Magyar Narancs: Sokan használják a "történelmi" jelzőt a választásokkal kapcsolatban. Jogos?
Dave Sinardet: Némiképp igen, hisz először történt meg, hogy a három történelmi párt, a szocialista, a liberális és a kereszténydemokrata kevesebb mint a szavazatok felét szerezte meg, s egy párt szinte a semmiből, néhány év alatt jutott fel a csúcsra, ráadásul egy flamand nacionalista párt. Mindez alaposan felkavarta a politikai életet, de azért az átlagember nem ezzel kel és fekszik, mert az elmúlt években - a sok kormányválság és meddő viták miatt - inkább csökkent a politika iránti érdeklődés.
MN: Az is új jelenség, hogy a szélsőségesek után egy mérsékelt középpárt is elszakadást akar?
DS: Nem az NV-A az első mérsékelt nacionalista párt, a háború után alakult Népi Unió (Volksunie) a hetvenes években hasonló elképzelésekkel tett szert - ennél kisebb - népszerűségre, de azt a pártot később szétfeszítették a belső ellentétek.
MN: Kik szavaztak az NV-A-ra?
DS: Semmiképp sem egy homogén tömeg. A kemény magot ugyan a belga politikában komoly történeti folytonossággal rendelkező flamand nacionalisták alkotják, de a 28 százalékban azok is benne vannak, akik a hagyományos mérsékelt vagy épp a szélsőséges jobboldalról pártoltak át. A sokféle szavazót leginkább az köti össze, hogy a pártban a hagyományos pártok alternatíváját látják. A fokozatos elszakadás jelszava egyfajta metafora is, mely nyomatékosítja a párt másságát. Az elmúlt években az újabb és újabb kormányválságok nyomán kialakult egyfajta reformképtelenség, és ez egyre többekben kelti fel az igényt egy új alternatíva iránt. E vágyukat a választók mindig egy többé-kevésbé karizmatikus politikusra vetítik ki. Pár éve a most lemondott miniszterelnökben, a kereszténydemokrata Yves Leterme-ben, ezúttal pedig egy volt történészprofesszorban, Bart de Wever-ben vélték megtalálni az új idők új emberét.
MN: Tehát az NV-A nem kimondottan egydimenziós párt?
DS: Egyértelműen nem. A kampányukban a gazdasági szerkezet változásai legalább akkora hangsúlyt kaptak, mint a hosszú távú célként megfogalmazott különválás. Leginkább az különbözteti meg őket a hagyományos pártoktól, hogy céljaikat karakteresebben és keményebb nyelven fogalmazzák meg. De ez korántsem a szélsőségesek nyelve.
MN: Tabu még a szétválás?
DS: Egyáltalán nem. Sőt, kialakult egy sajátos reflex. Ha nincs egyetértés, az egyik fél sietve kijelenti: Jó, akkor válunk! Ezzel ma már nagyon könnyen dobálóznak - mintha olyan egyszerű volna. De azt hiszem, ha a szeparatisták megszakadnak, akkor sem szakad szét Belgium.
MN: Kívülről mégis úgy tűnik, hogy Belgium két része között az elmúlt évtizedekben inkább nőtt, mint csökkent a távolság.
DS: A hatvanas években sokkal nagyobb feszültségek halmozódtak fel, és azok az utcán - néha erőszakos - tömegmegmozdulásokban is megnyilvánultak. A mostani konfliktusok sokkal kevésbé mobilizálják az embereket. Egyáltalán nincsenek tömegmegmozdulások, vagy ha igen, akkor - békésen - Belgium fennmaradása mellett tüntetnek.
MN: Ön aktív résztvevője mind a vallon, mind a flamand közéletnek, tanít és ír itt is, ott is. Tipikus ez a fajta "kétlakiság"?
DS: Sajnos nem. Tulajdonképpen két közvélemény alakult ki. A flamandok és a vallonok szinte kizárólag a saját nyelvű médiát követik. Ugyanez van a politikában is, ahol egyesek egyenesen "két demokráciáról" beszélnek, mert a flamandok jobb-, míg a vallonok balközépre szavaznak. A hetvenes évek végétől a hagyományos pártok különváltak, és nyelvi, illetve kulturális alapon megkettőződtek. Szavazni is csak a saját nyelvű pártokra lehet. Két külön kampány van, és az új kormány megalakítása érdekében igazából csak a választás után kezdődik párbeszéd.
MN: Van még Belgiumban közös nyelv?
DS: Van is meg nincs is. Ma a vallonokban nő, a flamandokban viszont csökken a hajlandóság, hogy megtanulják a másik nyelvét. Míg évtizedekkel ezelőtt egy vallon nem tartotta fontosnak a holland nyelvtudást, ma számos példát találunk arra, hogy a vallon iskolákban a holland - és nemcsak a nyelvi órákon, hanem más tantárgyak oktatásában is - jelen van. Lassan kivételnek számít az a vallon politikus, aki nem beszél hollandul. A flamandok lanyhuló hajlandóságában - miközben a többség még mindig beszél franciául - nyilván szerepet játszik az is, hogy a francia már nem igazán világnyelv. Ugyanakkor a vallonokat épp a két nyelv közötti presztízskülönbség csökkenése készteti "jobb belátásra". Persze sokszor a praktikus megfontolások is szerepet játszanak, mert a nyelv is egy eszköz, hogy a vallonok növeljék esélyeiket a munkaerőpiacon. Míg Flandriában 7, Vallóniában 17 százalékos a munkanélküliség.
