Az 1718-as határozat felszólítja Phenjant, hogy hagyjon föl atomfegyverkezési törekvéseivel, és sürgősen üljön tárgyalóasztalhoz az érintettekkel (a korábbi hatoldalú tárgyalásokon Kína, Dél-Korea, az USA, Japán és Oroszország vett részt) a teendők tisztázására. Büntető intézkedéseket is megfogalmaz - hangsúlyozottan kizárva ugyanakkor minden katonai jellegű kényszerítő lépést. Az utóbbi megszorítás volt a feltétele annak, hogy Oroszország és Kína is megszavazza a határozatot. A büntető intézkedések között ismételten szerepel az a tiltás, amit a testület júliusban már megfogalmazott. Eszerint egyetlen ország sem adhat el Észak-Koreának (és nem is vásárolhat tőle) semmiféle atomfegyvergyártáshoz vagy ilyen fegyver alkalmazásához szükséges anyagot, berendezést, sem bármilyen nehézfegyvert. Mindez két lényeges új elemmel egészül ki. Az egyik minden Észak-Koreába irányuló vagy onnan érkező szállítmány ellenőrzése a fenti korlátozás betartása érdekében. A másik pedig a luxuscikkek bevitelének tilalma.
Miután a 23 milliós ország jórészt nyomorban él, az utóbbi meglehetősen abszurdnak tűnik - de még a magyarázata is, hogy tudniillik a célja nem más, mint a phenjani diktátor, Kim Dzsong-il bosszantása. A Szeretett Vezér ugyanis nagy barátja az élvezeteknek, valaki megszámolta, hogy 2000-ben, a dél-koreai elnökkel tartott csúcstalálkozón tíz pohár bort küldött le a torkán,
és köztudottan lelkesedik
a Hennessy konyakért. Hát most majd nem lesz Hennessy konyak - gondolhatták Washingtonban, mert gyaníthatóan ott született a vicces ötlet, ami annyiban célt is érhet, hogy Kim Dzsong-il jól megsértődik miatta.
Ennél jóval nagyobb kérdőjelet illesztett a határozat komolysága mellé a tény, hogy állítólag egy óra sem telt el az elfogadása után, és a kínai ENSZ-nagykövet máris kijelentette: országa nem fog kutakodni az Észak-Koreába tartó hajókon, mert ez csak élezné a konfliktust a térségben. Másnap a dél-koreai kormány is megfogalmazta aggályait az intézkedés hasznáról. Márpedig Észak-Koreának ez a két ország a legfontosabb kereskedelmi partnere, még akkor is, ha bevételi forrásait illetően nem rájuk támaszkodik elsősorban. Megbízható adatok híján minden vonatkozó állításban nagy adag bizonytalanság és kalandos találgatás rejlik, de akik tudják, úgy tudják, hogy a phenjani költségvetés külső bevételeinek legalább egyharmada származik kábítószer-kereskedelemből, pénz-, cigaretta- és gyógyszerhamisításból, további harmada pedig különféle segélyekből. Az utóbbiak a 90-es évek óta áramlanak az országba - és ez szorosan összefügg azzal, hogy az ország felmondta azt a bizonyos, hidegháborús eredetű atomsorompó-egyezményt, amelynek a meghirdetett célja az atomfegyverek további elterjedésének megakadályozása volt. (Azóta több ország is tagja lett az atomhatalmak szűk körű klubjának, de ezek nem is írták alá az egyezményt.)
Észak-Korea lényegében az ötvenes évek közepe óta készül arra, hogy atomhatalommá váljon, ami szoros összefüggésben áll azzal a fenyegetettségtudattal, amely még az országalapító kommunista partizántól, Kim Ir-szentől eredeztethető, és amely a kínai-amerikai közeledés, majd a Szovjetunió felbomlása hatására fölerősödött, bár a diktatúra stabilizálását szolgáló harckészültségi-mozgósítási ideológiának mindig is része volt. Az ellenség szerepét kezdettől az Egyesült Államok töltötte be, és ezt Phenjanban újból igazolódni, sőt hadüzenetté fogalmazódni látták, miután Bush elnök szeptember 11. után "a gonosz tengelyéhez" sorolta az országot. Nem ok nélkül egyébként, hiszen Észak-Korea nem csupán terroristacsoportokkal kereskedett, de évek óta kizárólag zsarolásra használta atomfegyver-előállítási terveit, részben az elérhető előnyökhöz, részben saját technológiai lehetőségeihez igazítva fenyegetőzései és a látszólagos visszakozások ritmusát.
Hogy valójában hol tart az észak-koreai atomfegyverkezési program, arról kevés a nyilvános adat - lapzártánkkor még az sem bizonyítható minden kétséget kizáró módon, hogy valóban atomrobbantást hajtottak-e végre mélyen a föld alatt, az pedig végképp kérdéses, hogy sikeres volt-e a kísérlet. Azt is látni kell: miközben természetesen egyik szomszédjának sem érdeke, hogy az országnak valóban legyen atomfegyvere, távolról sem egyértelmű, ki milyen lépést lát ésszerűnek ebben a többszereplős regionális játszmában. Elsősorban emiatt kérdéses, mit ér valójában a biztonsági tanácsi határozat.
