Nyugat-Afrika egykori jól menõ mintaországában, a franciák volt gyarmatán 16 ezer francia állampolgár él - többségük a legnagyobb városban, gazdasági centrumban, a volt fõvárosban, Abidjanban. A nemzeti büszkeségen esett sérelemre a helyi lakosság elsõsorban itt, de más városokban is erõszakoskodásba, fosztogatásokba torkolló tüntetésekkel válaszolt, amelyeknek elõször a franciák, de igen hamar általában a fehér emberek lettek a célpontjai. Felgyújtották a fehérek iskoláit, kövekkel támadtak jármûveikre, úgyhogy igen jól jött a nagyszámú békefenntartó jelenléte: az õ közremûködésükkel evakuálták az országból a menekülõ európaiak ezreit. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa igen rövid idõ alatt mindkét szemben álló félre egyformán érvényes fegyverszállítási tilalmat hirdetett. Ezt Gbagbo államfõ - és általában a kormánypárti közvélemény - természetesen sérelmezi, és a felkelõkkel titkon rokonszenvezõ francia basáskodás rovására írja. Miként erre annak idején Ruandában már volt példa, itt is felhasználják a médiát a gyûlöletkeltésre - vagy önként, meggyõzõdésbõl beszélnek életveszélyes õrültségeket a mûsorvezetõk. Van ott minden, de legfõképpen haza,
hazafiasság, elefántcsontparti mivolt,
sõt még sátán is, amely ezekben a napokban éppen Chirac francia elnök porhüvelyébe költözve fitymálja a mindenhatót egy november 14-ei harcos prédikáció szerint. Az elefántcsontpartiságot mint fogalmat csak pár éve vezették be és emelték az önérték szintjére, egyrészt vigaszul a romló gazdasági helyzetben, másrészt megakadályozandó egy északi, mi több, az ugyanabban az irányban szomszédos Burkina Fasóból elszármazott elnökjelölt indulását. Ez a személy, Alassane Ouattara valóban Burkina Faso képviseletében tevékenykedett egy idõben a Világbanknál, ezt megelõzõen viszont miniszterelnök volt - Elefántcsontparton; elismert politikus, veszélyes (mert az északi országrészben népszerû) potenciális ellenfél. A legújabb, néhány napos helyi beszámolók némelyike pedig a francia katonáknak a tüntetõ hazafias ifjúsággal szembeni fellépéseirõl tár fel (megkésve, de annál nagyobb vehemenciával) rettentõ részleteket. Üvöltõ sebesültek, lenyisszantott fejek...
Nem hiába zeneszeretõ ember és nagy ínyenc, Laurent Gbagbo elnököt az élet más területein is foglalkoztatja az érzéki tapasztalás problémája, habár a kérdést távolról sem az elvont általánosítások életidegen közegében teszi vizsgálódásai tárgyává. Amikor a kilenc francia békefenntartó haláláról nyilatkozott, finoman utalt rá, hogy mivel õ maga
nem látta saját szemével
a holttesteket, akár kétségbe is vonhatja a létezésüket. Most, az állítólagos lefejezettek kapcsán úgy érvelt: a halottakat ezúttal sem látta, viszont a hírt megerõsítõ számos szemtanú egybehangzó kijelentéseit igaznak kénytelen tekinteni. Rosszabb hír, hogy az elefántcsontparti katolikus egyház feje, Bernard Agré bíboros viszont egyenesen úgy nyilatkozott: õ bizony saját szemûleg látta a francia katonák által lefejezett fiatal lányok holttestét.
Mit lehet, ugye, erre mondani? Franciaország (elsõ ízben nõi) hadügyminisztere, Michéle Alliot-Marie mindenesetre azzal érvelt, hogy a vádaskodást önnön felháborító volta fosztja meg a hitelességnek a szikrájától is, ami azért szintén nem nevezhetõ kikezdhetetlen érvelésnek. Nehéz persze hinni az idegenlégiósok ilyen mértékû ámokfutásában, mindazonáltal több-kevesebb rendszerességgel történnek olyan dolgok Afrikában, amelyeknek a lehetõségét elõzõleg nehéz lett volna elképzelni - csonkítás, kannibalizmus, lehetne sorolni.
Elefántcsontpart esetében itt azért még nem tartunk; ott viszont már igen, hogy ezrével menekülnek az emberek. Például a szomszédos Libériába, amely aggasztó visszaesések közepette, jelentõs nemzetközi erõfeszítések mellett igyekszik kilábalni az évtizedes, brutális polgárháborús állapotokból. Menekülnek északról és menekülnek délrõl - vagyis a felkelõk és a reguláris hadsereg által ellenõrzött zónából egyaránt. Az ország ugyanis hovatovább két részre szakad, és a megegyezésre, amely a tavalyi év elsõ felében még lehetségesnek látszott, most már egyre kevesebb az esély. Ha nem lenne ott a több mint négyezer francia és a hatezer vegyes nemzetiségû békefenntartó ENSZ-katona, már rég nekiestek volna egymásnak a hadban álló felek.
Az egész háborúskodás mögött egy mesterségesen felpörgetett, de immár az elefántcsontparti valóság, fõként a közgondolkozás organikus részévé vált
kulturális feszültség
van, amely idõrõl idõre kenyérharcba - vagy inkább ennek az eltúlzottan érzékelt veszélyébe - fordul. Az északi országrész mohamedán, sokszálú rokoni kapcsolatok hálójában a szomszédos Mali és Burkina Faso lakosságával. Felmenõik korábban a kakaóültetvények vonzására, munkaerejüket hasznosítandó érkeztek az országba, és vagy egymillióra tehetõ a tényleges vendégmunkások száma. Aztán jött a hazafias indulatok említett mesterséges felbuzgatása, puccsok és lázadások, elvadulás és bûnbakkeresés. Mára már világos: a francia védnökséggel kidolgozott tavalyi hatalommegosztási elképzelést és a rá épülõ béke vízióját már az aláírás pillanatában sem osztották igazából egyik táborban sem. A kölcsönös gyanakvás önmagát teljesítette be. Ha nem enged egyik fél sem, mert a kompromisszumot - nem feltétlenül ok nélkül - vereségnek éli meg, még katasztrófába is fordulhat a helyzet Elefántcsontparton, menekültáradattal, éhezéssel, minden eddiginél mélyebb kilátástalansággal. Minden jel arra mutat, hogy a megelõzés, majd a hosszadalmas békítés, normalizálás feladata a külvilágra vár.
- kovácsy -
