Darfuri válság: Egy helyben

  • - kovácsy -
  • 2007. október 18.

Külpol

Negyedik éve tart a konfliktus Szudán délnyugati részében. A szembenállás a franciaországnyi térségben élő fekete-afrikai eredetű, letelepedett, főként földműveléssel foglalkozó törzsek és a nomád, magukat arabnak minősítő állattenyésztők között alakult ki és mélyült el a hatvanas évektől kezdve.

Negyedik éve tart a konfliktus Szudán délnyugati részében. A szembenállás a franciaországnyi térségben élő fekete-afrikai eredetű, letelepedett, főként földműveléssel foglalkozó törzsek és a nomád, magukat arabnak minősítő állattenyésztők között alakult ki és mélyült el a hatvanas évektől kezdve. Az előbbiek egyre inkább úgy tapasztalták/érezték, hogy kiszorulnak az ország irányításából, kimaradtak a központi fejlesztésekből, másodrendű állampolgárokként kezeli őket a kartúmi kormány. A két népcsoport közötti évszázados kapcsolatok az etnikai határvonalakat teljesen elmosták, a vallásuk is közös: szunnita mohamedánok. A többtucatnyi, egymás szomszédságában élő törzs viszonyaira a nyolcvanas évektől kezdve rossz hatással voltak a dél-szaharai szárazságok is, amelyek szűkítették az északi nomádok legelőterületeit, ők pedig délebbre húzódva kénytelenek voltak megbolygatni a kialakult területhasználati egyensúlyt.

A földművelők részéről ez, valamint a kirekesztettségből fakadó elégedetlenség - ha úgy tetszik, a nagyobb hatalmi részesedés igénye - felkeléshez, a felkelés pedig megtorláshoz vezetett: 2003 során előbb a kormánycsapatok, a légierő, később az ugyancsak Kartúmból pénzelt lovas és tevés szabadcsapatok torolták meg a lázadást, heteken belül tízezreket pusztítva el, százezreket kényszerítve menekülésre. Ténynek tekinthetjük, hogy ezeket a dzsandzsauíd milíciákat a kormány hozta létre, azt viszont ma már szinte lehetetlen megállapítani, hogy a jelenleg harcban álló csoportok közül melyek azok, amelyek ezen a módon jutottak fegyverhez, és melyek jöttek létre önerőből, egy-egy törzs vagy terület védelmére - a kifejezetten rablásra szakosodott bandákról nem is beszélve. A szudáni kormány a felkelők támadásainak áldozatairól szeret inkább beszélni, a másik oldal sokkal tetemesebb veszteségeire főleg a segélyszervezetek jelentései alapján szokás következtetni.

A halottak számát minimum 200, de inkább 300 ezerre becsülik, és lehetetlen megállapítani, hányan halnak meg az alultápláltság és békés körülmények között minden további nélkül gyógyítható betegségek következtében. Immár kétmillióan élnek menekülttáborokban, nemzetközi élelmiszersegélyekből - már ami célba ér ezekből - a határokon belül, kétszázezren pedig a szomszédos Csádban (ahol szintén harcolnak kormányellenes felkelők). Darfur neve évek óta

a világ legtömegesebb túlélési válságát

jelenti, a táborok egy része az esős évszakokban megközelíthetetlen, egyébként meg a közbiztonság teljes hiánya kényszerít újabb és újabb segélyszervezeteket távozásra az országból. A különféle frakciókra bomlott felkelőcsoportok is hallatnak magukról, az ő támadásaiknak is vannak civil áldozatai: pörög az erőszak spirálja.

A helyzet az elmúlt hónapokban kettős fordulatot vett. Egyfelől a nemzetközi erőfeszítések a - most még nem létező - béke fenntartására némi reménnyel kecsegtetnek, másfelől viszont, és ezzel összefüggésben a konfliktus nem egyszerűen fellángolt, hanem frontok átláthatatlan sokasága bontakozott ki. Az érintettek egyelőre tárgyalási pozícióik erősítésére, területeik bővítésére törekszenek. Az országban jelenleg az Afrikai Unió mintegy hétezer fős alakulata küszködik a lehetetlennel: minimális mozgásszabadsága van ahhoz, hogy a hatalmas országrészben valamelyes védelmet nyújtson az erőszak állandó fenyegetésében élő lakosságnak. Egy népesebb ENSZ-haderő felállításának nemcsak a szudáni kormány állt ellen egészen idén nyárig, hanem a Biztonsági Tanácsban Kína is, amelynek a jelentős nyersolajkészletekkel rendelkező ország immár az ötödik legjelentősebb szállítója.

Kartúmban jelentős olajipari beruházások zajlanak pekingi pénzből, de indiai, malajziai, öböl-országokbeli cégeknek is vannak koncesszióik, amelyek nyomán a GDP-szempontból lendületesen fejlődő ország egyre inkább kiemelkedik az elszigeteltségből, és ez önmagában is a belső pacifikáció felé nyomja a kormányt. Kína is felismerte - ez a pekingi olimpiával kapcsolatos gyanakvó nemzetközi várakozások miatt is érdeke -, hogy a megegyezés felé kell terelnie Kartúmot, ezért végül hozzájárult az ENSZ-ben a húszezres békefenntartó haderő felállításához, és ha igaz, a kéksisakosok a jövő év elejétől szolgálatba lépnek Darfurban.

Szaúd-Arábia, majd utóbb Líbia szintén beszállt a békéltetésbe, amelynek következő lépése egy október végére tervezett, Tripoliban rendezendő békekonferencia volna. A kérdés csak az,

lesz-e egyáltalán esélye

bármiféle érdemleges tárgyalásnak. A terepen ugyanis romlik a helyzet. Újabban már a nomád törzsek egymás közti fegyveres összecsapásairól is érkeznek hírek, a felkelők szintén ellenségeskednek egymással - olyan csoport is van, amelynek a vezetője egy korábbi békemegállapodást követően tagja a kormánynak, szervezetének egy másik frakciója viszont változatlanul harcban áll a hadsereggel. Az elmúlt napokban több fegyveres csoport vezetői a viszonylagos autonómiát élvező Dél-Szudánban ültek össze, hogy megpróbáljanak közös nevezőre jutni a tripoli tárgyalások előtt, mások Eritrea vendégszeretetét élvezték - a kis ország a térség több fegyveres konfliktusa mögött is felbukkant már gyanítható fegyverszállítóként, felkelők közvetítőjeként.

Szudánban csak két éve zárult le egy több évtizedes polgárháború - a mozlim Észak a keresztény Dél ellen -, amelyben egyébként törzsi hovatartozástól függetlenül darfuriak sem vonakodtak részt venni a kormánycsapatok katonájaként. A békemegállapodás végrehajtását a déliek vontatottnak látják, ezért nemrégiben felfüggesztették részvételüket a nemzeti egységkormányban. Ha ezt a feszültséget nem sikerül gyorsan enyhíteni, a kormány számára másodlagossá válik a darfuri rendezés kérdése, és végképp elvész egy újabb gyenge esély az ottaniak nyomorúságának enyhítésére.

Neked ajánljuk