A Szabad Európa Rádió délszláv osztálya (boszniai, szerb, horvát, montenegrói, koszovói albán és macedón szerkesztőségekkel) az 1998–99-es háború után szerb–albán megbékélési kerekasztalt szervezett. Szerbiai értelmiségiek, koszovói szerb vezetők és ugyancsak koszovói albán politikusok beszélgettek 2002 áprilisában nagy egyetértésben a jobb napokat sohasem látott pristinai Grand Hotel kopottas nagytermében. A legrangosabb – és leginkább békülékeny – résztvevő Adem Demaçi Szaharov-díjas író volt, a „koszovói Nelson Mandela”, aki 28 évet töltött Tito börtöneiben. De az asztalnál ült a hallgatag Fatmir Limaj, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (Ushtria Çlirimtare e Kosovës, UÇK) egyik nemrég „leszerelt” parancsnoka is. Limaj már akkor is Hashim Thaçi egyik legközelebbi munkatársa volt; Thaçi, a gerillahadsereg első embere ma Koszovó Köztársaság kormányfője. Limaj kifogástalan Armani öltönyben hallgatta végig a tanácskozást, zakóját gondosan a szék támlájára helyezte. Nála is hallgatagabb testőre még akkor is egy szűk méterről követte, amikor Limaj dohányozni ment ki a terem elé. A Keresztapa hamisítatlan képsorai a Teréz Anya utcában.
A Haradinaj-eset
Január 5-én a francia határrendőrség Basel-Mulhouse repülőterén feltartóztatta és őrizetbe vette Ramush Haradinajt, a Szövetség Koszovó Jövőjéért (AAK) párt vezetőjét, parlamenti képviselőt. A francia hatóságok egy szerb elfogatóparancs alapján intézkedtek, amit még Slobodan Milošević néhai szerb elnök idején bocsátották ki. Mérvadó belgrádi források is tudni vélik, hogy a lépés mögött politikai indokok álltak, márpedig ebben az esetben a franciák nem adhatják ki Szerbiának az UÇK egykori parancsnokát.
Haradinaj harciasan és magabiztosan üzent haza: „Mi mint nemzet és mint a nemzet különálló tagjai nem féltünk Milošević tankjaitól, nemhogy az elfogatóparancstól. Üzenetem van Szerbia barátainak Koszovón belül és kívül is. Koszovónak, mint független államnak senki sem állhatja útját.” Pristina és Belgrád között újabb vádaskodások sorozata kezdődött, s a koszovói hatóságok válaszlépésként nem engedélyezték Tomislav Nikolić szerb államfőnek, hogy január 6-án a volt szerb tartományban ünnepelje meg a pravoszláv karácsonyt. A diplomáciai lárma azonban kapóra jöhet a szerb kormánynak, amely választások előtt mindig szívesen veszi elő a „koszovói kártyát” – márpedig tavasszal elnökválasztás lesz, s Nikolić újrázni akar.
De a koszovóiakat hidegen hagyja, mi történik Szerbiában. Nekik, legalábbis az UÇK politikussá vált egykori vezetőinek – Limajnak, Haradinajnak és Hashim Thaçinak – komolyabb kihívással kell szembenézniük. Január 1-jétől ugyanis megkezdte munkáját a hágai székhelyű Különleges Törvényszék, amelynek egyedüli feladata az, hogy kivizsgálja azokat a feltételezett súlyos, emberiesség elleni bűncselekményeket, amelyeket a koszovói háború idején a szerb és más nemzetiségű civil lakosok terhére követtek el.
Haradinajjal nem először jön szembe a háborús bűnök vádja. Az egykori gerillavezér 1968-ban született a nyugat-koszovói Gllogjan falvában; sorkatonai szolgálatát még a Jugoszláv Néphadsereg soraiban töltötte, s már ott kiemelkedett katonai tehetségével. Miután – legalábbis öntörténete szerint – sikertelenül próbálkozott csillagászati tanulmányokkal a pristinai egyetemen, a 80-as és 90-es évek fordulóján egyre fokozódó szerb represszió elől Svájcba lépett le. Politikai menedékjogot kapott, nagybátyja építési vállalkozásában dolgozott, és kapcsolatba került a fegyveres ellenállás útjait kereső albán közösséggel. A pillanat 1997-ben érkezett el, amikor Albánia egy gigantikus piramisjáték összeomlása után néhány hónapra a politikai anarchia mocsarába süllyedt. Az albán városok piacain pár dollárért lehetett kalasnyikovhoz jutni az őrizetlenül maradt fegyverraktárakból – s megnyílt a lehetőség a formálódó UÇK felfegyverzésére is. Az albán–koszovói határon folyó fegyverszállítások egyik kulcsfigurája Haradinaj – és családja – lett. Az egyik ilyen akció során a testvérét, Luant a szeme láttára lőtték agyon a szerb rendőrök, ő maga csodával határos módon úszta meg, amikor a szerb karhatalmi erők megtámadták főhadiszállásukat. Katonai pályafutásának csúcsán, az 1998–99-es vérzivataros években az UÇK nyugat-koszovói parancsnoka volt – e dicső korszak emlékét nem csak az UÇK propagandafilmjei ápolják, de a szülőföldjén felállított szobrok is.
