Nem fogja felhívni Donald Tuskot, és főként nem fog személyesen gratulálni neki, válaszolta elfelé mentében a köpcös kis ember, mert Tusk megszűnt tisztességes embernek lenni, és különben is, két évvel ezelőtt nagyon megsértette őt. Mindez vasárnap késő éjszaka történt, pár perccel azután, hogy a köpcös ember, Jaroslaw Kaczynski miniszterelnök a varsói Hyatt Hotel különtermének pódiumán bejelentette pártja választási vereségét, és megjelölte e vereség okát is. Egyrészt nem is vesztettek, mert ötmillió szavazatot kaptak, másfél millióval többet, mint két éve, amikor nyertek, másrészt pedig nem bírtak a túlerővel, avval a nagy hatalmú egységfronttal, amely a Fakty c. bulvárlaptól Popieluszko gyilkosán át a Gazeta Wyborczán keresztül egészen Donald Tuskig terjed. S bár a Jog és Igazságosság párt (Prawo i Sprawiedliwosc, PiS) választási bukásának okait nyilván érdemes lesz még firtatni, annyit leszögezhetünk: mindaz köztük kell hogy legyen, ami a PiS és Kaczynski első reakcióit jellemezte a vasárnap történtekre. A képtelenség az önreflexióra, a valóság torz érzékelése, a pitiánerség és a cinizmus.
Ez a harc lesz a végső
A Kaczynski fivérek, és mindenekelőtt Jaroslaw, a miniszterelnök a 2005-ben megválasztott kormány mandátumát nem a zökkenőmentes közügyintézés, esetleg valaminő konkrét társadalmi vagy gazdasági vízió megvalósítására kapott lehetőségként értelmezték. Ambíciójuk nem kisebb volt, mint az 1989-ben, a kerekasztal-tárgyalások után létrejött közjogi, társadalmi, gazdasági berendezkedés, a III. köztársaság felszámolása - merthogy az túlélte önmagát. Megromlott. Súlyos erkölcsi és egyéb, vegyes természetű válságok sújtják. A miniszterelnök és fivére, Lech Kaczynski államelnök az általuk iniciált, ám közelebbről soha meg nem határozott IV. köztársasághoz az ideológiát, a tudományos antikommunizmust úgyszólván készen kapták. Az ukladról, a Lengyel Népköztársaság titkosszolgálatainak és hatalmi elitjének továbbszolgálásáról s ennek végzetes társadalmi hatásairól már a 90-es évek közepétől burjánzottak az elméletek és történetek, jobbára a tudományos és politikai élet perifériáin. (Az uklad mibenlétéről lásd korábbi cikkünket: Elvisz az uklad, 2007. szeptember 13.) A fogalom maga egyébként egy bizonyos Andrzej Zybertowicz nevű toruni szociológiaprofesszor találmánya. (A valós tényeket a legképtelenebb sejtetésekkel és bizonyítatlan állításokkal ötvöző, az összesküvés-elméleteket áltudományos halandzsával nyakon öntő Zybertowicz 1993-ban A titkosszolgálatok szorításában. A kommunizmus bukása és a posztnómenklaturista uklad címmel publikálta kutatásai eredményeit.)
Ám a IV. köztársaságért folytatott küzdelem a IV. köztársaság bajnokaitól is számos, részben erkölcsi természetű áldozatot követelt. Nevezhetnénk persze mindezt a demokratikus intézményrendszer tudatos leépítésének meg a szabad sajtó elleni kitartó hadjáratnak is, és igazunk lenne. De mégiscsak inkább szimpla aljasságról van szó, ami ráadásul a morális fennsőbbrendűség köntösét próbálta magára ölteni.
Mert ugyan hogyan másképp írhatnánk le azt az esetet, amikor a miniszterelnök azt fejtegette, hogy az ellenzék győzelme 1981. december 13-ával, azaz a szükségállapot bevezetésével lenne egyenértékű, vagy amikor azt magyarázta, hogy ahol egykor a ZOMO, a kommunista rezsim rohamrendőrsége állt, ott állnak most politikai ellenfelei? Miközben az egykori Szolidaritás-tábor tagjai, azok tehát, akiket 1980-81-ben épp a ZOMO ütlegelt, vagy akiket internáltak, bebörtönöztek, ellehetetlenítettek 1981 decembere után, nagy számban lelhetők fel a Kaczynskiak riválisai közt. És nem csak a liberálisok vagy a baloldallal rokonszenvezők köreiben: Lech Walesa például a múlt héten drámai hangú levélben szólította fel honfitársait a választási részvételre és a kormánykoalíció eltávolítására a hatalomból (fia, Jaroslaw pedig a PO gdanski listáján foglalt el előkelő helyet). A jó kormányzás mikéntje, a gazdaság- vagy társadalompolitikai célok sulykolása helyett a PiS pusztán az uklad szétverését és a korrupció elleni harc kiteljesítését ígérte - hisz az ország lakóinak minden bajáért ez a hálózat a felelős. A gazdaság nem lehet egészséges addig, amíg a válság fenntartásában érdekelt, mert korrupt és romlott gazdasági és szellemi elittől meg nem szabadítják az országot. És ez nem pusztán intézményi átalakítások függvénye: bár azoké is, elvégre az uklad, mint valami súlyos fertőzés, pompásan tenyészik a demokrácián. De ez a harc háztól házig, szerkesztőségtől szerkesztőségig, ügynöktől ügynökig tart. És nem bír mindenféle formális demokratikus izére tekintettel lenni. Ezért gondolt minden eszközt megengedhetőnek a PiS a kampányban; s ezért volt az is, hogy a párt legfontosabb választási tévéreklámja primitív maffiafilmre hajazott.