MN: Mekkora a Belgiumon belüli belső mobilitás, a más nyelvűek közötti keveredés?
DS: Nem túl nagy. Némi mobilitás Brüsszel környékén tapasztalható, ahol a városból egyre több francia anyanyelvű költözik ki az - eredetileg - flamand településekre. Ez azonban egyelőre nemigen teremt közeledést. Sőt! A mostani válságot is az robbantotta ki, hogy néhány településen, amelyek hivatalosan flamand területen vannak, a vallonok átszavazhatnak francia nyelvű pártokra. Ezt a flamandok sérelmezik, mert nem szeretnék, ha a brüsszeli kétnyelvűséget a korábban flamandnak nyilvánított Brüsszel környéki településekre is kiterjesztenék. Ellene hat a mobilitásnak az is, hogy a munkaközvetítő irodák is regionális alapon működnek, és mivel nem kooperálnak, sem ők, sem a munkavállalók nem lépik át a regionális és így a nyelvi határokat.
MN: Ez csak szervezési probléma, vagy az elkülönülés hallgatólagos tudomásulvétele?
DS: Az igazat megvallva mindenki evidenciának veszi, hogy saját körben tevékenykedik. Szerencsés volna, ha a régiók közötti mozgást központilag is ösztönöznék, hisz a helyzetet csak tovább nehezítik az eltérő szabályozás teremtette akadályok. Ha például egy flamand tanár Vallóniában szeretne dolgozni, nehéz dolga van, mert más a bértáblázat, mások a nyugdíjra vonatkozó szabályok, nem számítják be a munkában eltöltött korábbi éveit stb.
MN: Miért nem történik több erőfeszítés ezen a téren?
DS: Fel van osztva a torta, a másik "belügyeivel" nem foglalkozunk. Ez egy demokratikus deficit, ami arra ösztönöz engem és más flamand és vallon kollégákat, hogy igyekezzünk a politikusok közötti viták és beszélgetések révén nagyobb érintkezési felületet és együttműködést teremteni.
MN: Miért nem sikerül immár jó negyven éve talpra állítani a bányák bezárásába és a klasszikus nehézipar válságába beleroppant vallon gazdaságot? Ez politikailag is hasznosulna, mert a szétváláspártiak legfőbb érve, hogy a flamandok tartják el a segélyekből élő vallonokat.
DS: Leginkább azért, mert a vallon politikusok, ahelyett, hogy új irányokba keresgéltek volna, a végsőkig ragaszkodtak a régi ipari szerkezet megtartásához, illetve feltámasztásához, és mivel a szociális juttatásokat a központi kaszszából finanszírozzák, semmi sem ösztönözte őket merész és újító intézkedésekre. Az elmúlt öt-tíz évben viszont megmozdult valami Vallóniában. Ma már több az új befektetés ott, mint Flandriában. És mintha színre lépett volna egy új politikusnemzedék, amelyben nagyobb a hajlandóság a váltásra.
MN: Létezik-e a szellemi életben a gazdaságiból hiányzó egyensúly?
DS: Nem biztos, hogy mindenki egyetért velem, de szerintem Vallóniában a szellemi élet nem olyan intenzív és dinamikus, mint Flandriában. Ugyanakkor az is igaz, hogy Flandria túlságosan is fogékony a média gerjesztette szellemi divatokra. "vatosan fogalmazok, mert az ilyen kijelentésekre mindkét oldalon nagyon érzékenyek. Nem mindegy, ki mondja, amit mond. Ez a fajta túlérzékenység is megnehezíti a párbeszédet.
MN: Miért csak a flamand oldalon vetődik fel a szétválás gondolata?
DS: Két oka van, amiért Vallóniában nagyobb aggodalmat kelt a szétválás ötlete, mint Flandriában. Az egyik, hogy a vallon identitás nem különül el olyan világosan a belgától, mint a flamand, a másik pedig az, hogy az ország szegényebbik fele természetesen nagyobb aggodalommal tekint egy radikális változást és így jóval több bizonytalanságot magában rejtő alternatívára.
MN: Mi köti össze még érzelmileg a flamandokat és a vallonokat?
DS: Leginkább az egymáshoz tartozásból adódó problémák, mondhatnám viccesen. De ott van a királyi ház, ott van Brüsszel, és azok a sport- és kulturális események, ahol a résztvevők belgákként lépnek színre. Egy-egy olyan sportoló, mint a flamand Kim Clijsters és a vallon Justine Henin. Belgium kicsit olyan, mint az unió és az európai identitás. Egy kísérlet, ami 180 éve tart, és türelemre int.
MN: Létezik valamiféle nyomás az unió részéről, hogy Belgium maradjon egyben?
DS: Igen, hisz vannak olyan országok, ahol felvetődhet egy hasonló szét- vagy kiválás gondolata. Korzikára, a baszkokra, a katalánokra, a skótokra gondolok például. Van bizonyos félelem a dominóeffektustól. De Wever Csehszlovákia "bársonyos" szétválására hivatkozott, bár ez nemigen nyugtatja meg az aggódókat, mert nekik az egy egészen más történet. Prága nem képezte vita tárgyát, és akárhogy színezzük, az nem Nyugat-Európában történt.