Haradinaj 2000 után politikusként próbált érvényesülni. Hamar szembefordult Thaçival, pártot alapított, szűk négy hónapig – még Koszovó 2008-as önálló állammá válása előtt, az átmeneti ENSZ-protektorátus idején – egy törékeny Thaçi-ellenes koalíció élén miniszterelnök is volt: 2005 márciusában e posztját feladva, önként utazott el Hágába, hogy szembenézzen az őt különféle háborús bűnökkel – szerb, albán és roma nemzetiségű civilek terhére elkövetett gyilkosságokkal, kínzással, emberrablással, elűzéssel – vádoló ügyészekkel.
Szervkereskedelem
A volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket üldöző hágai Nemzetközi Törvényszék (ICTY) és agilis főügyésze, a svájci Carla del Ponte több ízben is próbálkozott a koszovói albán gerillavezérek elítélésével. Amikor épp a Haradinaj elleni vádiraton dolgozott, az ENSZ koszovói missziója egy feljegyzést juttatott el hozzá; az ebben foglalt információk egy amerikai riportertől, bizonyos Michael Montgomerytől eredtek. Montgomery (a The New Yorker remek tényfeltáró riportja szerint) 2002-ben a saját szakállára kezdett nyomozni az eltűnt koszovói személyek után. A koszovói szerb–albán háború 1999. júliusi lezárása óta mintegy kétezer ember sorsáról nem tudnak, jóllehet az ENSZ illetékesei szerint mindent „feltúrtak” már a volt tartományban. Montgomery obsitos UÇK-harcosoktól hallott először arról, hogy szerb és más nemzetiségű személyeket raboltak el és szállítottak Albániába. A gyanú szerint Burrel külvárosában, egy sárga házban szerveket operáltak ki a foglyokból, és azokat Isztambulba szállították. Montgomeryben felmerült, hogy a szerb titkosszolgálat találta ki ezeket az eseményeket, s ezért még több szemtanúval beszélt, ám ők is hasonló történettel rukkoltak elő. (Miközben a szerb titkosszolgálat valóban mindent elkövetett, hogy az UÇK-t ily módon diszkreditálja – többek közt hamis tanúk felvonultatásával.) Montgomery egyik szemtanúja szerint Haradinajnak tudnia kellett a szervkereskedelemről, hiszen az egyik testvére, Daut is részt vett benne. Del Ponte ezek után megbízta Montgomeryt, hogy ENSZ-illetékesek kíséretében menjen el a hírhedt sárga házba. A padlón vérnyomokat találtak – a házigazdák szerint háziállatokat öltek le. A hátsó udvarban kötszerekre, fájdalomcsillapítók dobozaira leltek: a házigazdák ezt azzal magyarázták, hogy egy nővér járt náluk, ő hagyta el a holmikat.
A szervkereskedelemmel kapcsolatos vádak azonban olyan gyenge lábakon álltak, hogy végül a vádiratba sem kerültek bele; s az is tény, hogy a törvényszék 2008-ban végül felmentette Haradinajt. Az ügyészek a terhére rótt többtucatnyi gyilkosság megtörténtét is csak részben tudták bizonyítani, azt pedig végképp nem, hogy Haradinajnak bármi köze lett volna hozzájuk. Tárgyi bizonyítékaik nem voltak, a szemtanúk pedig – feltehetően megfélemlítés, halálos fenyegetés miatt – nem vallottak terhelően az exkormányfő ellen. Haradinajt 2012-ben, immár a megismételt eljárás végén (amit épp a tanúk megfélemlítésének gyanúja miatt rendelt el a törvényszék), másodszor is felmentették a hágai bírák. Azóta a parlamenti ellenzék keserű kenyerét ette Hashim Thaçi egyre autokratikusabb uralkodása alatt: népszerűsége soha nem nőtt túl szűkebb szülőföldje határain.
Fatmir Limajra, Thaçi bizalmasára a hágai ügyészség a parancsnoki felelősséget szerette volna rábizonyítani – de ezt még Slobodan Miloševićre sem sikerült ráverni. 2005-ben, majd 2007-ben Limaj is szabad emberként távozhatott a törvényszék épületéből. Diadalmas hazatérése után Thaçi a legnagyobb költségvetésű minisztérium, a közlekedési élére nevezte ki, ma Koszovó megújult közúti hálózata dicséri szorgalmas munkáját.
