Egy kétharmad Magyarországnyi szigetet kell elképzelnünk,18 millió lakossal, teaültetvényekkel, dzsungelekkel, tengerparti turistaparadicsomokkal, mokány férfiakat, nőket száriban, és alapállapotában máris előttünk van a mesés Szilon, vagyis Ceylon, vagyis Srí Lanka. Portugál, holland, majd brit koloniális múlt, kidolgozott adminisztráció, képzett köztisztviselők, kasztok nélküli társadalom - egy potenciális mintaország, és körös-körül a tenger kékje.
Csakhogy, mint általában, hibák csúsztak itt is a tökéletességbe. Talán már ezer évvel ezelőtt, amikor megkezdődött a dél-indiai tamilok betelepülése a sziget északi részébe, hat évszázaddal azután, hogy - szintén Indiából, csak éppen a keleti területekről - a mai szingalézek ősei vették birtokukba ugyanezt a földet.
Ma azt állítja mindkét oldal, hogy évszázadokon át vége-hossza nem volt az ellenségeskedésnek, de a kívülállók ebben a mai szembenállás visszamenőleges alátámasztását sejtik, mondván, hogy alapvetően viszonylag sima volt az egymás mellett élés egészen az 1948-as függetlenné válást követő időkig, és csak ekkor kezdődtek igazán a bajok. Hacsak nem vesszük figyelembe a sajnálatos tényt, hogy a megosztás taktikájával uralkodó britek azért
a tamilokat dédelgették inkább,
belőlük alakult ki a politikai, gazdasági és kulturális elit, pedig húsz százalékát sem teszik ki az össznépességnek.
A független Srí Lanka első vezetői viszont - a fentiekből és a demokratikus választási elvekből is következőleg - már szingalézek voltak, és nem takarékoskodtak a lendülettel, helyrebillentendő a helyrebillentendőket. Ez például azt jelentette, hogy a szingaléz lett a hivatalos nyelv, és már repült is a szorgos hivatalnok, ha csak a tamilt bírta, márpedig az alapeset ez volt.
Sérelemre sérelem, bosszúra bosszú, hamar belátták a tamilok, hogy választások útján az arányok miatt úgysem mehetnek sokra, Tigrisek, a 70-es években Új Tigrisek, aztán hamarosan már Felszabadító Tigrisek vetették az országépítés barázdáiba az egyenetlenség konkolyának utálatos magvait, nem kevés indiai segítséggel, hiszen a tamilok ott élnek igazán számosan. De térjünk a jelenre inkább!
Az északi Jaffna városa - amelyért most a harc folyik - 1990 és 1995 között egyszer már folyamatos tamil fennhatóság alatt állt, de Velupillai Prabhakaran tigriseit végül kifüstölték a kormányerők a faktuálisan független tamil övezetből. Prabhakaran a nézőpontoknak megfelelően karizmatikus
szabadsághős vagy gátlástalan terrorista,
Nagy Sándor (nem a magyar, hanem a makedón) és Napóleon csodálója, taktikai zseni, aki viszont nemrég elárulta, hogy hadászati felismerései Clint Eastwood-filmek élvezete során keletkeznek. Katonái az öngyilkos merényletek perfekcionistái, szervezete valóságos kereskedelmi flottát üzemeltet hondurasi, panamai és egyéb lobogók alatt, és a hajók rakományában gyakran találhatók szlovák, bolgár, kazah gyárak munkásainak szorgos kezét dicsérő kézifegyverek.
Voltaképpen érthetetlen, hogy több mint százezer katona miért nem tud elbánni hétezer gerillával, tény viszont, hogy a motiváltsági viszonyok az ellentétes irányba billennek el. A tamilok valóban kisemmizve érzik magukat, és azokban a falvakban, ahová a hadsereg már nem merészkedik, tizenkét éves kortól folyik a fegyveres kiképzés, és szingaléz katonatisztek is elismerik, hogy egy tizenhét éves tigris már úgy forgatja a fegyvert, mint a katangai háborúk negyvenes, szikár zsoldosai egykoron. Ezzel szemben a kormánycsapatoktól mindenki dezertál, aki csak teheti, aztán amnesztiát kap úgyis, és könyörögnek neki, hogy fusson neki még egyszer a katonaéletnek. Közben meg tudja, hogy a támadásokból hanyatt-homlok megfutamodás lesz csak, hátrahagyva fegyvert és hadianyagot, gyarapítva a tigrisek fegyverzetét, amely ma már messzehordó ütegekkel, föld-levegő rakétákkal is kiegészül.
India kétszer küldött
békefenntartó csapatokat Srí Lankára, mind a kétszer dolgukvégezetlen vonta ki őket onnét, és a második eset után gyaníthatóan egy tamil tigris hajtotta végre öngyilkos merényletét Radzsiv Gandhi miniszterelnök ellen. Hiába kérleli tehát most Delhit Chandrika Kumaratunga, Srí Lanka elnök asszonya a beavatkozásra, ott meglehetősen fáznak tőle, hogy újra megpróbáljanak igazságot tenni tamilok és szingalézek között. De kimaradni sem akarnak a dologból, mert az igencsak rosszul venné ki magát, ha például Pakisztán - hogy csak egy példát mondjunk - ugrana be pacifikáló főszereplőként a végjátékba.
Néhány hónappal ezelőtt egyébként jelentkezett már egy közvetítő, mégpedig Norvégia, és a megfontolt, távolságtartó nagylelkűségéről híres skandináv országról valóban nem tételezhető fel semmiféle elfogultság Srí Lanka belső ügyeit illetően. A szingaléz többséget, illetve annak pártpolitikai szempontú aktuális többségét képviselő kormányzat most, hogy újra nagy a baj, tárgyal is az ellenzékkel, mit is ajánlhatnának még a tamiloknak. A nyelvhasználat szabadságát már megadták nekik, ajánlatot tettek regionális autonómiára is, a tigrisek viszont mintha túlfutották, túlhergelték volna magukat. Az ő lendületüknek már csak a függetlenség elég - hinnénk -, amit viszont úgysem fog elismerni senki. Ezért támadják hát Jaffnát, hátuk mögött az elmúlt hetek jó néhány hadi sikerével. Ha viszont Prabhakaranról feltételezzük, hogy valamiféle politikai ésszerűség is mozgatja az általa vezényelt akciókat, talán nem véljük tévesen, hogy csak tétet emel éppen, és tárgyalási pozícióit erősíti nagy műgonddal, aztán majd megegyezik a kormánnyal. Gondoljuk inkább ezt - ellenkező esetben ugyanis Srí Lankát is kénytelenek vagyunk elhelyezni a reménytelen esetek impozáns listáján.
Kovácsy Tibor
