Szerbia elnökválasztás előtt - Vlagyimir, segíts!

  • Végel László
  • 2008.01.17 00:00

Külpol

Szerbia január 20-án (és minden jel szerint a február 3-i második körben) köztársasági elnököt választ. A legesélyesebb két jelölt, a mérsékeltként számon tartott, jelenleg hivatalban lévő államelnök, Boris Tadic és a radikális Tomislav Nikolic fej fej mellett halad.
Szerbia január 20-án (és minden jel szerint a február 3-i második körben) köztársasági elnököt választ. A legesélyesebb két jelölt, a mérsékeltként számon tartott, jelenleg hivatalban lévő államelnök, Boris Tadic és a radikális Tomislav Nikolic fej fej mellett halad.

Tadic a kormányzó Demokrata Párt (Demokratska Stranka, DS) jelöltje, Nikolic az ellenzéki Szerb Radikális Párté (Srpska Radikalna Stranka, SRS). A kormánykoalíció másik pártja, a Szerbiai Demokrata Párt (DSS) nem állított önálló jelöltet. Dönteni minden valószínűség szerint a második forduló fog.

A politikai elit szerint az ország jövőjét meghatározó választásról van szó. Pedig az elnök hatásköre szerény; ráadásul a közvélemény-kutatók felmérése szerint a 6,7 millió választópolgár közül mindössze 3,1 millió járul majd az urnák elé. Úgy tűnik, sokan sejtik, hogy a baljós politikai légkörben a szavazás nem ad választ az igazi kérdésekre.

A politikai elemzők többsége szerint ez a választás Kosovóról szól.

Ám a polgárok megítélése szerint Kosovo elveszett.

A mennybe ment tartomány

Az elmúlt húsz esztendőben minden Kosovo körül forgott, még a kavicsok és az erdők is róla vallottak. Slobodan Milosevic a nyolcvanas évek végén szélsőséges albánellenes politikájával nyerte meg a csatát a Szerbiai Kommunista Szövetségben. Aztán felszámolta Kosovo autonómiáját, 1989-ben szükségállapotot hirdetett, és az albánellenes represszió fokozásával Szerbia teljhatalmú ura lett. Általános népi támogatottságot élvezett; ritka egyetértésben ünnepelték a kommunisták és az antikommunisták, a jobboldaliak és a baloldaliak.

Válaszként a kosovói albánok 1991-ben referendumon nyilvánították ki a tartomány elszakadását Szerbiától. Belgrád a retorziók fokozásával felelt, amelynek 1999 tavaszán a NATO légitámadása vetett véget. Milosevic a hatalmát 2000 októberében vesztette el - az után, hogy aláírta a kumanovói egyezményt, amely elvette Szerbiától a tartomány feletti szuverenitást. Milosevic Kosovónak köszönhetően került hatalomra, és miatta is bukott meg.

Örökségét máig nem tudták felszámolni utódai. A kilencvenes években ellenzékiként ők sem tiltakoztak az elnök erőszakos Kosovo-politikája ellen, nem kérdőjelezték meg az autonómia felszámolását. Amikor 2000 októbere után kormányra kerültek, nem fogalmaztak meg Milosevic eszmerendszerén túlmutató programot. A szerb kormány csak tavaly, a Martti Ahtisaari-féle tervezet megszületése után kínálta fel az albánoknak a "lényegi autonómiát", azaz akkor, amikor a nyugati hatalmak Kosovo felügyelt függetlensége mellett tették le a garast. (A tervről lásd a közvetítői csapat alelnökével, Albert Rohannal készült interjúnkat: Félúton, Magyar Narancs, 2007. május 24.) Sőt, az utolsó pillanatban a legmagasabb fokú autonómiát biztosító hongkongi modellt is a tárgyalóasztalra improvizálták. Legyen Kosovo Szerbia Hongkongja! Ha ez az ajánlat Milosevic idejében vagy közvetlenül 2000. októberi bukása után hangzik el, a szerbiai társadalomban mélyreható változások indultak volna el. Ám a javaslatok ad hoc születtek, leginkább nyugati nyomásra. A Hongkong-modellt egyetlenegy parlamenti párt sem illesztette programjába, a választóknak így nem volt alkalmuk nyilatkozni róla. Emiatt a szerbiai társadalomban nem zajlott le a kritikus szembesülés a milosevici örökséggel.

Európa feltéttel

Az elnökválasztás valójában nem Kosovóról szól. Hisz a választók többsége tisztában van azzal, hogy a tartomány elveszett. A kormányfő, Vojislav Kostunica pártjához, a DSS-hez közel álló politológusok folyóirata, a Nova srpska politicka misao közzétette annak a felmérésnek az eredményét, amely szerint Szerbia lakosságának 42 százaléka úgy véli, Kosovo kikiáltja függetlenségét; 11 százaléka Kosovo felosztását feltételezi, és mindössze 16 százaléka bízik a szerb kormány által javasolt "lényegi autonómiában". Hasonló eredményekről szólnak más felmérések is.

