Sebők Miklós

Ember a Holdról

50 éve gyilkolták meg John F. Kennedyt

  • Sebők Miklós
  • 2013. december 21.

Külpol

Amerikában egy történelmi esemény jelentőségét azon mérik, hogy az emberek emlékeznek-e, hol voltak, amikor megtörtént. Az Y generációnak szeptember 11. égett a tudatába, a Nagy Generáció a Kennedy-gyilkosságot tartja számon döntő élményeként.

Egy amerikai elnök elleni merénylet felkavaró, de korántsem párját ritkító esemény: az elmúlt bő kétszáz év 44 elnöke közül hatan sérültek meg merényletben, amiből négy volt halálos. John Fitzgerald Kennedy után egészen Obamáig minden elnök ellen kíséreltek meg merényletet. De ami ötven éve Dallasban történt, az kétségkívül korszakhatárnak számít: egy régi világ vége, és egy új kezdete.

A vizionárius

Összeszedni is nehéz lenne, mennyi mindenben volt Kennedy új és más az ovális irodában dolgozó elődeihez képest. Az első katolikus (s ily módon az első ír származású), akit a protestáns dominanciájú ország elnökének választott. Az első, aki vállalta, hogy kinevezi testvérét a kormányba (s Bobby nem is hozott szégyent rá). Az első tömegmédiára optimalizált elnök, aki élőben sugárzott sajtótájékoztatót tartott, és már szenátorként Pulitzer-díjas könyvet jegyzett. S persze az első, azóta legendássá vált 1960-as televíziós elnökjelölti vita szereplője Nixonnal szemben. Theodore Roosevelt után a második legfiatalabban hivatalba lépő elnök, ám az első, aki saját jogon lett az; és ő lett a legfiatalabban elhalálozó elnök is.

Kennedy persze nem vált volna legendává, ha csak "papíron" működött volna, ha nem lett volna több, mint a jó adottságait és családi összeköttetéseit kihasználva karriert építő aranyifjú. A színfalak mögötti politika mesterével, az alelnöki pozíciója adta ismertség előnyével induló Nixonnal szemben ez nem is lehetett volna elég. JFK az 1960-as kampányban az amerikai élet látszólagos nyugalmát nyugtalanító vízióval kavarta fel: "Nem a béke, hanem a stagnálás és visszavonulás időszakát éljük, melyben Amerika a második helyre szorult a rakétafegyverkezésben, az űrkutatásban, az oktatásban - és ha nem cselekszünk gyorsan és hatékonyan, akkor a termelésben és az iparban is ez fog történni." A hidegháborús versenyfutásban leszakadó USA képét a lehetőségek új látóhatárával állította kontrasztba, a Szovjetunióval szembeni vélt lemaradás minden területén nagy célokat jelölt ki. Vezetői képessége páratlan retorikai készséggel és Clintonig nem látott közpolitikai érzékenységgel párosult, s ez a szimpatikus fiatalember fizimiskájával kísérve közel ellenállhatatlan elegyet alkotott.

Kennedy természetesen nem egyedül jelentette és képviselte az "új generációt", korának legjobb elméire támaszkodhatott. Ma már furcsa ilyen beszédeket hallani, de akkor tényleg sorozatlövő üzemmódban foglalkozott az elnök és csapata a "népek sorsával", a "világbékével", sőt a "bolygó jövőjével" vagy épp a világűr meghódításával, "az emberiség legcsodálatosabb kalandjával".

Az űr kínálta a Kennedyek törekvéseinek legmaradandóbb metaforáját, az "új határt" is. A Holdra szállást meghirdető elnök mintha maga is a Holdról jött volna: megalapította a Békehadtestet, miközben fanatikus kubai menekültek fegyverkeztek délen Castro ellen. Furcsa, de őszinte gesztussal vállalt szolidaritást a nyugat-berliniekkel, miközben országában a faji feszültségek a polgárháború óta nem látott méreteket öltöttek. A látszat azonban csal - Kennedy korántsem volt az a széplelkű idealista, akit egyes beszédei alapján magunk elé képzelnénk.

