Hogyha Washingtonból nem érkeznek igen határozott fenyegetések az ecuadori vezérkar címére, talán még most is az előző hétvégén felállt háromtagú junta vezeti az országot - más kérdés, hogy hová. A triumvirátus élén Lucio Gutierrez ezredes állt, egy tehetségesnek és szépreményűnek mondott főtiszt, aki a három éve szellemi alkalmatlanság miatt leváltott Bucaram államfő oldalán (lásd: MaNcs, 1997. február 13.) tűnt fel először, mostani, első és egyetlen államférfiúi beszédében pedig békés, de szívós harcot ígért a korrupció megtörésére, a demokratikus intézmények megszilárdítására. A másik triumvir Antonio Vargas, az Ecuadori Bennszülött Népek Szövetségének (CONAIE) vezetője - "vérontás nélkül forradalmat hajtottunk végre" - volt. A harmadik pedig a legfelső bíróság egy korábbi elnöke, Carlos Solorzano, aki az állam tolvajtalanításáért szállt síkra, börtönt követelve az ország tönkretételében bűnösök fejére.
A három derék honfi - s szándékaik nemes tisztaságában kételkedni aligha lehet okunk - haladéktalanul és testületileg semmissé nyilvánította az egész eseménysor kiváltó okát, az ecuadori gazdaság dollárosítását, miután főhatalmi jogállásukat
közfelkiáltás útján
szentesítette az a mintegy ezerötszáz tüntető, akinek sikerült behatolnia a quitói parlament e sorsfordító történéseknek a történelem szeszélye folytán helyt adó üléstermébe.
Január 10-én jelentette be Jamil Mahuad, a törvényesen megválasztott elnök, hogy a gazdaság krónikus katasztrófahelyzetét enyhítendő, más megoldás híján és minden remény fogytával, Ecuador rohamosan fogyatkozó értékű nemzeti valutáját, a sucrét (ami egyébként cukrot jelent, mert az ecuadori ember számára nemcsak a haza, de a nemzeti valuta is édes) a dollárral helyettesíti a jobb idők beköszöntéig, mégpedig a nem kifejezetten délceg 25 000:1 aránypárt alkalmazva az átszámításban. Nagyságrendnyi pénzromlást ez már nem jelentett, de a középosztályi lét peremvidékén kapaszkodó kisemberek, kisnyugdíjasok számára a véget, a tragédiát igen. Ehhez vegyük még azt is figyelembe, hogy a 12 és fél millió ecuadori közül úgy hétmillió nyomorszinten él, vagyis aki egyszer lecsúszik, az nem kapaszkodik vissza egyhamar.
Már egy héttel a bejelentés után megindultak az indiánok a főváros felé, de ekkor elmaradt a várt nagy tüntetés - főleg a hadsereg által felállított úttorlaszok, a katonák és rendőrök számbeli fölénye miatt. Itt jegyzendő meg, hogy az ecuadoriak 30 százaléka az őslakosok keveredés nélküli leszármazottja, a vegyes származásúak aránya az 50 százalékot is felülmúlja, és a bennszülött eredet a nemzettudat egyik fontos alapeleme. A nemzettudatot pedig egy hosszú évekig folyó, fegyveres összecsapásokkal tarkított, habár remélt hozadékát tekintve inkább jelképes határvita acélozta, amelyet a jóval nagyobb és gazdagabb Peruval vívott az ország, és csak két éve zárult le végleg - döntően éppen Gustavo Noboa diplomáciai brillírozásának eredményeképpen. A békekötés után Ecuador semmiképpen sem érezhette vesztesnek magát. Csak éppen a gazdaság nem akart sehogysem fellendülni. Kőolaj? Banán? A vezető exportcikkek közül egyik sem futott be fényes karriert az elmúlt években a világpiacon. A többi meg a szokásos: eladósodás, aztán pedig szigorító intézkedések, emelkedő árak, befagyasztott bérek a szanálási intézkedés mellé felírt valutaalap-recept alapján.
Az ecuadori belpolitikai játékteret számos darabra tördeli, hogy a szokásos bal-közép-jobb osztást megduplázza a területi megosztottság. Ez utóbbin belül a gyorsabban fejlődő, iparosodottabb tengerpart és a belső, hegyvidéki, valamint amazóniai területek között húzódik a fejlettségi, politikai választóvonal. Nem túl sajátos helyzet ez sem, legfeljebb az nehezíti, hogy a partvidék (ezen belül Guayas tartomány, a Quitónál sokkal népesebb Guayaquil kikötővárossal) épp ezekben a hetekben nyomatékosította önállósági törekvéseit egy meglehetősen látogatott és lelkesen igenlő népszavazás formájában. A cél: megszüntetni az áldatlan állapotot, amelyben ez a tartomány adózza bele a közösbe a költségvetés negyven százalékát.
Az ecuadori ember hazaszerető tehát, de széthúz, és ezért találja meg mindig a legszegényebbeket, a hegyvidéki indiánokat valamennyi populista irányzat és politikus. Következésképpen és másfelől: ezért alakulhatott úgy, hogy az őslakos népcsoportok különböző szervezetei komoly, a térség más országaiban elképzelhetetlen politikai erővé nőjék ki magukat.
Ez az erő mutatta meg magát az előző hétvégén, amikor nem is a Quitóba vonuló indiánok nagy száma, hanem az teremtett új helyzetet, hogy - és ez is példátlan -
felbomlott a hadsereg
A tisztikar egy része - a szegénységben élő családokból kerülnek ki maguk is - a tüntetők mellé állt, ezért tudtak behatolni a parlamentbe, elmozdítani az elnöki tisztségből Mahuadot (aki eleve eltervelt katonai puccsot emlegetett aztán, amelyhez a tüntetők csak a statisztériát szolgáltatták - ki tudja), juntát állítani.
A washingtoni dörgedelmek hatására (mert a térségben katonai uralom többé már ne legyen) Gutierrez helyére maga a hadsereg főparancsnoka, Carlos Mendoza tábornok ült be a triumvirátusba, hogy ugyanazzal a mozdulattal fel is oszlassa a testületet, és átadja a hatalmat Noboának, aki érdekes módon épp ekkor érkezett meg Guayaquilból a fővárosba. Noboa pedig visszaállította az eredeti állapotokat - Mahuad nélkül, aki két éve éppen hogy csak megverte az elnökválasztáson.
Minden jel szerint szélesebb parlamenti többség áll majd a háta mögött, mint a bukott államfőnek. Parti kapcsolatai azt ígérik, hogy a gazdasági elit kevésbé tesz majd keresztbe neki. Antonio Vargas és a CONAIE viszont azt mondja, hogy ha nem enyhül a gazdasági szorítás, ők bizony heteken belül újra vonulnak.
- kováchiquito -
