A politika Picassója

Mário Soares (1924–2017)

A Portugália elmúlt fél évszázadát meghatározó Soaresnek megadatott a modern politika mindhárom nagy szerepe: bátor ellenállóként, nagy hatalmú reálpolitikusként és elnöki apafiguraként is maradandót alakított.

Személyiségformáló élménye, amikor há­roméves korában az anyja szoknyája mögé bújva, az óceánpartról nézi a távolodó hajót, ami a hírhedt peniche-i erődből egy másik, azori-szigeteki börtönbe szállítja az apját, a salazari diktatúra ellenségét. Ilyen háttérrel nem csoda, hogy Soares már lisszaboni egyetemi évei alatt nekilátott a felforgató tevékenységnek. Először a kommunista pártba lépett be, majd gyorsan ki is szállt belőle, és később több baloldali, demokratikus mozgalmat alapított. Összesen tizenkétszer került börtönbe meglehetősen hosszúra nyúlt, mintegy harmincéves ellenzéki munkája során. Az egyik rövid börtönlátogatás alkalmával veszi feleségül Maria Barroso színésznőt, aki 66 éven át lesz társa a házasságban és a pártban. Mivel az egyetemen nem taníthatott tovább, letette az ügyvédi vizsgát, és politikai perek keresett védője lett. Hamarosan a demokratikus ellenzék egyik vezéralakjaként tekintettek rá, amivel az állam is egyetérthetett, mert egyre durvábban büntette. Ki tudja, mi lesz vele, ha Salazar hasonszőrű utódjának a hatalomra kerülése után nem jut eszébe, hogy a jobbik arcát mutassa Európa felé. Minden­esetre 1968-ban, más politikai foglyokkal együtt őt is kiengedte a börtönből, és kegyesen csak száműzte az országból. Soares persze feltalálta magát, és például remek kapcsolatokat épített ki Willy Brandt kancellár szociáldemokrata pártjával, amely ott bábáskodott akkor is, amikor 1973-ban, barátai és felesége részvételével egy Rajna-vidéki kisvárosban megalakította a Portugál Szocialista Pártot. Azt a formációt, amely az elmúlt négy évtizedben a portugál politika meghatározó ereje volt, és ma is kormányozza az országot.

 

Fotó: AFP

Amikor az 1974. április 25-i gyönyörű forradalom megdöntötte a leghosszabb fasiszta diktatúrát, Soares azonnal vonatra ült. Három nappal a szegfűs forradalom után többezres tömeg fogadta a lisszaboni állomáson, akik azt várták tőle, hogy elhozza nekik a demokráciát és a békés prosperitást. Milyen naiv, szinte megmosolyogtató lelkesedés, ugye? Csak hát az a helyzet, hogy ez történt: Mário Soares elhozta a demokráciát és a békés prosperitást.

Az ünneplő tömeg a pályaudvarról átkísérte a hatalmat birtokló Spínola tábornokhoz, aki rögtön meg is tette az ideiglenes kormány külügyminiszterének – egy olyan embert, aki négy nappal korábban még nem léphetett be az országba. Ha most, negyven évvel később és a kontinens túloldaláról tekintünk vissza, hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy Portugália útja innen egyenesen és evidensen vezetett a nyugatos, jóléti demokráciáig. A valóságban azonban három sorsfordító döntést is meg kellett hoznia az országnak néhány év alatt: a gyarmatbirodalom jövője, maga a demokrácia és a csatlakozás az európai közösséghez is heves viták tárgya volt. Soares mindhárom politikai csatában az első sorban harcolt – és mindig a jobbik oldalon. Ami nem jelenti azt, hogy ne követett volna el hibákat, vagy ne utálták volna milliók.

Az 1975-ös békés katonai puccs után Soares keresztülvitte akaratát a kormányon, és végül az általa favorizált „tiszta és egyszerű” dekolonializáció valósult meg. Az évtizedes függetlenségi harcok ellenében, hatalmas véráldozatokkal fenntartott, utolsó európai gyarmatbirodalom hónapok alatt bomlott fel. Soares bámulatos hatékonysággal bonyolította a folyamatot, és sokak történelmi igazságérzete – köztük az enyém is – azt sugallja, hogy az öt évszázados kizsákmányolás után csak ez, a feltétel nélküli és azonnali kivonulás lehetett a helyes lépés. Mások viszont azzal érvelnek, és nem ok nélkül, hogy a senkitől meg nem választott ideiglenes kormánynak nem lett volna szabad ilyen horderejű döntéseket hoznia, illetve a gyarmatosított országokban is tarthattak volna népszavazást a saját jövőjükről. A történelmi fantázia birodalmának nagy kérdése, hogy egy éveken át elhúzódó tárgyalássorozat csak újabb százezrek halálával járt volna, vagy ellenkezőleg, így elkerülhető lett volna az 1975 utáni angolai és mozambiki polgárháború. Ugyanilyen kérdés, hogy mi lett volna azokkal a portugálokkal, akiknek szinte egyik napról a másikra kellett elhagyniuk afrikai otthonukat, és sokszor nincstelenként visszatérni Portugáliába.