A döntéshozó és a szupersztár

Az életét övező sok hűhó közepette könnyű elfelejteni, de JFK alig több mint ezernapos elnöksége során az amerikai és nemegyszer a világtörténelmet meghatározó döntések sorát hozta meg. A külügyek alakítása a Kennedy-klán régi hagyománya volt: a 60-as kampányban a Nixonnal a belpolitikáról folytatott első tévévitáját is másodpercek alatt Hruscsovra és a hidegháborús helytálláshoz szükséges gazdaságpolitikára terelte. Már szenátori munkája során - a foglalkoztatáspolitikai ügyek mellett - tudatosan készült korának e legnagyobb kihívására is, így hamar előtérbe került Castro '59-es kubai hatalomátvétele. Ez aztán majdnem végleg kisiklatta elnöki periódusát. A disznó-öböli partraszállás fiaskóját - a Castro-ellenes kubaiak informálisan támogatott, s végül véres kudarcba fulladt támadását - ugyan az előző adminisztrációtól örökölte, de ez az eset egyértelművé tette számára, hogy hatalma igencsak korlátos: az USA döntéshozására valóban döntő befolyással volt a CIA és az FBI által is támogatott katonai-ipari komplexum.

Ennek fényében kell értelmezni beiktatási beszédének sokat idézett sorait is, melyek szerint "bármilyen árat" hajlandó lett volna megadni Amerika szabadságának megőrzése érdekében. A kontinens emlegetése nem pongyolaság, a Monroe-elv megerősítéseként Kennedy a Szovjetunió "érdeklődését" a latin-amerikai forradalmárok iránt ellenséges agressziónak tekintette. Dicséretére válik, hogy a "kubai rakétaválság" néven hírhedtté vált szovjet provokáció és az azt kísérő sakkjátszma során egyetlen olyan csapdába sem sétált bele, melybe a háborúért és a háborúból élő uralkodó elitek próbálták belerángatni. Kennedy és szűkebb stábja anélkül kormányozta vissza a világot a pusztulás széléről a 24. órában, hogy ezért érdemi engedményeket kellett volna tennie. Sőt, a szovjetekkel 1963-ban kötött első részleges atomcsendegyezmény mellett az időszak diplomáciai hagyatékában találjuk a "forró drót" intézményét is.

A világrengető külpolitikai fejlemények mellett Kennedy társadalom- és gazdaságpolitikai eredményei leginkább befejezetlenségükkel tűnnek ki. Miközben a "szegénység elleni háború" ötlete eredetileg az övé volt, texasi stílusú felméretezése, a "nagy társadalom" koncepciójának alakítása már utóda, Lyndon B. Johnson nevéhez fűződik. Akárcsak a Martin Luther King vezette polgárjogi mozgalom eredményeinek becikkelyezése: itt is az egykori alelnök briliáns törvényhozási és médiamanőverezése kellett a mérföldkőnek számító törvények elfogadásához. Johnson másfél ciklusa ennyiben felerősített mindent, ami jó vagy - mint a vietnami háború kiterjesztése kapcsán - rossz irányba tartott Kennedy idején. Tette mindezt előde és korábbi főnöke árnyékában, de annak világformáló víziója és sármja nélkül.

Kennedy maga volt a színes filmre való tökély (és valóban: Hollywood már életében kezelésbe vette). Snájdig volt, de kemény: a világháborús hős, aki japán rombolókat torpedózott. Ha pedig a nőkről volt szó, világszép felesége mellett nem adta lejjebb Marlene Dietrichnél vagy Marilyn Monroe-nál. Utóbbi erotikus felhangoktól sem mentes születésnapi köszöntője olyan mérföldkőnek tekinthető a popkultúrában, mint amennyire az ünnepelt legjobb beszédei a politikában.

