Hogy ez nem így alakult, annak nem annyira az eddigi négyévi elnöki teljesítmény az oka, hanem azok a botrányok, amelyek a pártjáról kialakult közkeletű képre pöttyentettek nehezen eltávolítható foltokat. A Munkáspárt (PT) a katonai diktatúra vége (1985) és Lula 2002-es választási győzelme között - nem kis részben ellenzéki helyzetéből fakadóan - az egyetlen "tisztakezű" párt megtisztelő címével ruházhatta fel magát, de tavaly májusban megtört a varázs. A baloldali politikai erőről kiderült, hogy ugyanazokkal a módszerekkel él, mint a többiek, mindenekelőtt rendszeres apanázzsal díjazza azokat a más pártokbeli képviselőket, akik a parlamenti szavazásokon támogatják a kormányzati előterjesztéseket. Természetesen nem vet jó fényt ez a gyakorlat az érintett képviselőkre sem, de Brazíliában a politikai elit ki tudja ügyeskedni magát a slamasztikából. Az eddigi képviselők egyötöde érintett különféle korrupciós ügyekben, egy civil szervezet pedig röviddel a választások előtt (most szavaztak a képviselőkre, a szenátorok egy részére és a 27 szövetségi állam kormányzójára is) az öt és fél ezer képviselőjelölt sokaságából vett ötszázas minta alapján megállapította, hogy közel negyven százalékuk ellen folyik valamilyen peres eljárás. Közülük is kiemelkedik Fernando Collor de Mello, akinek 1992-ben az államfői tisztségről kellett lemondania a rábizonyított sötét ügyek miatt, most viszont, miután visszatérhetett a közéletbe, máris képviselői mandátumot szerzett.
Mindez magából a választási rendszerből adódik: a pártokra leadott szavazatok száma dönti el, hány képviselő kap mandátumot egy-egy szövetségi államban, úgyhogy többnyire maguk a választók sem tudják, pontosan ki is a képviselőjük. Ráadásul a választások után a honatyák körében valóságos átigazolási roham kezdődik, ami tovább nehezíti alulról történő "ellenőrzésüket".
Mégis úgy tűnik, hogy mindez kevés közvetlen hatást gyakorol egy-egy politikus népszerűségére, és Lula da Silva első fordulós relatív kudarca sem köthető közvetlenül sem a lefizetésekhez, sem ahhoz a botrányhoz, amely közvetlenül a választások előtt robbant ki: az elnök tanácsadói terhelő adatokat próbáltak vásárolni az ellenzéki balközép szociáldemokraták (PSDB) egyik vezéregyéniségének, José Serrának a befeketítésére, aki tavaly még elnökjelöltnek látszott, de végül a Sao Pauló-i kormányzói címért szállt versenybe.
Da Silva fő erénye a választók - a szegényebbek - szemében még mindig az, ami négy éve és azelőtt, sikertelen nekigyürkőzései idején is volt. A nép fia ő, aki legalulról küzdötte föl magát szakszervezeti vezetővé, majd államfővé. Ígéreteit be is tartotta, meg nem is. Valamennyire javult a szegényebb rétegek életszínvonala - hivatalba lépése után a létminimumon élők segélyezésére indított programot, később pedig bevezetett egy új családtámogatási rendszert, amely azokat segíti, akik iskolába járatják a gyerekeiket és beadatják nekik a védőoltásokat. A rendszer több mint 11 millió család szegénységét enyhítette. A munkanélküliség valamelyest csökkent, a minimálbér pedig magasabb lett.
Nem következett be viszont érdemi javulás a föld nélküli mezőgazdasági munkások helyzetében - ők a nagybirtokok lendületes kisajátítására számítottak, az államfő viszont tartózkodott az efféle populista lépésektől. Nemhogy nem rúgta össze a port a Nemzetközi Valutaalappal, de higgadtan kiegyensúlyozott viszonyt tart fenn az Egyesült Államokkal is - anélkül, hogy szembehelyezkedne a földrész balra tolódó, USA- és Bush-ellenes közhangulatával. Mindezek oda vezettek, hogy tőle balra új politikai erők jelentkeznek - meglehetősen szerény kezdeti sikerekkel.
A második fordulóban a szociáldemokrata Geraldo Alckmin az államfő egyetlen ellenlábasa. Pártja, a PSDB egyfajta elitszervezetként alakult meg 1988-ban, a megelőző katonai diktatúrával szemben álló politikusokból és értelmiségiekből. Azóta országos bázist épített ki, és most ugyanannyi (65) képviselői helyet szerzett, mint a liberálisok (PFL), akikkel már évekkel ezelőtt hosszú távú szövetséget kötött. Ha Lula a nép fia, Alckmin a középosztályé, amely elégedetlen a gazdaság mérsékelt teljesítményével. Katasztrófáról nincs szó, de tény, hogy Enrique Cardoso két megelőző, masszív privatizációkat hozó elnöki ciklusa után az elmúlt négy évben ismét hízni kezdett a pazarló állam, amely eltart egy viszonylag jól fizetett és hatalmas közalkalmazotti réteget, és amelyből ötvenszázaléknyi részesedést akasztanak le és csurgatnak szét a szövetségi államok és a helyhatóságok. Alckmintól a költségvetési fegyelem helyreállítását várják a választói, no meg azt, hogy véget vet az elharapódzott politikai korrupciónak. Mindazonáltal neki van kevesebb esélye. Viszont úgy tűnik, hogy Lula da Silva a kormányalakításkor még nehezebb helyzetben lesz, mint négy éve. Egy működőképes kormánytöbbség kialakításához olyan politikai kompromisszumokat kell kötnie, amelyek tovább koptatják a népszerűségét, főleg szavazóbázisa radikálisabb rétegei körében. De ha ezen az áron meg tudja őrizni az ország stabilitását, ezenfelül pedig netán feledteti a PT gyanús üzelmeit, nem lehet panasza a sorsra sem neki, sem Brazíliának.
