"Soha nem leszünk képesek legyőzni Tony Blairt. Legfeljebb magát győzheti le" - idézte nemrég a brit konzervatívok új vezetésének lemondó véleményét a Spectator című hetilap. S lám, három megnyert parlamenti választás és kilencévnyi baloldali kormányzás után ez a fordulat most talán be is következik. A Munkáspárt múlt heti éves kongresszusán még felállva ünnepelték az egyórás beszéddel búcsúzó miniszterelnököt, de belső ellenzéke már hónapok óta módszeresen gyilkolja, az összes elérhető fórumon sürgetve a távozását - amelynek a miniszterelnök még mindig csak a tényét jelentette be, a pontos időpontját nem.
A brit közvélemény körében eközben negatív rekordhoz közelít a népszerűsége, pedig a tizennyolc évnyi, elszürkült konzervatív országlás után 1997-ben "új hajnalt" jövendölő miniszterelnök eleinte a történelem legkedveltebb brit vezetőinek egyike volt. Az általa megújított Munkáspárt részben Bill Clintontól elcsent optimista filozófiája, a szociáldemokráciát a politikai közép felé igazító (Magyarországon egy Gyurcsány Ferenc nevű egykori kormányfői tanácsadó által népszerűsített) harmadik út egyszerre ígért gazdasági hatékonyságot és társadalmi igazságot. Ebből a középen állást mindenképpen sikerült összehozni, jobbról legalábbis mindvégig azzal támadták, hogy az új Munkáspárt a piacbarát szlogenek dacára semmiben sem különbözik a régitől, míg az ősbalos szimpatizánsok afelett keseregtek, hogy szeretett pártjuk hirtelen áthajózott a jobboldalra.
Pedig Blair nem számolt le a jóléti állammal, csak farigcsálni akart rajta. "A brit nép olykor megbocsát egy rossz döntést, de a tétlenkedést soha" - hirdette, és míg Európa többi vezetője
derűs semmittevéssel
bekkelte ki a 90-es éveket, ő valóban neki is ment az olyan, hagyományosan rosszul működő rendszereknek, mint az oktatás vagy az egészségügy. Az első ciklus végére azonban egyértelművé vált, hogy a régóta alulfinanszírozott monstrumokba nehéz új életet lehelni, miközben az adókat azért meg kellett emelni - szemben a korábbi ígéretekkel. A nagy akarás utáni kezdeti töketlenkedés el is bizonytalanította a frissen megszerzett centrumszavazókat, akik szerint a Munkáspárt csak egy drágább változata a bénázó konzervatívoknak - ők jórészt távol is maradtak a következő szavazástól.
Ám 2001-ben ennek dacára sikerült újabb nagyarányú győzelmet aratnia. Második ciklusában beengedte ugyan a magántőkét az egészségügybe, de a legendásan hosszú műtéti várólistákat a privatizáció sem rövidítette le számottevően. Eközben a felsőoktatásban bevezette a tandíjat a diákhitel-rendszerrel együtt (utóbbit a magyar modell is felhasználta). A 2005-től kezdődött harmadik ciklusban pedig főleg a közoktatáson barkácsolt: megemelte a tanárok bérét, és tízezrével hozott létre új oktatói állásokat, nagyobb autonómiát és specializálódási lehetőséget biztosított, valamint könnyebbé tette a magán-, alapítványi és egyházi iskolák alapítását. A cél az volt, hogy a britek új generációja a világ legjobban képzett nemzetévé váljon, és bár a tesztek kétségtelenül javuló eredményeket mutatnak, ha az ember délutánonként a külvárosi buszokon hallgatja a tinédzsereket, nem szabadul az érzéstől, hogy az utolsó simítások még biztosan hátravannak. Nem is beszélve arról, hogy Blair két idősebb csemetéje eközben jó hírű magánsulikba járt - de a kormányfő ezt könnyen kimagyarázta: épp azt tartja a célnak, hogy néhány éven belül már a közoktatásban is mindenki ugyanazt a színvonalat kapja, és így egyenlő esélyekkel induljon. A kormányfő egyébként is kitűnő szónok, a 2012-es olimpia rendezési jogát nagyjából az ő utolsó pillanatban levágott beszédével sikerült megkaparintani Párizs elől, s a rossz nyelvek szerint az Irak elleni támadáshoz is inkább az ő tárgyalásai révén sikerült összehozni a koalíciót, mintsem Bush személyes sármjának köszönhetően.
