Az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb választása előtt állunk – hangzik el gyakran ezekben a napokban amerikai elemzőktől, politikusoktól. Ha ismerős a szöveg, az nem véletlen: két éve Hillary Clinton és Donald Trump meccsét is hasonlóképp harangozták be. De hogyan lehet annál is különlegesebb e mostani választás? Természetesen a válasz szorosan kapcsolódik Trump elnökségéhez: két év alatt rohamtempóban romlottak az amerikai demokrácia alapelvei, köztük a fékek és ellensúlyok rendszere. Hogy a kár mennyire maradandó, attól is függ, hogy sikerül-e stabilizálni az elnöktől független, őt ellenőrző hatalmi központokat. Trump stílusa és döntései pedig felkorbácsolták az indulatokat; nem csoda, hogy a nem elnökválasztási évekhez viszonyítva rekordrészvétel várható.
A félidős (midterm) választásokon az amerikaiak mindig is elsősorban a hivatalban lévő elnök politikájáról nyilvánítanak véleményt – ezúttal azonban még inkább igaz, hogy a választás felér egy Trumpról szóló népszavazással. Aki viszont arra számít, hogy ennek egyértelmű lesz a kimenetele, könnyen csalódhat. A kongresszus irányítása közel ötszáz egyedi versenyen dől el, ráadásul eltérő strukturális jellemzők miatt könnyen lehet, hogy a két ház eredményeiből egymásnak ellentmondó tanulságokat lehet majd levonni. Nem szabad meglepődni, ha kedd éjszaka mind Trump, mind a demokraták igazolva látják politikájukat, és győztesnek hirdetik magukat.
A háttérben húzódó ok a Trump-elnökség polarizáló hatása. Az elnök népszerűsége a Fivethirtyeight elemző oldal számításai szerint szinte végig egy viszonylag szűk – 36 és 43 százalék közötti – sávon belül mozgott, október végére pedig ismét ennek magasabb végpontjához közelít. Ugyanakkor a választók egy közel azonos nagyságú része erősen elégedetlen Trump elnökségével, ez az arány pedig egyes demográfiai csoportokra leszűkítve jelentősen növekszik – minél vegyesebb összetételű és magasabban kvalifikált egy állam vagy kongresszusi körzet lakossága, annál inkább várható, hogy Trump személye negatívan hat a republikánus eredményekre. Eközben a homogénebb, főleg fehérek lakta, kevésbé urbanizált területeken az elnök tartja a népszerűségét; itt a demokraták akár további pozíciókat is veszthetnek. Érdemes tehát külön végignézni, hogy mi várható a képviselőház, a szenátus és a fontos kormányzói helyek küzdelmeiben.
A képviselőház
Az alapítók szándéka szerint a kongresszus alsóháza tükrözi legjobban a mindenkori közhangulatot, hiszen a jelenleg 435 képviselőből álló testület minden tagját kétévente újraválasztják, ráadásul abban – a szenátussal ellentétben – az államok képviselete lakosságarányos. Az előrejelzések ezért itt számolnak leginkább a „kék hullámmal” (a kék a demokraták színe), ami legalább 23, eddig republikánus kézben lévő körzet átfordításával eredményezhet demokrata többséget. (Ebben az esetben a mindenképpen visszavonuló Paul Ryan házelnököt Nancy Pelosi válthatja, aki 2006 és 2010 között már betöltötte a posztot.)
Azonban még a képviselőház átfordítása sem lefutott menet. Részben a mesterségesen meghúzott körzethatárok (gerrymandering) miatt, részben pedig abból adódóan, hogy a demokrata szavazók a nagyvárosi körzetekbe koncentrálódnak, a pálya némileg a republikánusoknak lejt. Egyes számítások szerint a demokrata jelölteknek összesen mintegy 5-6 százalékponttal kell a republikánusoknál több szavazatot szerezniük a képviselőházi többség megszerzéséhez; a kutatások jelenleg 8-9 százalékpontos előnyt mutatnak, ez éppen azon a határon van, hogy akár a másik irányba is billenhet. A Fivethirtyeight három modellt készített a választások előrejelzésére: ezek szerint a demokrata többség esélye 75–85 százalék körüli, ami egyértelmű fölény, de 2016 egyik fő tanulsága az, hogy semmiképpen sem szabad ezt a biztossal összekeverni (akkor az utolsó előrejelzés 70 százalék körüli valószínűséget mutatott Hillary Clinton győzelmére).