Amerikából nézve talán (talán!) ésszerű cél-kitűzés, hogy a - kétségkívül hátborzongató - észak-koreai rendszer mielőbb omoljon össze, a szomszédságban azonban ezt a legkevésbé sem gondolják így.
Dél-Korea 1998-ban indította el a "napfénypolitikának" nevezett mosolydiplomáciai offenzívát, amelynek az volt a célja, hogy először egyáltalán tárgyalóasztalhoz édesgesse a mogorva északi szomszédot, majd kis lépésekkel és nagy anyagi áldozatokkal a hosszú távú megbékélés és a kölcsönösen előnyös közeledés útjára terelje. Ennek a politikának fontos eleme volt az észak-koreai rezsim formális elfogadása. Az emberi jogok szempontjából nézve ez persze sunyi behódolás, de nem nagyon van alternatívája, ráadásul egybecseng az ottani többségi közhangulattal.
Ebben a közhangulatban lehet egy adag közvetlen félelem, hiszen Észak-Korea bármikor rommá lőhetné Szöult - bár ehhez az ott állomásozó amerikai haderőnek is lenne szava. A közvetett veszedelem azonban talán még súlyosabb: ha Kim Dzsong-il rendszere összeomlik, Dél-Korea nyakába szakad az egész északi nyomor. Mindenki tudja persze, hogy nem maradhat fenn a végtelenségig ez a képtelenül hazug, embertelen katonaállam, éppen ezért hisznek délen a fokozatosságban. Ennek az előnyeit is élvezhetik közben: termeléskihelyezés, olcsó munkaerő, szárazföldi, vasúti összeköttetés Oroszország felé és tovább.
Ám a dél-koreai politika is megosztott, és a keményebb fellépés (nevezzük elvi politizálásnak?) hívei egyenesen a "napfénypolitika" kudarcának tekintik az északi atomrobbantást. Mindamellett a júliusi észak-koreai rakétakísérletek után (hét rakétát, köztük egy nagy hatósugarút lőttek ki - az utóbbi japán terület fölött is áthaladt) Szöul felfüggesztette az élelmiszer-segélyek küldését, jelezve, hogy ragaszkodik az adok-kapok egyfajta egyensúlyához. Az még nem dőlt el, hogy az új helyzetben folytatják-e azokat a közös gazdasági programokat, amelyeket egyfajta phenjani reformkurzus elemeinek is tekinthetünk. Egy helyi tapasztalatokra hivatkozó beszámoló szerint Észak-Koreában bizonyos mértékű vállalati nyereségérdekeltséget vezettek be, és a fővárosban némi életszínvonal-javulás jeleit lehet tapasztalni.
A jó hírek mögött azonban ott tornyosulnak a rosszak: ezen a télen is
milliókat fenyeget
éhínség, és ennek fényében - bár a segélyezést az ENSZ Világélelmezési Programja szervezi - még kényesebb kérdés a regionális kapcsolatok alakulása. Észak-Korea stabilitása a leginkább szövetségesének tekinthető Kínát is nyugtalanítja. Miközben egyes szakértői közlések szerint egy amerikai atomcsapás megelőzése érdekében Kínának vannak kidolgozott elképzelései az ország lerohanására is, Peking nem Kim Dzsong-il bukására játszik. Ugyanakkor Kínának nemcsak presztízsveszteség, hanem a kétoldalú status quo elbillenése is, hogy Phenjan önjáró módon, folyamatos ellenzése dacára robbantott. Ha viszont emiatt leállítaná Észak-Korea segélyezését, ezzel a legjobb esetben is újabb menekültáradatot bocsátana magára. Egy évtizede százezres nagyságrendben szöktek át koreaiak az 1400 km hosszú határon a hárommillió emberéletet követelő éhínség elől. Ráadásul az érintett országrész inkább kárvallottja, mint nyertese Kína gazdasági átalakulásának, és egy újabb menekültözön nem csupán regionális feszültségeket teremtene.
Japán számára az atomkísérlet katonapolitikai kérdésként jelentkezik, ennek megfelelően már a Biztonsági Tanács határozata előtt kemény szankciókat: importtilalmat és kikötői zárlatot rendelt el. Igaz, Kína megnyugtatására jelezte, hogy továbbra sem tervez atomfegyverkezési programot. Sinzo Abe, az új tokiói kormányfő, aki még a robbantás előtt Pekingben Hu Csin-tao kínai elnökkel derűs egyetértésben elfogadhatatlannak minősített egy észak-koreai atomkísérletet, 9-én éppen Szöulban tárgyalt. A dél-koreai államfő utóbb felindultan megjegyezte: most már az is lehetséges, hogy Japán is atombombát akar. Ez kevéssé, az viszont annál inkább valószínű, hogy bonyolult, többesélyes játszmák következnek most Kelet-Ázsiában.
