Az Otpor első aktivistáját rögtön az első akció során, 1998. november másodikán tartóztatta le a rendőrség. Azóta mintegy tizenötezer órát töltöttek az otporosok a rendőrségi fogdában, igaz, egy hónapnál többet senki sem kapott. A mára már egyetemistának aligha tekinthető mozgalom a szintén egyetemista tüntetéssorozatnak indult 1996/97-es protestálás hagyományát viszi tovább. Az Otpor első sejtje a belgrádi elektrotechnikai karon alakult, jelezve, hogy nem mindig a bölcsészek a legmerészebb forradalmárok. Mára saját bevallásuk szerint több mint húszezer tagjuk van Szerbia 121 helységében, annak ellenére, hogy formálisan nem is létezik tagság, a jelentkezőket csupán azért azonosítják a "regrutációs kártyákon", hogy értesíthessék őket az újabb akciókról. Vezetői zömmel huszonéves egyetemisták, de itt csak egy koordináló testületről van szó. A húsz ügy- és szóvivő teljesen egyenrangú, de magában az Otporban sincs semmiféle hierarchia. Mindez azonban nemcsak az Otpor diákjellegéből ered, hanem taktikai okokból is: ha nincs elnöke, lefejezni sem lehet, bárki bárkivel behelyettesíthető, s mivel nem bejegyzett pártról vagy egyesületről van szó, be sem tiltható. Az Otpor különben is polgári engedetlenségre hívja fel a lakosságot; naná, hogy ebben az esetben nem is jegyzik be magukat. Az otporosok közül többen más párt (ifjúsági tagozatának) tagjai, illetve újabban még a nagyobb ellenzéki pártok vezetői is szeretnek arra hivatkozni, hogy aláírták a "belépőt". Noha a rezsim az Otpor elleni támadások során igyekszik kimutatni, hogy a mozgalom mögött valójában a két legjelentősebb ellenzéki párt (Draskovic és Djindjic pártja) áll, e direkt összefüggés nehezen állapítható meg.
Halál a fasizmusra...
...szabadság a népnek - az Otpor már első akciója/lebukása során is e szlogent festette fel a falra, bár kezdetben hasonlóan elterjedt volt az "Otpor, stoka!" (Ellenállni, barmok!) felirat is. Fő vizuális jelképük is munkásmozgalmi gyökerű; az ökölbe szorított kéz azóta egyre több falon jelenik meg. Éppen a motívumvilág miatt kerültek azonmód a rezsim kalapácsa alá, főleg Milosevic feleségét, a szélsőkomcsi Jugoszláv Egyesült Baloldal első papagáját zavarja a diskurzus lenyúlása. Bizton állíthatjuk, hogy kezdetben nem a félelem, hanem az érzelmi felindultság miatt kezdték el hajkurászni az aktivista egyetemistákat és középiskolásokat, akik éppen a médiában is mind nagyobb teret kapó hajsza miatt egyre többen vannak, erősebbek és jobban szervezettek lettek.
Az Otpor stratégiája viszonylag szimpla: semmi ideológia, a cél a rezsim megbuktatása és a demokratikus változások kicsikarása. Az ellenzékkel viszonylag szorosan együttműködnek, de nem a hatalommal vitatkoznak, és nem nagy dumákat nyomnak le, hanem laza akciókat hajtanak végre, amelyek erőszakmentességük miatt félig-meddig performance-oknak is tekinthetők. A nyolcvanas évek komoly (szakállas) értelmiségi ellenállóitól eltérően ők inkább az irónia, a játékosság felé hajlanak, akcióik gyakorta az abszurd humor kategóriájába illenek. Legújabb fellépésük, ha minden igaz, az lesz, hogy - mivel a rezsim terroristáknak bélyegzi őket - önkéntesen a rendőrőrsök elé vonulnak, tartóztassák őket le íziben, hisz ha terroristák, börtönben a helyük.
A szervek azonban nem viccel válaszolnak. Pozarevacon két hete az egyik otporost a hatalom emberei berendelték az egyik kávéházba, hogy ott írassák alá vele a szocialista pártba való belépési nyilatkozatot, miután ukázba adták, hogy előbb lépjen ki az Otporból. A csávó azonban két haverjával jelent meg a találkán, meg is lettek rendesen verve, majd letartóztatva, mondván, meg akarták gyilkolni emezeket. A bíró azonban kiengedte őket a fogdából, látván, hogy a tényállás alighanem más lehet - nos, ő másnap rögtön be is adhatta nyugdíjkérelmét. A botrány után az Otpor egy nagy demonstrációt akart szervezni a városban, de éppen erre a napra tették Milosevicék is a győzelemnapi mulatságot. Végül mindkettő elmaradt: az utóbbi érdektelenség, a másik pedig amiatt, mert a rendőrség hermetikusan lezárta a városba vezető utakat, így a szerb ellenzéki vezetők közül senki sem érkezhetett meg a helyszínre.
Pozarevac mint helyszín azért érdekes, mert itt született Milosevic és felesége is. Számukra a város - melyben egyébként fiuk, Marko a kiskirály - érzelmileg szintúgy jelentős, mint a már említett jelképek. E szent dolgok megsértését semmiképpen sem tudják elviselni, innen hát, hogy az Otpor már csak emiatt is a fő ellenséggé vált, illetve hogy Pozarevac megszentségtelenítése egy ellenzéki mítinggel elviselhetetlen fájdalmat jelent számukra. És ezen érzelmi megnyilvánulásaik világosan jelzik: a kondukátor és neje pszichiátriai gyógykezelésre szorul. Hágában - majd, egyszer - emiatt sem lesz egyszerű az elítélésük.
