A helyzet rosszabb, mint az elmúlt három évben valaha. Az ország kantonokra hullott, amelyeket vagy a rezsim erői, a kormánypárti milíciák, vagy a számtalan felkelőcsoport valamelyike tart ellenőrzése alatt. Úgy a kormánypárti, mint a felkelőcsapatok egy része egyszerű bűnbandává alakult, bevételeiket csempészetből, fosztogatásból és emberrablásból szerzik. Az erőszak nem csitul: a légitámadásokban, az ágyúzásban, a merényletekben és a különböző hadműveletekben naponta 100-200 ember hal meg, összesen már vagy 130- 160 ezer. Az ország lakosságának negyede, több mint hatmillió ember hagyta el az otthonát: ez a legnagyobb humanitárius katasztrófa az 1994-es ruandai népirtás óta. A szokatlanul hideg szír télben százezrek fagyoskodnak menekülttáborokban, tanyákon vagy egyszerűen kint a földeken. A városok romokban, egyes településeken felütötte fejét az éhínség.
Forradalom 2.0
A felkelők belharcának paradox módon pozitív hozadéka is lehet. Január elején a mérsékeltebb ellenzéki csoportok átfogó támadást indítottak az Iraki és Szíriai Iszlám Állam (ISIS) nevű ultraradikális csoport, az al-Káida egyik fiókszervezete ellen. Az ISIS főleg külföldi - köztük európai muszlim - dzsihadistákból áll, az elmúlt hónapokban megerősödött Észak- és Kelet-Szíriában, s hadi sikereit borzasztó rémuralomra fordította. A meghódított településeken a szélsőségesek ultrakonzervatív, tálib stílusú rezsimet vezettek be, az ellenszegülők közül sokakat meggyilkoltak vagy elraboltak, különös figyelmet fordítva a mérsékelt, demokrata aktivistákra és újságírókra. A náluk mérsékeltebb felkelőcsoportokat sem kímélték, több rivális milícia vezetőjét megölték a stratégiai fontosságú települések ellenőrzéséért. Aleppói főhadiszállásukon ötven friss halottat találtak, köztük szír újságírókat, aktivistákat; őket azt megelőzően ölték meg, hogy feladták volna a várost. Végül éppen ez csapta ki a biztosítékot: az ISIS, ha nem is a túlélésért küzd, de minden fronton visszaszorulóban van.
Sok szír aktivista Forradalom 2.0-ként emlegeti az ISIS elleni harcot, és a hangulat reménytelibb, mint hosszú ideje bármikor. De szem előtt kell tartanunk, hogy a mainstream felkelőcsoportok többsége ma már iszlamista, ha nem is olyan brutális, mint az ISIS. A legnagyobb közülük, a hét szervezetet tömörítő Iszlám Front (IF) szalafita brigádokat is tartalmaz, s talán 40-45 ezer főt számlál. A legerősebb, az Ahrar al Sam a Human Rights Watch nemzetközi emberi jogi szervezet szerint részt vett az augusztusban Latakia tartományban (kormányterületen) elkövetett tömeggyilkosságban, amelyben 190 alavita civilt mészároltak le. Az IF katonai vezetője, Zahrán Allús nyilatkozataiban lényegében ugyanannak a totalitárius, felekezeti kizárólagosságot hirdető, síitaellenes ideológiának ad hangot, mint az ISIS, jövőképe voltaképpen az iszlamista diktatúra. A felkelők kezdeti népfrontjából, a mérsékelt Szabad Szír Hadseregből mára nem sok maradt, bár Szír Forradalmi Front néven néhány csapat nemrég újraszervezte magát, és éppenséggel ők indították meg a háborút az ISIS ellen.
A mérsékeltek részben azért gyengültek meg, mert a nyugati hatalmak nem tudták magukat rászánni érdemi támogatásukra. Mégpedig azért nem, mert attól féltek, az esetleges fegyverszállítmányok a szélsőségesek kezére kerülnek. Ez a politika visszaütött, és oda is vezetett, hogy az Egyesült Államok elveszítette minden befolyását a felkelésre; a vezető iszlamista brigádok ma már szóba se állnak Washingtonnal. A mozgalom mögött elsősorban a szinte kifogyhatatlan pénzügyi forrásokkal bíró Szaúd-Arábia sejlik fel; az IF-et is jórészt Rijád kovácsolta össze a királyság számára elfogadhatatlanul radikális ISIS háttérbe szorításáért.