Ám a PiS választási hadjárata nem pusztán ebből az esztétikai és közhigiéniai szempontból volt visszataszító. A Kaczynski-kormány a mandátumát végigkísérő instabilitást a köztévé és az ügyészség kézi vezérlésével, valamint egy, csak a miniszterelnöknek felelős korrupcióellenes szuperrendőrség, a CBA (Centralne Biuro Antykorupcyjne) felállításával igyekezett ellensúlyozni. Az ügyészség a választási kampány kezdetén a PO több száz helyi aktivistáját hívta be és hallgatta ki állítólagos pénzügyi visszaélések gyanújával - az akció célja az ellenzéki grassroot megfélemlítése volt. Ugyancsak az ügyészség nyújtott segítséget a PiS-nek a koalíciós partner, Andrzej Lepper diszkreditálásához. A legfőbb ügyész, egyszersmind igazságügyi miniszter saját kormányának belügyminiszterét tartóztatta le, minden jel szerint alaptalanul. A CBA legvisszataszítóbb disznósága mégis az volt, amikor egy ügynökük 50 000 zloty kenőpénzt ajánlott a PO egyik képviselőnőjének. A magát szerelmes férfinak kiadó ügynök először elcsábította Beata Sawickát; az aszszony pedig imponálni akart vélt kedvesének azzal, hogy valami apróságot elintéz neki. A CBA a kenőpénz átadását rögzítő titkos felvételt átadta a köztévének, amely nyomban le is vetítette. A képviselőnő az eset után hisztérikusan zokogva könyörgött a kamerák előtt a CBA-t felügyelő miniszternek: ne mutogassák a felvételt a tévében; és állítsák bíróság elé, ítéljék el, de ne lincseljék meg, hagyják meg legalább az életét.
S akadtak persze bohózati elemek is. Aleksander Kwasniewskit, a Lengyel Köztársaság volt elnökét a szocialista-baloldali liberális pártszövetség, a Lewica i Demokraci (LiD) rángatta elő szeptember elején, joggal remélve néhány pluszszázalékot a korai nyugdíját töltő extől. Kwasniewski azonban nem vált be: leginkább azért, mert két ízben is (egyszer Kijevben, egyszer egy szczecini nagygyűlésen) ittasan próbált szólani közönségéhez. Kwasniewski később azzal mentegette magát, hogy néhány hónapja a Fülöp-szigeteken járt, ahol súlyos betegség támadta meg, s ezt erős gyógyszerekkel kúrálja: beszédének és kontúrjainak elmosódottsága ezeknek tudható be. Ám a tréfát nem mindenki értette. A Sanepid, a lengyel ÁNTSZ vezetője ugyanis felhorgadt: ha igaz, amit Kwasniewski állít, úgy lehet, sürgősen karantén alá kell helyezni őt, sőt, azokat is, akikkel az elmúlt hetekben rendszeresen érintkezett.
Húzások
Azt, hogy mindez nem szükségszerűen vezet majd eredményre, először október 12-én, a miniszterelnök és Donald Tusk közti tévévita után lehetett megsejteni. Kaczynski a vita előtt erősen szabódott: nincs neki ideje arra, hogy "az alsó polcról előszedett" politikusokkal veszkölődjön.