Körzetekre lebontva ez azt jelenti, hogy miközben 205–210 helyen biztosan vagy valószínűleg (legalább 75 százalékos eséllyel) demokrata siker lesz, a republikánusok csak 180–185 körzetet érezhetnek a magukénak.
A nagy kérdés a maradék, mintegy 45–50 körzet sorsa. Ezekben várhatóan rendkívül szoros lesz az eredmény, így a végkimenetel a szűk republikánus többségtől a valódi kék hullámot jelentő demokrata tarolásig terjedhet. Az viszont a demokratáknak kedvez, hogy a billegő körzetek jelentős része „Romney–Clinton-körzetnek” számít, azaz olyan területnek, ahol hat éve még Mitt Romney nyert, de két éve már Hillary Clinton – ezek általában jobb módú, elővárosi környékek, amelyek hagyományosan republikánus többségűek, de Trump személye inkább ellenérzést vált ki belőlük. Ezeken a helyeken (pl. Kalifornia-48, New Jersey-7 – lásd táblázatunkat az izgalmas versenyekről) a hivatalban lévő republikánus politikusok komoly dilemmával néznek szembe: hogyan határolódjanak el úgy az elnöktől, hogy közben ne vívják ki a pártjuk jobbszárnyának a haragját?
Döntő lehet, hogy a jómódú elővárosok magasan kvalifikált női szavazói egyre inkább pártolnak el a republikánusoktól. A „gender gap”, azaz a női és férfi szavazók között a pártpreferenciákban mutatkozó különbség az idén akár 20–30 százalékpontot is elérhet, ez a tendencia egész évben kimutatható volt, amire csak ráerősített a szexuális zaklatással vádolt Brett Kavanaugh beválasztása a legfelsőbb bíróságba. A demokraták ráadásul rekordszámú női jelöltet indítanak, a hatásuk pedig nem csak az elővárosi körzetekre korlátozódik – a vadászpilótamúlttal rendelkező Amy McGrath sikeres kampányával például a „Trump-földnek” számító Kentucky egyik körzetét teheti izgalmassá, míg az újságíró Leslie Cockburn Virginiában van szoros versenyben.
A szenátus
A szenátusban a helyzet éppen a képviselőházi ellentéte: itt a republikánusok azok, akik a modellek szerint nagyjából 80 százalékos eséllyel megtarthatják a többséget, sőt, az sem kizárt, hogy még növelik is azt. Ennek az egyik oka egyszerűen az, hogy számukra kedvezőbb terepen zajlik a választás: bár a republikánusok szűk, 51:49-es többséggel rendelkeznek, az idén sorra kerülő 35 hely közül csak 9-et tölt be az ő politikusuk. (A szenátorok megbízatása ugyanis hat évre szól, így kétévente a szenátus harmadát választják meg.) Ebből adódóan a kínálat sem túl nagy, ahol a demokraták növelni tudnák a képviseletüket.
A republikánusok viszont több demokrata szenátor helyét is célba vehették: összesen 10 olyan államban is szavaznak most, ahol Donald Trump nyert, azonban az újraválasztásért kampányoló szenátor demokrata. Persze ezek között vannak helyben kiemelkedően népszerű politikusok, mint a nyugat-virginiai Joe Manchin, akinek még az egyik legkonzervatívabb amerikai államban sem kell kimondottan aggódnia – ő a pártjából egyedüliként megszavazta Kavanaugh beemelését a legfelsőbb bíróságba, amivel baloldali aktivisták haragját kiváltotta ugyan, de konzervatív ellenfele vitorlájából sikerült kifognia vele a szelet. Szintén erősnek tűnnek a „rozsdaövezet” egykori iparvidékein (Michigan, Pennsylvania, Ohio, Wisconsin) induló demokraták újraválasztási esélyei, bár az mindenképpen óvatosságra int, hogy ezekben az államokban lőttek két éve leginkább mellé az előrejelzések.
Két konzervatív állam, Missouri és Észak-Dakota női szenátora viszont bajban lehet Kavanaugh elleni szavazatuk miatt. Közülük az észak-dakotai Heidi Heitkamp van nehezebb helyzetben: a ritkán lakott, erősen jobboldali államban már az is meglepő volt, hogy hat éve szoros versenyben nyerni tudott, most pedig a republikánusok egyik kiemelt célpontja. Bár Kavanaugh országosan kimondottan népszerűtlen volt, az észak-dakotaiak egy felmérés szerint még a vádakat követően is kiálltak a bírójelölt mellett. Heitkamp támogatottsága vissza is esett októberben, hiába hangoztatta, hogy nem politikai, hanem lelkiismereti kérdésnek tartotta a szavazást.