Fizetett forradalmárok?
Tény, hogy az Otpor - más közép-kelet-európai demokratikus ellenzékektől eltérően - sokkal nagyobb mennyiségben tud ún. propagandaanyagot (a plakátoktól a pólókig) a "piacra dobni", hangosítást beszerezni és működtetni, ami egyértelműen a mozgalom viszonylag jó anyagi hátterére utal. Az ügyvivők szerint az Otpor csak hazai magánszemélyektől és a szerb diaszpórától kap és fogad el pénzügyi segélyt, szó sincs tehát arról, mint azt Milosevicék állítják, hogy a NATO és a külföldi titkosszolgálatok pénzelnék őket. A mozgalomhoz egykor közel álló forrásokból úgy értesültünk, hogy a legfelsőbb kör valahogyan mégiscsak jól eléldegél (a helyi viszonyok között ez valószínűleg azt jelenti, hogy Nike tornacipőt hordanak, és mindig van cigijük), s hogy a büdzsé java valahová elúszik. Ha ez csak részben is igaz, baljós jel, hogy - mint minden forradalmi mozgalomban - az élcsapat tagjai, az ősforradalmárok a vallott eszmékhez képest mégiscsak egyenlőbbekké válnak az egyenlők között, azaz elindult a forradalmárok professzionalizálódásának folyamata.
Rossz ómennek tekinthetjük azt is, hogy az ellenállók nagy megtiszteltetésére nemrégiben aláírta - a tehát nem is létező - belépési nyilatkozatot Dobrica Ćosić akadémikus, aki Tito partizánjából Tito legjelentősebb szerb ideológiai ellenfelévé vált, majd Milosevic kitalálójává, a szerb nacionalizmus felfűtőjévé lett, s többek között a harmadik (mai) Jugoszlávia első elnöke is volt, hogy aztán Milosevictyel is szakítva, a jelenlegi rezsim ellenfelévé váljon. Amibe ő belefogott, abból jó sose sült ki. De ez még mindig semmi ahhoz képest, hogy a Ćosićtyal "megerősített" Otpor most javarészt az ellen harcol, amit többek között Ćosić talált ki és vitt véghez.
Jó szomszédokA mobilozni hátralépő Perosevicet egyszerűen fejbe lőtte az odaugró gyilkos, a vásár egyik portása, akit rögtön el is kaptak. Milivoje Gutovic amúgy Perosevic szomszédja volt Ratkovóban, közös szülőfalujukban. A rezsim rögtön "kiderítette", hogy az ötvenéves Gutovic a Szerb Megújhodási Mozgalom és az Otpor tagja (ez utóbbit az Otpor rögtön cáfolta), ennek megfelelően letartóztatási hullám indult el, főleg az újvidéki otporosok ellen. A kamikazeakció azért is újdonság, mert az eddigi politikusgyilkosságokat "profik" vitték véghez, akik egyebek mellett a menekülési útvonalat is pontosan kitervelték, itt viszont erről szó sem volt. Igaz, a maffiózók egymás közti leszámolása is egyre "amatőrebb" módon zajlik, két hete az egyik boss-szal többórás autós hajsza és tűzpárbaj után végeztek Belgrádban, úgy, hogy az amúgy mindenütt jelen lévő rendőrhadsereg (nyilván véletlenül) sehol sem volt. E gyilkosság azért sem illik a sorba, mert Perosevic a szerbiai viszonyok között kulturáltnak, européernek tetszhetett, a szocialista politikusoktól eltérően nem(csak) a gyűlölet nyelvét beszélte, hanem a vajdasági viszonyokhoz idomulva a régi szlogeneket nyomta a testvériség-egységről, a nemzetek és nemzetiségek közti példás viszonyokról és a számára fatálissá váló jószomszédi kapcsolatokról. Társaitól eltérően nem volt beszédtéma a magánvagyona vagy esetleges maffiakapcsolata sem. Az eset elsősorban az események eldurvulását szemlélteti: már senki sem érezheti magát biztonságban, s tippelni meg végképp lehetetlen, ki/kik állnak az egyre gyakoribb kivégzések mögött, illetve kik is folytatnak háborút egymással. A harc a végsőkig eldurvult, s ez könnyedén elvezethet a rendkívüli állapot bevezetéséhez, ami leginkább Milosevic érdeke, hisz a választások automatikus elodázása mellett tovább növelheti a repressziót, s így saját hatalmát is megőrizheti ideig-óráig. Hacsak úgy nem jár, mint társai; az biztos, hogy ő is egyre jobban fél. Ahogyan mások is. Ugyanaznap este Nenad Canak, a Vajdasági Szociáldemokrata Liga elnöke - Perosevic legerősebb vajdasági ellenfele - szenvedett súlyos közlekedési balesetet (motorozás közben lerepült az útról). A párt alelnöke szerint semmilyen jel nem utal arra, hogy merénylet történt volna. Információink szerint az utóbbi hetekben Canak már az emigrálás gondolatával foglalkozott, miután biztosra vette/veszi, hogy rajta van a likvidálandók listáján. |