Blair külpolitikailag amúgy is aktív - vádlói épp azt vetik a szemére, hogy túl sokat ügyel arra, mit gondolnak róla a világban, és túl keveset törődik az országgal, amelyet kormányoznia kellene. Miközben a korszak többi európai vezetője lassan eltűnt mellőle, neki sikerült államférfivá kinőnie magát (tavaly az ő vezetésével született meg az egyezség az EU következő hétéves költségvetéséről). Ám külpolitikájáról az embereknek mégis az iraki kudarc ugrik be. A britek többségének ugyanis akkor ingott meg benne a bizalma, amikor kiderült: az az állítás, miszerint Szaddámot a 45 percen belül bevethető vegyi fegyverek miatt kell eltakarítani a Közel-Keletről, minimum a tények szubjektív megközelítése volt.
A vitatható cél érdekében elesett katonákról és a permanens káoszban lévő exdiktatúráról érkező hírek azóta is borzolják a britek idegeit. Ráadásul Blair múlt heti véleményével ellentétben a háború nemigen tette biztonságosabb és szebb hellyé a világot - Nagy-Britanniát legalábbis biztosan nem. Egyrészt az iszlám közösség radikalizálódása és különösen a tavaly nyári londoni metrórobbantások után tapinthatóan nőtt a kollektív feszültség - őrizetlenül hagyott csomagok azóta rendszeresen komplett metróvonalakat bénítanak meg, nem beszélve az újabb repülőgép-merényletek nyáron felderített tervéről. Másrészt az azóta hozott terrorellenes törvények
egy rakás szabadságjogot
érintenek. A gyanús személyek 30 napos vizsgálati fogsága ügyében a kormányfő elismerte, hogy a kollektív biztonsághoz való jogot az ártatlanság vélelme elé emelték; ezenkívül engedélyhez kötötték a tüntetéseket a belvárosban, és nemhogy biometrikus személyi igazolvány bevezetését tervezik, de egy hatalmas adatbázisban tárolnák ezeket az információkat.
Így az már keveseket érdekel, hogy kilenc év után még mindig békésen növekszik a gazdaság, kirívóan jó a foglalkoztatottság és alacsony az infláció - ebben egyébként is múlhatatlan érdemei vannak a pénzügyminiszternek, azaz annak a Gordon Brownnak, aki egy régi egyezség miatt már kilenc éve várja, hogy Blair végre elejtse a stafétabotot, és ő válthassa a pártelnöki és miniszterelnöki székben. Mert bár Blair megingásával megindult némi tülekedés az utódlásért, mégis ő a legesélyesebb várományosa e két posztnak. A jelenlegi kormányfőhöz képest klaszszikusan baloldali utódnak két éve lesz, hogy saját arcélt és valamelyest különböző politikát mutasson fel a választások előtt, de leendő kihívója, James Cameron konzervatív vezér erős ellenfélnek ígérkezik. Pártja stabilan vezet a közvélemény-kutatásokban, másrészt személyében végre karakteres és fiatalos elnököt kapott a beszürkült, szétcsúszott ellenzék. 'k eddig is igyekeztek jó képet vágni az elkezdett reformokhoz, hangsúlyozva, hogy még tovább mennének, így mostanában inkább a bűnözés és a nehezen integrálódó emigránsok problémájával vesződnek: ezeket a rendőrség további izmosítása helyett helyi szinten, közösségi mentorokkal próbálnák kezelni. A választások eredménye azonban a mostanában szintén szétzilált liberálisokon múlhat: ha összekapják magukat annyira, hogy elég szavazatot raboljanak a Munkáspárttól, tizenkét év után visszasegíthetik a torykat a hatalomba.
Brownnak mindenesetre még várnia kell egy keveset - főnöke feltehetően csak a jövő májusi helyi választások előtt köszön le, egy újabb megfelelő csúcspontra várva. Addig egyszerre próbál sikeres nemzetközi politikus lenni - hátralevő ténykedése fő céljául a közel-keleti béke megteremtését tűzte ki célul, nem először - és Nagy-Britannia megújítójaként tündökölni. De lehet, hogy végül ez utóbbi sem adatik meg neki. A kormányfő felrázta ugyan a szigetországot, de mostanra belefáradni látszik a hatalomba; rövid távon inkább az iraki háború egyik kalandor kirobbantójaként marad meg hazája emlékezetében, miközben az általa beindított reformok hatékonysága csak hosszú évek múlva igazolódhat vissza.