De ha nem Kosovo, akkor mi a fontos?

Erről az Európai Unióhoz való csatlakozásra vonatkozó felmérések beszélnek. Ezek szerint a lakosság 67 százaléka csatlakozna az EU-hoz, ám 75 százalék elutasítja ezt, ha az unió támogatja Kosovo függetlenségét. Tanulságos a pártok szerinti megoszlás is. A Tadic-féle Demokrata Párt (DS) híveinek 63, míg a radikális SRS - Szerbia legerősebb parlamenti pártja - követőinek 89 százaléka osztja ezt a véleményt. A DSS szavazóinak pedig nem kevesebb mint 93 százaléka gondolkodik így! A DS a DSS-szel koalícióban kormányoz, ám a parlamenti erőviszonyok alapján az utóbbi - Kostunicáék - bármikor felmondhatja a szövetséget, és az SRS-szel alakíthat kormányt. A riválisok tehát, legyenek bár hatalmon vagy ellenzékben, az alapvető kérdésekben egyetértenek. Szerbiában soha nem volt nagyobb a nemzeti egység, mint az utóbbi években. Milosevic ilyesmiről még álmodni sem mert.

Velük szemben egyetlen párt képvisel alternatívát: az ellenzéki Liberális Demokrata Párt (LDP). Szavazóinak 71 százaléka belépne az EU-ba, függetlenül attól, hogy az unió elismeri Kosovo függetlenségét vagy sem. A Cedo Jovanovic vezette LDP a DS-ből vált ki, s leginkább a meggyilkolt miniszterelnök, Zoran Djindjic politikai hagyományát viszi tovább. Már a parlamentbe jutása is meglepetésnek számított. Ha jelenlegi ötszázalékos támogatottsága megnő, s eléri a tíz százalékot, akkor a következő parlamenti választásokon olyan szerepre is szert tehet, amellyel befolyásolni tudja Szerbia politikáját, és felszabadíthatja a "másik Szerbia" európai energiáit. Az LDP, illetve Jovanovic hét végi eredménye azt jelzi majd, hogy hosszú távon merre tart Szerbia: az unió vagy kelet felé.

Mindig kell egy barát

A két esélyes elnökjelölt között tehát Kosovo ügyében alig érzékelhető a különbség. Tadic azt hirdeti, hogy Szerbia soha nem ismeri el a független Kosovót, s ezt a szlogent ismétli Nikolic is. Az eltérés inkább Szerbia európai orientációjának megítélésében jelentkezik. Nikolic Oroszország felé mozdítaná Szerbiát, a választási kampányban bevallotta: az a vágya, hogy Szerbia orosz kormányzóság legyen, és orosz katonai támaszpontok létesüljenek az országban. Ez teremtene egyensúlyt a térségben, hisz Kosovóban meg NATO-támaszpontok vannak. Ám a radikálisok Kosovo nélkül is ezt óhajtanák. Nikolic valójában a putyini társadalmi értékrendet szeretné átültetni Szerbiába; úgy véli, hogy ez a nemzeti populista, autoriter modell a szerb nemzeti identitás biztosítéka, ez védi meg a nemzetet a káros nyugati, kozmopolita hatásoktól. Tadic viszont abban reménykedik, hogy az orosz befolyástól való félelmében a Nyugat engedményeket tesz, s így elodázható Kosovo függetlenségének kikiáltása - ezért nem engedi át magát teljesen Oroszországnak, ezért tartja napirenden az európai utat. Azt állítja, hogy Szerbia egyszerre tarthatja meg Kosovót és léphet be az unióba. E tétovázó politikát maga az EU is támogatja, abból a meggondolásból, hogy Tadic legrosszabb kompromisszuma is jobb, mint a radikálisok a hatalom berkeiben.

Ezenközben a liberális ellenzék mind több tagjában érlelődik a gondolat: végső ideje, hogy Kostunica pártja a radikálisokkal együtt gyakorolja a hatalmat, politikai elveiket tekintve mégiscsak ők állnak legközelebb egymáshoz. Így az SRS is kénytelen lenne vállalni a felelősséget a saját politikájáért, és hívei - végre! - szembenézhetnek ennek minden következményével. A szerbiai közállapotokat már évek óta ők befolyásolják a leginkább, miközben semmiért nem vonhatók kérdőre. A Nyugat tétovázó, bizonytalan politikájának következtében Szerbia egyre inkább a radikálisok hatása alá került.