Hogy a miniszterelnök el is hitte ezt, az jól látszott felkészületlenségén, indiszponáltságán. De az is igaz, hogy Tusk nem csak őt lepte meg. Az egyszerű családból származó, történelem szakot végzett gdanski politikusban, aki a 90-es években különféle liberális és/vagy középjobb formációkban próbálkozott átütő siker nélkül, még azok sem bíztak maradéktalanul, akik tudták, hogy rá fognak szavazni: alig gondolta valaki, hogy Tusk komoly ellenfele lehet a minden hájjal megkent kormányfőnek. A vele s pártjával rokonszenvező közvélemény súlyos taktikai hibának tartotta, hogy Tusk szeptember elején belehajszolta a PO-t a szejm feloszlatásába - hisz a kormány így a kampány alatt a helyén maradt, míg a konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal a hatalom az ellenzék ölébe pottyant volna. (Tusk erre azt válaszolta: a két szélsőséges kis párttal, a klerikálradikális Lengyel Családok Ligájával [Liga Polskich Rodzin, LPR] és az agrárradikális Samoobronával semmi áron nem hajlandó összefogni - és ez a válasz nemcsak bölcs és nemes volt, de szerfölött taktikus is.)
A kampány első két hete a fanyalgókat igazolta: a PO elveszítette szeptember elején mért nyolcpontos előnyét, s úgy tűnt, hogy bejön a Kaczynskiak számítása. Az tudniillik, hogy a PO egy kicsit elveszti vagy egy kicsit megnyeri a választást: de mindkét esetben a baloldali utódpárttal, a LiD-del kellene majd együtt kormányoznia. Márpedig a LiD még a mérsékelt jobboldal nagy része előtt is változatlanul szalonképtelen: olyannyira, hogy a vele való koalíció gondolata - okoskodott a kormányfő - a frakció széteséséhez vezet majd. A távozók pedig egyenesen az ő meg a PiS karjaiba rohannak. Kaczynski taktikája egyszerre irányult a PO-LiD-koalíció megakadályozására, a LiD megerősítésére (a PO rovására) és Tusk politikai személyiségének megsemmisítésére.
A tévévitával azonban minden megváltozott. Legelsősorban maga Donald Tusk. A PO mindaddig a PiS témái után kullogott, és főként a demokratikus intézményrendszer hanyatlásán borongott. Tusk azonban okosan felmérte azt, hogy evvel új szavazókat aligha vonz magához, s ott támadta a kormányfőt, ahol az a legkevésbé várta; a PO és a PiS versenyét mintegy új dimenzióba helyezte. Szinte kizárólag szociális és gazdasági kérdésekkel foglalkozott, meg a kormány két évének - szerinte lesújtó - mérlegével. A meg nem épült autópályákkal. A Kaczynski-kormány ambiciózus lakásépítési ígéreteinek kudarcával ("Panie Jarku, házat nem az uklad elleni harccal, hanem téglával, szerszámokkal meg lapáttal kell építeni." "Hárommillió lakás helyett egy lakás hárommillióért."). A tanárok, ápolónők fizetésével. Miközben hitet tett a gazdasági liberalizmus mellett ("Kétmillió fiatal lengyel a liberalizmust választotta: Angliában és Írországban. Ezért azt mondom, hozzuk őket vissza, csináljunk liberalizmust Lengyelországban."), a kormányfőt okolta néhány alapvető élelmiszer súlyos drágulásáért (és közben azt is bebizonyította, hogy a kormányfőnek minderről fogalma sincs). És a ravasz demagógia lehengerlő stílussal, bátorsággal, szókimondással, szellemességgel párosult. A kormányfővel nyilvánosan talán soha nem beszéltek még így ("Az ön ideje kitelt." "Miért hazudnak?"), s ez a választók százezreire hathatott felszabadítón. Ráadásul Kaczynski, miután nyilvánvaló és megsemmisítő vereséget szenvedett, rögtönzött sajtótájékoztatóján leszögezte, hogy a vitát ő nyerte. Aztán két napra eltűnt a nyilvánosság elől.
A budapesti gyors
Hogy a felfokozott hangulat aligha kedvez a PiS-nek, tudható volt: két éve a PiS alig 40 százalékos részvétel mellett futott be elsőként. A vasárnap napközben mért magas részvételi arányok már a PiS vereségét sejtették: ám a PO győzelmének mértéke a legvérmesebb reményeket is felülmúlta. A PO közel 42 százalékával szemben Kaczynskiék mindössze 32-t gyűjtöttek.