A Kennedy család a Bourbonokéval vetekedő komplexitású klán, mely a legközelebb jutott egy köztársaságban a királyi család rangjához. Eisenhower áporodott és puritán Fehér Házát a család mellett a divat, a tudomány és művészet csillagai vették birtokba. Fényes partik szolgáltak kulisszaként Jack a szex-hazugság-magnószalag hármasával leírható kalandozásaihoz. A színpadon önironikus humorával villogott, majd a fejlámpáktól távol rágyújtott napi négy-öt szivarjának egyikére, bevette egy lónak is elegendő hatású gyógyszereit, és haladéktalanul szoknyák keresésére indult... Mindeközben Jackie öntudatlan eleganciájával a Diana hercegnő és Grace Kelly kultuszához mérhető szférába emelte az általa alig 31 évesen megformált first ladyt - a kampányidőszak óta várandósan és kismamaként, mániásan féltve saját és családja magánszféráját. A maga skizofrén módján is szupersztár házaspár az elnök népszerűségi indexét a II. világháború óta mért legnagyobb, 60 százalék fölötti átlagon tartotta, s a pár jó úton volt az újabb négy elnöki év felé.

A legenda

A Kennedy-gyilkossággal nemcsak a nyitott autós felvonulásoknak áldozott le, de az USA háború utáni frizsiderkapitalizmusban fogant társadalmi békéjének is. Lee Harvey Oswald (vagy más) puskája olyan történeti ívet nyitott meg, mely Martin Luther King és Bobby Kennedy meggyilkolásán keresztül Nixon lemondásáig húzódott, s végleg eloszlatta az amerikai demokrácia tisztaságába vetett hitet.

A Kennedy-gyilkosság a modern összeesküvés-elméletek archetípusává vált. Főszereplői a népszerű elnök és a technicolor álmokba illő családja; meg a zavarodott vádlott, akit napokkal később élő adásban örökre elhallgattatnak. Játszik még számtalan haragos, köztük Amerika legnagyobb hatalmú (mint J. Edgar Hoover FBI-főnök) és legelszántabb (az "elárult" kubai emigránsok) emberei. A vizsgálóbizottság, amely a megölt elnök egyik haragosát, a Disznó-öblöt elbaltázó Allen Dulles volt CIA-vezetőt is tagjai között tudhatta. Az elnökgyilkos koalíció sztorijában mindenkinek van indítéka. Kennedy a katonai-ipari komplexumot fenyegette, és puha volt a komcsikkal szemben. Hagyta, hogy az öccse szabadon vegzálja a maffiát, a tetejébe még a feketék washingtoni grasszálását is bátorította.

Az emlékezet a nép elnökeként őrzi, s a republikánusok többsége is jó elnökként tartja számon. Még a hiperhéja Reagan elnök is a legfontosabb inspirációként tekintett rá. Utána tényleg az özönvíz jött: a hippik, Vietnam, Las Vegas fertője és újabb "királygyilkosságok" - Bobby, Martin Luther King. No, és maga az antikrisztus: Nixon.

A tömegdemokrácia kialakulásával egyidős a vágy a tökéletes politikus iránt, aki hisz az eszményekben, de képes kompromisszumos megoldásokat találni. Aki egyszerre beszéli az erkölcs és az erő nyelvét. Aki egyszerre vezeti nemzetét a felemelkedés és a világot a béke felé. Akiben az intelligencia szexepillel párosul, és ugyanúgy kenyérre keni a lakosságot, mint a World Economic Forum közönségét. Kennedy szelleme belakta ezt a teret, ő lett a tökéletes modern politikus egyik archetípusa. De csak az egyik - mert az ilyen párban jár. A maga módján Kennedy antitézise, Nixon is tökéletes volt: az egyik a remény, a másik a neheztelés prófétája. Az egyik Amerika szabadságát exportálta volna a világba, a másik olyan eszközöket honosított meg a belpolitikában, melyeket korábban csak ellenségekkel szemben alkalmaztak. Az egyik barátokat keresett a világ minden szegletében, a másik ellenséget látott még saját párttársaiban is. Az egyik nem érhette meg szentté avatását. A másik nemcsak saját tekintélyét, de az elnöki hivatalét is lerombolta.

Neked ajánljuk