Jóval szűkebb viszont az a lista, amely a republikánusok veszélyeztetett államait tartalmazza: Arizona és Nevada válhat kékké. A demokratáknak a többséghez két republikánus államot kéne megnyerniük, és a sajátjaik közül egyet sem elveszteni – ez nem egyszerű feladat, így mindenképpen bővíteniük kéne a térképet. Ősz elején váratlanul két déli államban csillant föl a reménysugár: Tennessee mellett Texasban, ahol a rövid idő alatt országos népszerűséget szerző Beto O’Rourke befogta Ted Cruzt. Október végére azonban mindkét államban a papírformának megfelelően a republikánusok visszavették a vezetést: habár a punkzenei múlttal is rendelkező O’Rourke kampánya sokak lelkesedését felkeltette, a közvélemény-kutatások szerint Cruz mintegy 5 százalékpontos előnnyel megőrizheti a helyét. Texasban és Nevadában a felmérések szerint amiatt is aggódhatnak a demokraták, hogy a latinó szavazók kevésbé aktívak – annak ellenére, hogy a bevándorlás a kampány egyik kulcskérdése.
Kormányzói helyek
A kiemelt figyelem most a kongresszusra irányul, de nem mindegy az sem, hogy az egyes államok milyen vezetés alatt állnak majd: sok helyen a most megválasztott törvényhozás és kormányzó dönthet majd a kongresszusi körzethatárok legközelebb esedékes átrajzolásáról. Jelenleg a kormányzói posztokon 33:16 a republikánus fölény (Alaszkát független politikus vezeti), van tehát honnan feljönni a demokratáknak – néhány államban várható is demokrata előretörés. Kormányzói szinten azonban gyakrabban előfordul, hogy az emberek nem a megszokott pártvonalak mentén szavaznak: az erősen liberális Massachusetts, Vermont és Maryland élén is népszerű republikánus politikus áll, és mindhármuk újraválasztási esélyei jók. Igaz, ők hárman pártjukon belül azon kivételek közé tartoznak, akik az utóbbi időben többször is élesen elhatárolódtak Trumptól.
Talán meglepő módon a liberálisok eközben a déli államokat vették célba: progresszív, fekete politikusok vannak jó pozícióban Georgiában (Stacey Abrams) és Floridában (Andrew Gillum) is. Abrams az első fekete kormányzónő lehetne Amerikában – ott, ahol az utóbbi évtizedekben a demokratáknak nem sok babér termett. Gillum nagyjából 5 százalékpontos előnye Rob DeSantisszal szemben pedig azért is számottevő, mert a párhuzamosan futó szenátusi verseny ennél szorosabb.
Trump pártja Bernie pártja ellen?
A félidős választások arról is jelezhetnek valamit, hogy milyen irányt vesz a két nagy párt a Trump-korszakban. Röviden: egymással egyre élesebben szembeállót. A centrista képviselők és szenátorok egymás után tűnnek el (vagy előválasztáson esnek saját pártjuk elkötelezett szavazóinak áldozatául, vagy meg sem várják a kihívást és inkább önként visszavonulnak), utódaik pedig inkább a szélek felé politizálnak.
A republikánusoknál ez nem új tendencia, a Tea Party mozgalom már évek óta erről szól. Mégis, talán most vált egyértelművé, hogy a párt Trump pártjává vált, igaz, ehhez az is kellett, hogy Trump pedig végérvényesen a republikánusok elnöke legyen – bizonyos kérdésekben (kereskedelempolitika, bevándorlás, külügyek) őrzi sajátos nézeteit, de sok tekintetben (adók, egészségügy, illetve a 2016-ban beígért, de soha be nem következő infrastrukturális fejlesztések) ő igazodott pártjához. Aki pedig az elnökről rossz véleménnyel van, sok jóra nem számíthat – még ha amúgy százszázalékosan hű is a konzervatív nézetekhez. Mark Sanford volt dél-karolinai kormányzó, jelenlegi képviselő például többször kritizálta korábban Trumpot, aki ezt nem felejtette el, és a nyári előválasztás előtt a Twitteren állt ki ellenfele mellett. Ennek meg is lett az eredménye, Sanford kis különbséggel vereséget szenvedett.