1975 novemberében, ötven év elszigeteltség után, néhány napra a hidegháború hadszínterévé változott Portugália, amikor a hadseregben is jelentős támogatottságot élvező, szovjetbarát kommunista párt puccsot kísérelt meg. A kormány lemondott, a képviselők elhagyták Lisszabont, de Soares és mások ügyes taktikai lépésekkel megbuktatták az államcsínyt, amely egy autoriter kommunista államot eredményezhetett volna a kontinens legnyugatibb csücskében.

Az ezt követő, első szabad választásokon Soares lett a miniszterelnök, és rögtön belevágott legnagyobb politikai projektjébe, amelyet 1983 és 1985 között, második miniszterelnöksége idején fejezett be: az ország csatlakozott az EU elődjéhez, az Európai Gazdasági Közösséghez. A társadalom először egyáltalán nem fogadta kitörő lelkesedéssel az ötletet, különösen azután, hogy a katasztrofális gazdasági helyzetet az IMF-től kapott hitellel és a vele járó megszorításokkal orvosolták. Saját pártján belül is sokan ellenezték a csatlakozást, hát még az ellenzék. Soares kétszer is belebukott, de végigvitte a csatlakozási tárgyalásokat, ami után Portugália hosszú ideig a regionális támogatások legfőbb haszonélvezője lett, és elmaradott paraszti társadalomból lassan jóléti álammá fejlődött.

Ezt az időszakot Soares már köztársasági elnökként kísérhette figyelemmel. 1986 után 1991-ben is megválasztották, és tízéves mandátuma alatt érvényesülhetett kompromisszumkereső tehetsége, ősz halántéka, csibészes mosolya és kacsintásai; azaz a harcos politikus helyébe lassan a nép jóságos nagyapjának imázsa lépett. 74 évesen távozott a Tejo folyóra néző elnöki palotából, így hát, gondolhatnánk, nem is volt más hátra, mint a békés, tétlen öregkor egy páratlanul gazdag karrier után.

Csakhogy Mário Soares erre alkatilag képtelen volt. Political animal – mondták róla sokszor barátai és ellenségei, ami egy nyugdíjas nemzeti hős esetében kétségkívül furcsán hangzik, de itt semmiképp sem túlzás. Előbb csak nemzetközi szervezetekben tevékenykedett, közel-keleti békemissziókat vezetett és védte a tengerek élővilágát, de alig három év múlva visszatért a pártpolitikába: ő vezette a szocialisták európai parlamenti listáját. Amikor bekerült, elindult az EP elnöki tisztségéért is, de veszített. 2005-ben, mindenki nagy meglepetésére, nekifutott a köztársaságielnök-választásnak, de veszített. Szeretett volna a világpolitika színpadán is forgolódni, de ez nem jött össze neki soha – szerinte csak azért nem, mert nem beszélt elég jól angolul.

Ezek a kudarcok azonban nem viselték meg, sőt épp attól érezte elevennek magát, hogy a politika sűrűjében lehet. Makacsságát és túláradó optimizmusát nem törték meg sem a diktatúra, sem a pártpolitikai csaták, sem az öregkori felsülések. A jelen cikk címének választott, túlzásnak tetsző jellemzés egyik közeli munkatársától származik, aki ezzel nem is Soares zsenialitását akarta kiemelni, hanem azt, hogy milyen elszántan dolgozott és milyen önfeledten lubickolt a politika minden területén évtizedeken keresztül. Az utolsó évekig írta cikkeit és kritizálta az aktuá­lis kormányokat, és persze az IMF-et, minden portugál mumusát. Felesége tavalyi halála után egészségi állapota rohamosan leromlott, és nem sokkal 92. születésnapja után elhunyt.