A 41 listás körzet adataiból egyértelműen kitűnik, hogy a falvak népe inkább a PiS-re szavazott - de a részvétel az 5000 lakosúnál kisebb településeken jóval alacsonyabb volt (43 százalék), mint a városokban. (Varsóban a listavezető Tusk közel kétszer annyi szavazatot hozott, mint a miniszterelnök.) Akárcsak két éve, a keleti körzetek a PiS-t, a nyugatiak a PO-t preferálták: a botcsinálta választási szociológusok egyik kedvelt közhelye szerint az egykor orosz megszállás alatt álló országrész (a zabór rosyjski) a PiS-t és az erős kéz politikáját preferálja, míg a nagyobb szabadsághoz szokott, polgárosodottabb egykori porosz és osztrák-magyar fertályok a felvilágosultabb, differenciáltabb érvelésre vevők. A PiS-nek mindazonáltal valóban sikerült növelnie szavazótáborát: az LPR a két évvel ezelőtti 7 százalék helyett idén 1,4-et, a Samoobrona 11 helyett 1,6-et kapott (és mindketten kiestek a parlamentből). Ez a közel kétmillió szavazó nagy valószínűséggel Kaczynskiékat választotta (vagy otthon maradt). A miniszterelnök praktikái - a két kis szélsőjobboldali párt ellehetetlenítése, majd szavazótáboruk lenyúlása - sikeresnek bizonyultak tehát: nem hiába udvarolt a klerikálfasiszta Radio Maryjának. A PiS tarolt az alacsonyabb iskolázottságú, idősebb, vidéki, a köztévéből vagy még inkább a Radio Maryjából tájékozódó, erősen templomjáró, az idegenre és a nadrágos emberre gyanakvással tekintő populáció körében. Ám amit Jaroslaw Kaczynski nyert a réven, bőségesen elveszítette a vámon. A szélsőségesekkel való cinikus pajtáskodás taktikáját kevéske hajára kenheti most.
A PO ugyanis közel ötmillióval növelte 2005-ös szavazóinak számát: a városi, fiatal, társadalmilag mobil, magasabb iskolázottságú rétegek Tuskékat választották, s nem kétséges az sem, hogy a PO-nak sikerült maga mellé állítania a közalkalmazottak széles rétegeit is.
Ám a párt 42 százaléka kevés lesz ahhoz, hogy Donald Tusk egyedül alakíthasson kormányt: a PO a 460 fős szejmben 209 képviselőre számíthat. Politikai értelemben a helyzet mindazonáltal nem tűnik túl bonyolultnak. Koalíciós partnernak a 8,9 százalékot kaszáló, a szejmbe 31 képviselőt delegáló Lengyel Néppárt (Polskie Stronnictwo Ludowe, PSL) kínálkozik. Bár a PSL maga is létezett a szocializmusban, Waldemar Pawlak agrárszocialista formációja elfogadható partner mindenki számára; a pártelnök két ízben is volt már miniszterelnök, ha csak rövid időre s a körülmények szerencsés összjátéka folytán is. A PO másik lehetséges partnere a LiD lenne (13 százalék, 53 képviselő). S bár a lengyel szocialista párt a mostani kampány elején megszabadult legsúlyosabban kompromittálódott figuráitól, s nem eredménytelenül igyekszik modern európai szociáldemokrata párttá válni, a meghívásra a koalícióba aligha számíthat. Lapzártánkkor a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a kétpárti kormánykoalíciót a LiD esetenként kívülről megtámogatja majd: például akkor, ha Lech Kaczynski államelnök megvétózna valamely neki nem tetsző törvénytervezetet (a szejmnek a vétó elutasításához 3/5-ös többséggel kell határozatot hoznia). A három demokratikus párt együttműködése kikapcsolhatja az amúgy nem kevés jogkörrel rendelkező államelnököt a játékból (a PiS-nek nem lesz elég képviselője a 2/5+1 szavazathoz). A Kaczynski ikrek országlása vasárnap este gyakorlatilag véget ért.
De mihez kezd vajon a PO kormányon?
Míg a párt a kampány első heteiben vajmi keveset árult el terveiről, s leginkább a normalitáshoz való visszatérést, a decens, visszafogott politizálást helyezte kilátásba a Kaczynskiak permanens forradalma meg az elitellenes háború zaklatottsága helyett, Donald Tusk a kampány utolsó hetében tíz ígéretet tett a választópolgároknak. Az időzítés mesteri volt: sem a PiS-nek, sem a sajtónak nem maradt ideje arra, hogy utánaszámoljon. Pedig az új kormánynak - 7 százalék fölötti gazdasági növekedés ide, uniós pénzek oda - aligha lesz lehetősége arra, hogy egyszerre hajtson végre radikális béremelést az állami szférában és emelje a nyugdíjakat, meg autópályákat és stadionokat építsen, és a tetejébe még az egykulcsos adót is bevezesse (bár adócsökkentést nem ígért a PO: az adórendszer egyszerűsítését igen). Ha megpróbálja, könynyen arra az útra tévedhet, mint a Medgyessy-kormány; ha nem, úgy járhat, mint Gyurcsány Ferenc. De, mint a tíz ígéret beharangozó szlogenje állítja: Lengyelország rászolgált a gazdasági csodára.
Ha csak úgy nem.
