A június 11-én fellobbant dél-kirgíziai pogromok nyomán ma már az ideiglenes kormány vezetője, Roza Otunbajeva is legkevesebb kétezer áldozatról és több százezres menekültáradatról beszél. Szinte lehetetlen hiteles képet nyerni arról, hogy mi történt június 11-e és 16-a között Os és Dzsalálábád környékén - de a vérfürdő kiváltója aligha valamely hétköznapi etnikai ütközés volt. Nem tűnik életszerűnek, hogy az ország déli részén jelentős számban élő üzbégek és a többségi kirgizek soros vitája öltött ilyen kegyetlen formát. A hétköznapi élet kisebb-nagyobb súrlódásai gyakoriak itt, mégsem válnak etnikai háborúvá. A történtekre a központi hatalom gyengesége és kétes legitimitása sem adhat meggyőző magyarázatot. Még akkor sem, ha az új kormány tehetetlensége, meg a térségben állomásozó rendőri és katonai erők tétlensége csak rontott a helyzeten. Az, hogy a központi hatalmat képviselő karhatalmi erők nem védték volna kellő eréllyel és határozottsággal a megtámadottakat, akik többnyire üzbégek lehettek, hanem maguk is a pogromlovagokat támogatták, mai tudásunkkal nem állítható. Miként teljes bizonyossággal az sem tudható, ki támadott meg kit. Nem valószínű, hogy a kirgíziai összlakosság 15-16 százalékát adó üzbégek rontottak volna a kirgizekre, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a konfliktusban érintett két déli tartományban - az osiban és a dzsalálábádiban - arányuk az országos átlagnál jóval magasabb. De az a feltételezés sem meggyőző, miszerint a többségi kirgizek egyszer csak megelégelték az ambiciózus és szorgalmas - főként földműveléssel és kereskedelemmel foglalkozó - üzbégek jelenlétét. Ha nem is konfliktusmentesen, de mégiscsak évszázadok óta él egymás mellett a két népcsoport. Tevékenységeikkel jól kiegészítik egymást, ráadásul az üzbég közösség meglehetősen nagy - legkevesebb nyolcszázezres -, amit nem lehet csak úgy elkergetni. E fejlemény gazdaságilag roppantaná össze a térséget, s ezzel a kirgizek többsége alighanem tisztában is van.
De ha nem spontán módon lángolt fel az erőszak, akkor hogyan és miért?
Makszim, Zsanis és jebanatok
Az új biskeki vezetés feltételezése szerint az események hátterében az áprilisban megbuktatott elnök, Bakijev és családja, illetve a hozzájuk máig hű dél-kirgíziai klánok állnak. Ezt a verziót - még ha nem is nélkülözi az önfelmentés bizonyos elemeit - számos bizonyíték látszik alátámasztani. Bakijev, miután a fővárosból, Biskekből elkergették, szülőföldjén, a dél-kirgíziai Dzsalálábád környékén lelt menedékre, ahol azzal fenyegetőzött, hogy vérfürdővé változtatja az országot, ha megkísérlik a letartóztatását. Megbízható információk szerint a bukott elnök és szűk környezete azonnal fegyveres csoportok szervezésébe fogott. Bakijev néhány nap elteltével lemondott államfői posztjáról, ám írásos nyilatkozatát később visszavonta, az általános bizonytalanságot és az ideiglenes kormány legitimitása körüli kétségeket erősítve.
Az EBESZ elnöki tisztét betöltő Kazahsztán segítségével Bakijev végül még áprilisban elhagyhatta Kirgíziát. Miután az orosz vezetés világossá tette, hogy nem várják Moszkvába - ráadásul Bakijev úgy hiszi, hogy orosz segítséggel buktatták meg, így nem is vágyott oda -, elfogadta a fehérorosz diktátor ajánlatát, és Minszkbe utazott. A család számos - korábban fontos közhatalmi funkciót betöltő - tagja azonban illegalitásba vonulva Dél-Kirgíziában maradt, illetve az országgal délről határos Tádzsikisztánban bukkant fel, hogy onnan szervezze a Bakijevhez hű erőket.
Mindezt leginkább az a lehallgatott és még május elején a világhálóra feltett hosszú telefonbeszélgetés igazolja, amit a bukott elnök fia, az alig egy hete Londonban politikai menedékjogot kérő Makszim Bakijev folytatott nagybátyjával, Zsanis Bakijevvel. A feltehetően a tádzsik titkosszolgálatok által lehallgatott párbeszéd cinizmusa elképesztő. Makszim, az ország gazdaságfejlesztési ügyeiben illetékes iroda egykori vezetője - jelentős állami pénzek feltételezett elsíbolója - pontról pontra ismerteti az ideiglenes kormány megdöntéséhez és a káoszkeltéshez nélkülözhetetlen lépéseket. Beszélgetőtársa, Zsanis nemcsak az elkergetett elnök testőrségét és titkosszolgálatait irányította, de - számos beszámoló szerint - máig szoros kapcsolatokat ápol az ország déli részén egyre nagyobb befolyáshoz jutó kábítószer-maffiával és más bűnszövetkezetekkel.