Mindez azt is jelenti, hogy a háború mára túlmutat Szírián: részévé vált a Szaúd-Arábia és Irán közötti regionális hatalmi párbajnak. A felkelők és a rezsim között az elmúlt évben kialakult stratégiai egyensúly nagyrészt éppen Irán katonai és pénzügyi támogatásának köszönhető: Szíria és Irán Nyugat-, Izrael- és Rijád-ellenes véd- és dacszövetséget alkotnak már évtizedek óta. Ezzel párhuzamosan a háború vallási felhangokat is nyert, s tovább mélyítette a síita-szunnita skizmát. Ez a felekezeti szembenállás persze nem mai keletű, de mára az egész térséget felkorbácsolta, főként Libanont és Irakot. A felkelők főleg szunniták, s a libanoni szunniták egy részének támogatását élvezik. A kormány mögött a síizmushoz sorolható alavita közösség áll, támogatói közt ezért iráni és libanoni síita fegyveres csoportokat találunk, mindenekelőtt a Hezbollah-t. Ez persze tovább fokozza a libanoni szunnita közösség haragját, olyannyira, hogy Bejrútban újra rendszeressé váltak a pokolgépes merényletek. Hol az egyik, hol a másik oldal képviselőjét gyilkolják meg, legutóbb a volt (szunnita) pénzügyminisztert. Tripoliban és a Bekaa-völgy északi részén a szunnita és síita városrészek, települések nyílt háborúban állnak, és nehézfegyverekkel lövik egymást. Az iraki kormány éppen most veszítette el hatalmát az ország nyugati része felett az ISIS javára, amibe persze bőven belejátszik az is, hogy Núri Maliki, az iraki miniszterelnök az elmúlt években mindent elkövetett, hogy a szunnitákat kiszorítsa a hatalomból és a társadalomból, és az iraki államot a síita többség magántulajdonává alakítsa át.
Az egyetlen csoport, ami mindebből jól jön ki, a kurdok. Az előző rendszerben emberszámba is alig vett, állampolgársággal sem mindig rendelkező kurdok az elmúlt másfél évben meglátták a lehetőséget a káoszban, és autonóm zónát alakítottak ki az ország északkeleti részén. Fegyelmezett fegyveres erejük, a YPG kiszorította a felkelőcsoportokat a területről, és ellenőrzése alá vonta az ország (szerény) olaj- és földgázkincsének a felét. Belháború és fosztogatás helyett normális viszonyt ápolnak a helyi keresztény és arab közösséggel, szekuláris nacionalizmusuk pedig üde pont az országot fogva tartó elmebeteg ideológiák dzsungelében.
Sehol a vége
A háború még évekig eltarthat: egyik fél sem elég erős ahhoz, hogy legyőzze a másikat, kompromisszumra pedig az elmúlt három évben felgyűlt keserűség és harag miatt nincs esély. A külső hatalmak - elsősorban Amerika, Szaúd-Arábia és Irán - kiegyezése éppenséggel segíthetne valamelyest; az amerikai-iráni közeledés ezért üdvözlendő, még ha egyelőre kevéske hatással is jár. Jó hír az is, hogy halad a kormány vegyifegyver-arzenáljának leszerelése, ami részben az amerikai katonai fenyegetés, részben az orosz diplomácia sikere. A gyártókapacitást a Vegyifegyver-tilalmi Szervezet (OPCW) felügyelete mellett már megsemmisítették, az első fegyverszállítmányt pedig épp a napokban rakták fel egy dán hajóra Latakia kikötőjében. Ez komoly eredmény: az OPCW összesen mintegy 1300 tonna szarint és VX ideggázt gyűjtött be a szír kormánytól - ez talán véget vet az infantilis összeesküvés-elméleteknek, melyek szerint az augusztusi damaszkuszi gáztámadást a felkelők követték el. De megsemmisítésük ára az, hogy a megegyezés legitimálja Basár Aszád rezsimjét, hiszen a fegyverek felszámolásához az ő együttműködése szükséges. Mindeközben a kormány hagyományos fegyvereivel folytatja a mészárlást, és ezzel szemben ma már jóval kevesebb kifogás merül fel.