Ám immár nem a Nyugat álláspontja a fontos, hanem Oroszországé. Vajon mit tart Putyin a legmegfelelőbbnek? Meglehet, az ő tétje sem Kosovo, hanem Oroszország balkáni befolyása; és egyáltalán nem biztos, hogy Oroszországnak megfelel az Európától elszigetelt, a környező országokra semminemű hatást nem gyakoroló Szerbia. Bár Oroszország gazdaságilag megizmosodott, annyira nem erős, hogy tőkéjét Szerbia gazdasági megújhodásába fektesse. Arra törekszik, hogy megszerezzen néhány fontos érdekeltséget (például a szerbiai olajipart), a gazdasági reform költségeit pedig az EU-ra hárítsa. Ezt sejteti az is, hogy bár a radikálisok elképesztő Putyin-kultuszt ápolnak, az orosz államfő udvarias tartózkodással fogadja hódolatukat. Az unióba tartó Szerbián keresztül Oroszország nagyobb hatást gyakorolhatna a környező EU-tagországokra - főleg azok jobboldali populista erőire, amelyek számára az Oroszországgal szembeni bizalmatlanságuk ellenére vonzó lehet a putyinizmus. Elvégre ugyanabban az eszmekörben mozognak. A putyinizmus manapság több mint egy állam politikája - fontos kelet-európai ideológia lehet.

Meddig lehet húzni az időt?

Az unió sok fontos döntését az elnökválasztás utáni periódusra időzítette. Azzal azonban mindenki tisztában van, hogy Kosovo függetlenségének kikiáltása nem halogatható sokáig, a jelek szerint legkésőbb márciusban bekövetkezik.

A tervek szerint január végén, tehát a két választási forduló között írnák alá az EU és Szerbia közötti stabilizációs és társulási egyezményt. A diplomaták kilátásba helyezték a vízumkötelezettség megszüntetését, ami növelné Tadic esélyét. Ám Brüsszel azt is bejelentette, hogy rendőri-igazságügyi EU-missziót küld Kosovóba. Ez óriási felháborodást váltott ki Szerbiában, mert a döntésből mindenki a függetlenség elismerésének szándékát olvasta ki. Kostunica válaszút elé állította az EU-t: vagy elismeri Szerbia területi integritását, vagy Szerbia nem írja alá a társulási egyezményt. Ha az unió kitart álláspontja mellett, akkor Tadic esélyei csökkennek, dacára annak, hogy a jelenlegi becslések szerint - minimális szavazattöbbséggel - ő nyerné az elnökválasztást.

De mi történik akkor, ha megnyeri? Semmi, hiszen Kosovo függetlenségének kikiáltása után - amennyiben az uniós tagországok elismerik Kosovót - Tadicnak nincs hatalmában semmisnek nyilvánítani az óriási többséggel meghozott parlamenti határozatot, amely szerint Szerbia nem tárgyal az EU-val, ha az elismeri Kosovót. (Már csak azért sem tehetné ezt meg, mert a pártja is megszavazta.) Ha viszont pártja kilép a kormányból, akkor Kostunica a radikálisokkal kényelmes többséggel rendelkező új kormányt alakíthat. Ha Kostunica netán nem tud kiegyezni a radikálisokkal, akkor új parlamenti választások lesznek. De gyanítom, ha Tadic elveszti a választásokat, akkor is ugyanez várható: a Kostunica-Nikolic koalíció vagy a kormányválság és a rendkívüli parlamenti választás.

A radikális fordulatnak - paradox módon - csak Putyin tudja elejét venni. Ha újabb esélyt vív ki Szerbiának az időhúzásra, fenntarthatja az Oroszországnak megfelelő átmeneti állapotot. Bizonyos diplomáciai jelek arra utalnak, hogy Moszkva épp ezt a lehetőséget mérlegeli. Alekszander Alekszejev belgrádi orosz nagykövet az ortodox karácsony napjára találkozót kért Boris Tadictól. A sajtó nem közölte, hogy miről volt szó e szokatlan időpontban, de Oroszország NATO-nagykövete a napokban beharangozta: a Kreml rövidesen tizenkét pontos javaslattal áll elő. Ezzel tovább növekedne az orosz befolyás Szerbiában. Ha Oroszország valamely körmönfont jogi álcában Kosovo ellenőrzött függetlenségét javasolná, Szerbia fenntartás nélkül igent mondana rá. Szerbiában valóságos Putyin-kultusz tombol, a városok egymással versengve nevezik ki díszpolgáruknak. Most éppen Újvidék van soron.

Vlagyimir, segíts, kiáltják sokszor Kosovo megőrzésének hívei. Paradox módon ezzel a felkiáltással zárják szónoklataikat azok is, akik - ha lassan és kacskaringós utakon is, de - az unióba törekednek. A tétovázó EU pedig, ha Putyin a segítségükre siet, azzal nyugtatná meg magát, hogy a Szerbiával kötött sorozatos kompromisszumait siker koronázta. Ennél semmi nem mutatja jobban a helyzet abszurditását.

Neked ajánljuk

„Péternek csak egy baja van Viktorral, hogy nem ő ül a helyén”

  • narancs.hu

Igencsak megmozgatta a fiatalokat az előválasztás második fordulója. Körképünk szerint a vidéki városokban nagy számban ment el szavazni ez a korosztály. Ikszek Márki-Zayra és Dobrev Klárára, kígyózó sorok a sátraknál, határozott véleményű szavazók. Békés megyei, szegedi, szolnoki és siófoki helyzetképünk következik.