Az Indiai szubkontinens és Indokína határvidékén népirtás zajlik – egy olyan nép a célpont, amelynek neve sokak szerint magában hordozza sorsát. A rohingja szó ugyanis áldozatot, szánalmat keltő jövevényt jelent. Sorsuk évszázadok óta nehéz, nem először fenyegeti őket elűzetés, tömeges nemi erőszak és legyilkolás – egy olyan országban, amelynek többségi népessége is éppen csak ébredezik a hosszú diktatúrából.
Az iszlám világ sajtója már legalább fél éve naponta tudósít a mianmari hadsereg brutális fellépéséről a rohingják ellen. A közel-keleti közösségi oldalakon horrorba illő videók, képek jelennek meg csoportosan felakasztott gyerekekről, megerőszakolt nőkről, agyonvert férfiakról, menekültek tömegeiről. Számos iszlám országban voltak demonstrációk, néhol – miként a csecsenföldi Groznijban – több százezer fő részvételével. A bangladesi–mianmari határt jelentő Naf folyó bangladesi oldalára immár félmillió rohingja érkezett, a Mianmarban élő közösség csaknem fele. Itt nyomorúságos táborokban vagy egyszerűen csak a pusztaságban táboroznak, híján a legalapvetőbb feltételeknek. António Guterres ENSZ-főtitkár a múlt héten humanitárius katasztrófának és emberi jogi rémálomnak nevezte a helyzetet, a világszervezet pedig hivatalosan is etnikai tisztogatásnak minősítette az eseményeket.
A mianmari hadsereg – a kormány szerint – rohingja radikális szervezetek erőszakos akcióira válaszul kezdett „tisztogató műveletekbe”. Vagyis a lakosság tömeges elűzésébe, több helyen közvetlen legyilkolásába, tömeges nemi erőszakba és más válogatott kínzásokba. A menekültek visszatérését megakadályozandó, a hadsereg a bangladesi határon taposóaknazárat épít ki. De menekültek nemcsak Bangladesbe érkeznek, hanem szárazföldön Thaiföldre, vízi úton Malajziába, Indonéziába és a Fülöp-szigetekre is. Súlyos regionális konfliktus alakul ki a szemünk előtt.
A katasztrófáról megszólalt a dalai láma is, nagy visszhangot kiváltott nyilatkozatában arról beszélt, hogy „Buddha most a rohingják mellé állna”. Ám sokáig néma maradt az, akinek pedig nagyon várták a szavait: a Nobel-békedíjas Aung San Suu Kyi (Aung Szan Szú Kji). Az ellenzék korábbi vezetője, aki hosszú éveket töltött házi őrizetben, és a katonai diktatúra alatt a nemzet lelkiismerete volt, most pedig gyakorlatilag a kormány élén álló külügyminiszterként országa legbefolyásosabb civil politikusa, hetekig nem nyilvánított véleményt a Rakhine tartományban zajló eseményekről. Végül hetekkel az atrocitások elszabadulása után televíziós nyilatkozatban érintette a témát: elítélte az emberi jogok megsértését mindkét oldalon és a felelősök törvény elé állítását ígérte. A rohingja szó nem hagyta el a száját.
Rohingják a múltban
Bár a hivatalos mianmari álláspont tagadja, a muszlimok évszázadok óta jelen vannak az ország nyugati részén. A terület etnikai és vallási értelemben is határvonal a Hindusztáni-félsziget túlnyomórészt muszlimok lakta keleti végei és az Indokínának nevezett délkelet-ázsiai régió alapvetően buddhista dominanciájú vidéke között. A muszlimok emberemlékezet óta jelen voltak itt, a 9. századtól alapított kereskedőtelepek ritka hálózata után a 15. században bukkantak fel nagyobb számban, s alapítottak államot Arakán területén. A konfliktus idővel folyamatossá vált az erősödő burmai állammal. Amikor ez utóbbi a 18. század végén bekebelezte a területet, megkezdődött a muszlimok kiszorítása. A mianmari narratíva szerint a rohingjákat a britek telepítették be az általuk ellenőrzött Bengáliából, s ezért idegeneknek, jöttmenteknek tekintik őket, akik nem jogosultak az állampolgárságra. Kétségtelen, hogy az angol uralom alatt, 1826-tól érkeztek muszlimok a térségbe, ám a többség gyökerei az évszázados múltba nyúlnak vissza.