A harmadik félidő
Carla del Ponte 2007 végén kiszállt a balkáni háborús bűnösök üldözéséből – ám emlékirataiban (The Hunt: Me and the War Criminals) nem kevesebbet állít, mint hogy a koszovói gerillák vagy 300 szerb fiatalt raboltak el és csempésztek Albániába, ahol megölték őket, belső szerveiket eltávolították, és a Közel-Keleten (pontosabban Törökországban) eladták. Emlékiratai – és némi orosz ösztökélés – arra sarkallták az Európa Tanácsot, hogy megbízza Dick Marty svájci szenátort az egykori főügyész állításainak kivizsgálásával. Marty 2010-re készült el 27 oldalas jelentésével, amely szerint a NATO-parancsnokság alatt álló nemzetközi békefenntartó erők, a KFOR 1999-es koszovói telepítése után mintegy 500 polgári személyt raboltak el – főleg szerbeket, de romákat és kollaborációval vádolt albánokat is. Közülük többet Albániába szállítottak, azzal a céllal, hogy a szerveiket áruba bocsássák. A Marty-jelentés név szerint említi az UÇK volt vezetőit, a mai Koszovó élvonalbeli politikusait, mint háborús bűnök lehetséges elkövetőit. A lista elején az UÇK egykori parancsnoka, a mostani kormányfő áll. „Feltártuk, hogy a Drenica-csoport vezetője, avagy a szervezett bűnözés nyelvén maffiafőnöke Hashim Thaçi volt” – áll a beszámolóban. Ez hatalmas fordulat ahhoz képest, hogy 2010-ben Joe Biden (most már távozó) amerikai alelnök Koszovó George Washingtonjának nevezte Thaçit.
Az Európa Tanács 2011-ben elfogadta a jelentést és további nyomozást követelt; ezt a munkát az unió és az Egyesült Államok védnöksége alatt és megbízásából Clift Williamson amerikai ügyész folytatta le. (Williamson a Milošević elleni hágai vádirat egyik szerzője volt.) A 2014 júliusában véget ért vizsgálat eredményeit nem hozták nyilvánosságra – de ez alapozta meg a most január 1-jén létrejött Különleges Törvényszéket. Thaçi, aki a hatalomhoz való ragaszkodása és kudarcos, erőszaktól és korrupciótól fertőzött kormányzása miatt egyre kellemetlenebbé válik nyugati szövetségeseinek, mindenekelőtt az Egyesült Államoknak, végül hiába próbálta elszabotálni a koszovói parlament jóváhagyását.
A helyzet faramuci: az új intézmény formálisan a koszovói igazságügyi rendszer része, de a székhelye Hága, az EU finanszírozza és jól értesült pristinai körök szerint az ügyészi feladatokat amerikaiak látják majd el. A végső szót a leendő ügyekben nem a koszovóiak mondják ki. Pedig ez a „hibrid” megoldás azért született, hogy a nyugati hatalmak valahogy megóvják az újdonsült államot attól, hogy nemzetközi bíróság előtt vonják felelősségre. De megelőző manőver is ez, hiszen mindenféleképpen el akarták kerülni, hogy a Marty-jelentés (amely súlyosan terheli a koszovói albán vezetőket) a Biztonsági Tanács elé kerüljön. Ekkor ugyanis Oroszország is szót kapna: orosz bírákat nevezhetnének ki, és tekintettel a hagyományos szerb–orosz barátságra, ennek beláthatatlan következményei lehetnének. Ezért kellett „koszovói” és nem nemzetközi törvényszéket létrehozni, mint a volt Jugoszlávia vagy Ruanda esetében.
A koszovói albán közvélemény határozott ellenszenvvel viseltetik az új intézmény iránt, hiszen megtörténhet, hogy a vádlottak padjára kerülnek az állam vezetői, és ezzel beigazolódna a belgrádi sajtó által évek óta hirdetett tézis, miszerint bűnszervezet irányítja a „déli tartományt”. A Különleges Törvényszék legkényesebb feladata a tanúk védelme lesz, és emiatt rendkívüli intézkedéseket foganatosítottak. Pristinában tudni vélik, hogy már 400 tanú nyilatkozott a vádhatóságnak, és közülük harmincan fognak megjelenni a bíróság előtt. Sokan közülük az UÇK volt tagjai, akik megváltoztatott személyazonossággal már régóta Nyugat-Európában élnek.
Ha Thaçiék valóban a vádlottak padjára ülnek, akkor politikai tornádó vár Koszovóra.
A kormányzó Koszovói Demokrata Párt eltűnik a színtérről vagy marginalizálódik. Ezért hát óriási tétje van a különleges bíróságnak – amelynek végül is azt a munkát kellene elvégeznie, amibe a „nagy” hágai törvényszék, az ICTY belebicskázott. Azt azonban még a legoptimistábbak sem várják, hogy Koszovó egy csapásra megtisztul a közelmúlt háborús bűneitől.
