizetett zsoldosok, akik gondolkodás nélkül végrehajtják a fentről kapott parancsokat.

Oliver Stone filmrendezőt (Született július 4-én; JFK - a nyitott dosszié; Sliver; Nixon) a korai 30-as évek Németországára emlékezteti a mai Amerikában tapasztalható háborús hangulat. "Ugyanaz a paranoia lett úrrá nálunk, mint odaát 70 évvel ezelőtt. Ezúttal is a düh képezi az érvelés lényegét. Az amerikai nép dühös, mert 3000 ember meghalt a WTO ikertornyaiban - és a média meg a politikusok nem akarnak vitát, ők éppen ezt a dühöt akarják. Ha elképzeljük Busht bajusszal - hát pont úgy nézne ki, mint Hitler. Rendezőként tudom: el is tudná játszani a néhai diktátort" - mondta.

Számos amerikai értelmiségi, akik bírálják a háborús készülődést, Európában engedi ki mérgét. Patti Smith rockzenész, aki már a vietnami háború ellen is fölemelte a szavát, négyszer kapott fölkérést a CNN tévéadótól, hogy nyilatkozzon a békemozgalom céljairól - ám az interjú mindannyiszor kútba esett, mert az adónak fontosabb volt az amerikai főváros környékét heteken át rettegésben tartó orvlövészekről szóló folyamatos tudósítás. A Németországban járó Smitht tavaly fogadta Schröder kancellár - "ilyesmi nem eshetne meg velem idehaza, hiszen itt felforgatónak számítok, az emberek hazafiatlannak tekintenek, csak mert ellenzem Bush háborús terveit" - mondta.

Nyíltan bírálta az elnököt az amerikai irodalom nagy öregje, Norman Mailer is. "Nekünk Amerikában ellenségképekre van szükségünk - és Bush azért olyan népszerű, mert Szaddám Huszein kiválóan alkalmas az ellenség szerepére. Mennél nagyobb győzelmet aratunk egy idegen ország fölött, annál nagyobb számú terroristával gyűlik meg később a bajunk. Csakhogy az amerikai establishmenten belül ezt senki nem hajlandó tudomásul venni. Nem hátrálunk meg a terroristák elől - szajkózzák, ám valójában éppen a sikereink és győzelmeink által teremtjük meg a terrorizmust. Ha még két-három olyan merénylet érné az Egyesült Államokat, mint amilyen a WTO ellen következett be 2001. szeptember 11-én, akkor a fasizmus jutna hatalomra országunkban."

Dorogman László

szerző
Dorogman László
publikálva
2003/4. (01. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...