Amikor a hat évtizedes brit uralom után, 1947-ben Panglongban összeült az ország függetlenségét előkészítő nemzeti konferencia, a rohingják képviselőit meg sem hívták, s ez már nem sok jót jósolt. Az első parlamenti választáson nem vették őket névjegyzékbe, mondván, megbízhatatlanok, lojalitásuk megkérdőjelezhető. Burma 1948-ban függetlenné vált, és Sao Shwe Thaik, az ország első elnöke nem hagyott kétséget: Burma a buddhista burmaiaké, mondotta, a muszlim rohingják pedig úgy fejezhetik ki lojalitásukat, ha a Koránt is burmai írással olvassák, buddhista neveket adnak gyermekeiknek, a nők elhagyják a kendőt, és engedélyezik nekik, hogy buddhista férfiakhoz menjenek feleségül.
Az országban a függetlenség kikiáltása után fél évszázadon át a nacionalizmus és szocializmus sajátságos, ázsiai hibrid rendszere működött – ez a mindennapokban egyszerűen katonai diktatúrát jelentett. A muszlimokat több hullámban fosztották meg a tulajdonuktól, egyes helyeken ez elérte a vagyon 90 százalékát. Megpróbálták rájuk kényszeríteni a buddhista vallást és kultúrát, a muszlim vallási házasságokat hivatalosan törölték, a muszlim neveket és a hidzsábot betiltották, a vallási iskolákat bezárták, az utazást korlátozták, a rohingják lakta területek infrastruktúráját látványosan elhanyagolták. Az 1982-es állampolgársági törvény csak a „hivatalosan elfogadott” nemzetiségek tagjainak és a függetlenség elnyerése előtt ott élt külföldiek leszármazottjainak adta meg az állampolgárságot, a migránsnak minősített rohingjákat pedig kizárta belőle.
A 2008-tól elindult politikai változások, a 2010-es, majd 2015-ös parlamenti választás után mára polgári vezetése is van az 1989-től hivatalosan Mianmarnak nevezett Burmának. Ám a hadsereg és az erőszakszervezetek szerepe továbbra is meghatározó. Rajtuk kívül a legerősebb társadalmi befolyással a buddhista szerzetesi közösségek (sanghák) bírnak; különösen a katonai rezsimmel évtizedek óta összefonódó radikális szerzetesek és kolostoraik. Szervezeteiknek erős a befolyása a buddhista identitásra, és agresszív iszlámellenes propagandát visznek. A legjelentősebb közülük az 1999-ben létrejött 969 Mozgalom, amely a tisztán buddhista Mianmar megteremtését tűzte zászlajára. (Az elnevezés szimbolikus: Buddha kilenc attribútumát, hat alapvető tanát és kilenc közösségét jelképezi.) Az elméleti alapokat a vallásügyi minisztérium hivatalnoka, Kyaw Lwin vetette papírra az egyébként multietnikus, buddhista-keresztény délkeleti városban, Mawlamyine-ban. A kezdetben a fiatalok vallási oktatására koncentráló szervezet hamarosan az iszlám elleni fellépés szószólója lett; s a nem bántás (ahimsa) dogmáját vis maior esetén az önvédelem jogával írta felül. S a Mianmar buddhista identitására, a csaknem 50 milliós buddhista közösség fennmaradására leselkedő fő veszélyt az egymilliós muszlim kisebbségben, s az általuk folytatott dzsihádban fedezték föl.
Ma a szervezet vezetője a 49 éves Ashin Wirathu buddhista szerzetes, aki szélsőséges nézetei miatt korábban jó pár évet lehúzott a börtönben. A politikai reformok farvizén szabadult, s 2012-ben már ő volt az arca a rohingják elleni fellépésnek. Az északi Mandalay közeli Masoeyein kolostor vezetője, és ő irányítja az ultranacionalista Etnikum- és Vallásvédelmi Tanácsot (Ma Ba Tha) is. A 969 és a mianmari kormány viszonya homályos: sokan úgy tartják, közvetlen a kapcsolat a 969-hez köthető buddhista szerzetesek és a kormányzat (s még inkább a hadsereg) között, mások szerint az állam csak jóváhagyja, amit tesznek, megint mások a 969 önállóságát tételezik. Kétségtelen azonban, hogy a szélsőségesek muszlimok elleni fellépését a kormány nem akadályozza, a szervezetet pedig – a buddhista gazdasági elit adományai mellett – az állam is finanszírozza, arra hivatkozva, hogy a 969 a buddhizmus egyik fő letéteményese.