A beszélgetés során Makszim viszi a szót, Dél-Kirgízia informális ura többnyire csak egyetértően hallgat, vagy pontosítást várva visszakérdez. Olyan helyzetet kell teremteni, hogy az egyébként is bizonytalan legitimitású ideiglenes kormány helyzete még ingatagabbá váljék - szól az ukáz. Ennek érdekében el kell lehetetleníteni a június 27-re kitűzött népszavazást az új alkotmányról. Ha ugyanis e népszavazás nyugodt körülmények között és jelentős részvétel mellett zajlana le, úgy megerősödne az átmeneti adminisztráció, és az elnöki köztársaság parlamenti berendezkedésre válthatna. Ami - bár nyilván nem jelentene leküzdhetetlen akadályt - bonyolítaná a Bakijev-klán politikai visszatérését. E cél többek között úgy érhető el - fejti ki a részleteket Makszim Bakijev -, hogy néhány tucat ember Biskekben betör az ideiglenes kormány székházába, és bejelenti: mostantól mi vagyunk az ideiglenes kormány, és nem ti. Az új hatalom pedig kiad néhány dekrétumot. A bukott elnök fia azt is kifejti, hogy elég 500 mindenre elszánt jebanatot - visszafogott magyar fordításban: faszfejt - megvenni és rábírni arra, hogy az ország különböző pontjain válogatás nélkül civilekre lőjön, és elég nyolc-tíz jól megválasztott helyszín. A káosz garantált.
És ebben az ifjú Bakijevnek igaza is lett.
Rémálom Üzbegisztánban
De ha minderről már az események bekövetkezte előtt tudott az ideiglenes kormány, miért nem cselekedett időben?
Az átmeneti adminisztráció és feje, az időközben elnöki hatáskörrel is felruházott Roza Otunbajeva valóban vajmi keveset tett az öt napig tomboló pogrom ellen. De - többek között - az is akadályozhatta, hogy a kirgiz hadsereg és rendőrség viszonylag kis létszámú, rosszul felszerelt és alulképzett. Olyan erői pedig végképp nincsenek a kormánynak, amelyek hatékonyan tudnák kezelni az ilyen súlyos helyzeteket. Az új vezetés még abban sem lehetett biztos, hogy a parancsait a fegyveres erők teljesíteni fogják. Otunbajeva maga nyilatkozta, hogy hiába adtak ki tűzparancsot a gyújtogatók és fegyveresek ellen, a kirgiz rendfenntartók figyelmen kívül hagyták ezt. Az új vezetés a titkosszolgálatokban sem bízhat. A telefonbeszélgetésben a szolgálatok korábbi vezetője, Zsanis Bakijev maga is utal arra, hogy ha eljön a pillanat, számíthat majd egykori titkosszolgálati beosztottjaira.
E körülmények is közrejátszhattak abban, hogy az új vezetés már a konfliktus elején megpróbálta elérni, hogy Oroszország jelentős erők átdobásával segítsen a pogrom megfékezésében. Moszkva azonban elhárította e kérést, és csak humanitárius segéllyel támogatta a helyzet rendezését. Az orosz vezetés nincs könnyű helyzetben. Nehéz meghatározni, hogy mi is lenne a feladata, ki ellen is kellene fellépni, és kiket kellene szétválasztani; ráadásul Oroszországnak sincsenek az ilyen feladatokra kiképzett erői. A politikai kockázatok is számottevők. Ha Moszkva enged a kérésnek, és jelentős erőkkel bevonul Kirgíziába, sokak ellenszenvét és kritikáját váltaná ki - többek között olyan közeli szövetségeseiét is, mint Üzbegisztán és Tádzsikisztán. Azonnal azzal vádolnák, hogy nem segíteni akar, hanem politikai felügyeletét akarja újabb területekre kiterjeszteni. Egy ilyen beavatkozás ma - amikor Moszkva számos jelét adja annak, hogy modernizációs szükségleteinek támogatásáért kész a nyugati hatalmakkal együttműködőbb politikát követni - elképzelhetetlen anélkül, hogy a Kreml ne bírja Washington és Peking előzetes egyetértését. Ha viszont nem lép - mint ahogy nem lépett -, akkor joggal vethetik a szemére azt, hogy érzéketlen, hidegen hagyja mások szenvedése. A kivárás nemcsak e fontos humanitárius szempontból lehet Moszkva kárára, de azért is, mert könnyen elillanhat a térségben a Szovjetunió felbomlása után két évtizeddel még mindig jelen lévő társadalmi érzület, hogy ha baj van, Moszkva biztosan segít. Ez a borzalmas öt nap azonban arról győzte meg az egykori szovjet Közép-Ázsia társadalmait, hogy Oroszországra már nem feltétlenül lehet számítani. Amikor a Kreml próbálja távolságtartásával megnyugtatni a térség autoriter rendszereit, azt kockáztatja, hogy elveszíti a régió társadalmainak szimpátiáját.
Egyelőre még abban sem lehetünk biztosak, hogy a júniusi borzalmas napok nem ismétlődhetnek meg az ország más részein, akár az északi területeken, sőt a fővárosban is. Márpedig ha nem sikerül stabilizálni a kirgíziai helyzetet, és a káosz újabb területekre csap át, úgy Belső-Ázsia déli bizonytalan oldalához - mindenekelőtt Afganisztánhoz és Pakisztánhoz - immár az északi oldal egyes területei is csatlakozhatnak. Egyre nehezebbé válhat az északi oldal legnépesebb országát, Üzbegisztánt stabil körülmények között tartani. Ami maga lenne a rémálom - csak remélhetjük, hogy nem kell majd erre ébrednünk egy napon.