A demokratáknál kevésbé egyértelmű az irányvonal, de tény: több nagyvárosi körzetben (Boston, New York) a párt baloldali szárnyához tartozó politikusok sikerrel szorítottak ki több évtizedes kongresszusi múlttal rendelkező képviselőket. A párton belüli forradalmat Bernie Sanders mozgalmához kötik, de legalább ilyen fontos, hogy többnyire színes bőrű, női jelöltek győztek le fehér férfiakat – ezzel a párt képviselete jobban igazodik vegyes összetételű szavazótáborához. A csupán 29 éves, magát demokratikus szocialistának valló bronxi Alexandria Ocasio-Cortez hamar népszerűvé vált, de azt azért többen megjegyzik, hogy nem biztos, hogy mindenhol az ő példája a Demokrata Párt jövője. „Ami működik Bronxban, nem feltétlenül működik a Közép-Nyugaton” – ezt Tammy Duckworth, Illinois szenátora nyilatkozta nemrég. Az előválasztásokon pedig néhány látványos siker ellenére a Sanders-mozgalom áttörése elmaradt; egyelőre inkább úgy néz ki, hogy a demokraták több különböző stratégiát is kipróbálnak. A midterm lehet az első visszajelzés arról, hogy melyik hogyan válik be.
A különböző demokrata stratégiákban egy elem azért közös: a pártban mindenki határozottan ellenzi Donald Trump politikáját. Az erősen polarizálódó Amerika egyre élesebben konfrontálódó pártokat hoz létre, ezért kérdéses, hogy egyáltalán visszatérhet-e nyugodtabb mederbe a politikai küzdelem a közeljövőben. A korábbi charlottesville-i támadást vagy a múlt hét levélbombáit figyelembe véve nem megalapozatlan a félelem, hogy egyetlen szikra akár erőszakos cselekmények sorozatát indíthatja el.
| Magyar vonatkozások
Az amerikai külpolitika elsősorban az elnök hatásköre, mégis bizonyos helyzetekben a kongresszus befolyása sem elhanyagolható – márpedig jelenleg a magyar kormánynak leginkább a kongresszussal van konfliktusa. Erre David Cornstein nagykövet is utalt a CEU-n tartott október eleji előadásában, amelyben kijelentette, hogy miközben az elnöki adminisztrációban és a nagykövetségen már az Orbán-kormány barátai vannak, a kongresszus irányából számos kritikus észrevétel érkezik. Emiatt a magyar kormány szempontjából kedvező lenne több, velük jó kapcsolatot ápoló kongresszusi tag megválasztása, de erre kevés az esély. Sőt, az egyik leginkább veszélyben lévő jelenlegi republikánus képviselő éppen az a kaliforniai Dana Rohrabacher, aki a magyar kormány kevés elkötelezett barátja közé tartozik a Capitoliumon. Rohrabachert Putyin kedvenc képviselőjének is tartják, de már Magyarországon is többször járt, illetve több alkalommal megvédte a kormányt a kongresszusban – most viszont más kaliforniai republikánusokhoz hasonlóan aggódhat a helyéért. Az ő körzetéhez hasonlóan „Romney–Clinton-körzet” New Jersey 7. körzete, ahol a demokrata Tom Malinowski a hivatalban lévő republikánus képviselő kihívója. Malinowski többek között a demokráciáért és emberi jogokért is felelős helyettes külügyi államtitkár volt az Obama-kormányzatban, ebben a minőségében pedig többször bírálta a magyarországi állapotokat. Feltehetőleg kongresszusi képviselőként sem lenne közömbös a téma iránt. Még a képviselőkénél is kisebb a ráhatása a külkapcsolatokra egy kormányzóhelyettesnek, Kalifornia azonban a legnépesebb amerikai állam és a világ egyik vezető gazdasága, ezért mégis van némi súlya, hogy mit gondol a második embere. Eleni Kounalakis volt budapesti nagykövetről pedig – többek között könyvéből – lehet tudni, hogy nincs jó véleménye a demokrácia itthoni alakulásáról. Kounalakis ellenfele Kalifornia sajátos előválasztási szabályai miatt egy másik demokrata, Ed Hernandez, köztük szoros verseny várható (a kormányzói posztot viszont az eddigi helyettes, San Francisco volt polgármestere, Gavin Newsom vélhetően könnyen megszerzi majd). Minden bizonnyal tehát továbbra is lesznek a magyar kormánnyal szemben kritikus hangok az amerikai politikai életben. Külpolitikai kérdésekben azonban a szenátusé a legfontosabb szó, és az még nem egyértelmű, hogy a visszavonuló Bob Corkertől ki veszi át a szenátus külügyi bizottságának befolyásos elnöki posztját. Ez természetesen attól is függ, hogy sikerül-e a demokratáknak a kedvezőtlen előrejelzések ellenére megszerezni a felsőházi többséget – gyaníthatóan a magyar külpolitika örülne, ha ez nem következne be. |