E szervezet is hozzátette a magáét a rohingja kisebbséget az elmúlt évtizedekben több hullámban ért támadásokhoz. Alkalmanként néhány tucat, máskor – mint 1991-ben – már több százezer muszlimot üldöztek át a szomszédos Bangladesbe. A lakosság és a katonaság 2001. szeptember 11. után is „közös akcióba” kezdett a helyi muszlim közösségek ellen – úgymond megelőzési céllal. Az pedig borítékolható volt, hogy a súlyos repressziók hatására előbb-utóbb felüti a fejét a muszlim közösség szervezett ellenállása. Ahogy azon is csak kevés beavatott csodálkozott, amikor a hadsereg 2012-es, sokadik brutális fellépése után megjelent az ellenállás radikális formája is. Miután a haddzsról, a mekkai zarándoklatról hazatérő muszlim prédikátorokat nemi erőszakkal vádolták meg, s ismét elszabadult a pokol, immár fegyveres ellenállás született.
Ellenséges térségben
A mostani erőszakhullám 2016 októberében kezdődött. A mianmari–bangladesi határon támadás ért egy mianmari határőrőrsöt, kilenc rendőr életét vesztette. Az akciót egy addig ismeretlen csoport, akkori nevén a Biztos Hit Mozgalom (Yakin/Faith Movement) vállalta magára. A szervezet azóta harcban áll a mianmari hatóságokkal, s kiderült róluk az is, hogy tagjait a bangladesi határ közelében képezték ki, vezetője pedig Szaúd-Arábiában végzett vallási tanulmányokat. Ata Ullah rohingja menekült családban született a pakisztáni Karacsiban, majd a nem elhanyagolható létszámú mekkai rohingja közösség tagjaként Szaúd-Arábiában élt, s vallási oktatást is ott kapott. Ezt követően szaúdi és pakisztáni állami segítséggel bukkant fel a konfliktus kellős közepén. Az idén tavasztól immár új néven (Arakan Rohingja Megmentési Hadsereg, Arakan Rohingya Salvation Army, ARSA) futó csapatot is ez a két ország gondozza.
Szaúd-Arábia és Pakisztán kormánya másfél évtizede feszülten figyeli a mianmari eseményeket, s tágabban, a muszlim kisebbségeket Dél- és Délkelet-Ázsiában. E figyelemnek mind ez idáig nem sok pozitív hozadéka van. De az sem véletlen, hogy a rohingja menekültektől minden környező ország, így a közvetlenül érintett Banglades és India is igyekszik szabadulni. India számára az Asszam államban élő rohingják a nem kívánatosak, Thaiföldön pedig azt az egyébként kétes érvet hangoztatják, hogy a menekültek radikalizálhatják az ország déli részén élő maláj muszlim kisebbséget. (Biztos, ami biztos, e területet – miként e sorok írója a múlt hónapban személyesen megtapasztalhatta – gyakorlatilag közvetlen katonai megszállás alá vonták.) Ugyancsak személyes tapasztalat, hogy Malajziában Penang és Perak szultanátusokból igyekeznek eltávolítani a rohingja menekülteket. Különösen baljós, hogy ezek az országok nem írták alá az 1951-es menekültügyi egyezményt.
Mindeközben az iszlám világ erősen rokonszenvez nehéz sorsú hittársaival, s a szunnita közösség két, a Közel-Keleten és Dél-Ázsiában középhatalmi szerepre törekvő állama, Szaúd-Arábia és Pakisztán be is avatkozik a konfliktusba. A médiafigyelem mellett közvetlenül támogatják az ARSA-t és muszlim nem kormányzati szervezeteket. Pakisztán úgy tekint a rohingjákra, mint a Hindusztáni-félsziget keleti végein, India hátországában felhasználható kártyalapokra. Titkosszolgálatának (ISI) akciórádiusza Kabultól az üzbegisztáni Taskentig, a kirgiz Ostól a kínai Urumcsin át Rakhine-ig terjed. S mert a regionális szereplők (India, Banglades, Thaiföld) nem sokat tesznek a konfliktus rendezéséért, fontos szerep hárulna a globális politikai hatalmakra, az Egyesült Államokra, Európára és Kínára. Ám Washington most Észak-Koreára koncentrál, az EU immár évek óta a belső kihívásaival viaskodik, Kína pedig a burmai kínai kisebbség védelme érdekében – és mert az országot a délkelet-ázsiai kínai univerzum részének tekinti – inkább a mianmari kormány mellett áll. Ki fogja így megvédeni a rohingjákat?
