Lapzártánk idején tartotta ülését az északír tartományi nemzetgyűlés, az a testület, amely a tavaly népszavazáson megerősített nagypénteki egyezmény alapintézménye hivatott lenni. A képviselők 1998. júniusi megválasztásuk óta most ültek össze másodszor. És most is csak rettentő balhézás után.

A nemzetgyűlésnek, az autonóm Észak-Írország korlátozott jogkörrel rendelkező parlamentjének a következő napokban az lesz a feladata, hogy megválassza a tartomány kormányát, azaz kijelölje azt a tíz férfiút, akik az első miniszter és helyettese mellett olyan kevéssé izgalmasnak tűnő területeken, mint a halászat, a mezőgazdaság, az idegenforgalom vagy az oktatás Londontól független, helyi adminisztrációt működtethetnek majd. A honvédelem, a külkapcsolatok, a rendőrség és a pénzügyek továbbra is a brit kormány fennhatósága alá tartoznak.

Pimf dolog, mondhatnánk.

És mennyire nem lenne igazunk!

Az északír kabinet tagjai, akárcsak a nemzetgyűlés képviselői 1998-ig ugyanis leginkább polgárháborúban álltak egymással. A 108 fős nemzetgyűlésben a mérsékeltnek számító és a belfasti egyezményt támogató pártok, a protestáns, tehát a brit koronához hű Ulsteri Unionista Párt (UUP, 28 mandátum) és a nacionalista, azaz ír katolikus Szociáldemokrata Munkáspárt (SDLP, 24 mandátum) képviselői vannak többségben (együtt a magát etnikai-vallási alapon nem meghatározó Szövetség Párttal). A rendezést elutasító protestánsoknak vagy egy tucat hely jutott, és 18 az Ír Köztársasági Hadsereg politikai fedőszerveként számon tartott Sinn Féinnek.

Mármost ezek a pártok nem a normális demokráciákban megszokott módon, minden kötöttség nélkül koalíciózhatnak egymással. A belfasti egyezmény azt írja elő a számukra, hogy a kormányban mindegyik párt mandátumainak arányában képviselje magát - ezt a módszert, ami a konszenzust kényszerré teszi, s amit kitalálójáról, egy XVIII. századi belga tudósról D´Hondt-formulának neveztek el, rendszerint a vallásilag, etnikailag vagy politikailag súlyosan megosztott társadalmakban alkalmazzák. Az északír kabinetben így a UUP kénytelen lesz együtt ügyintézni a Sinn Féinnel - azzal a Martin McGuiness-sel például, aki 1969-ben, siheder korában Londonderryben, a legsúlyosabb zavargások idején az IRA helyi irányítójaként tűnt ki katonai képességeivel, hogy aztán később az IRA katonai tanácsának tagságáig vigye.

Ám a mérsékelt unionista politikusok korántsem zárnak ki minden együttműködést az általuk terroristának, de legalábbis obsitos terroristának tekintett Sinn Féin-képviselőkkel.

A UUP és vezetője, a Nobel-békedíjas David Trimble mind ez idáig azt szabta a kabinet megalakulásának feltételéül, hogy az IRA szolgáltassa be a fegyvereit. Azaz a leszerelést. Maga a belfasti egyezmény erről kevés szót ejt, határidőt nem szab neki, s rá vonatkozóan Gerry Adams, a Sinn Féin vezetője soha egyetlen ígéretet sem tett a nyilvánosság előtt; ha kérdezték, leginkább avval a mérsékelten szellemes viccel ütötte el a választ, hogy először a brit hadsereget kéne kipenderíteni a tartományból, hisz nekik van a legtöbb fegyverük. Az IRA tagjainak számára - akik meggyőződése szerint ők már így is többet szívtak a kelleténél, például lenyelték azt, hogy az egyezmény kimondja: Észak-Írország csak a tartomány többségének akaratából egyesülhet Írországgal - a fegyverek beszolgáltatása egyenlő lenne a feltétel nélküli megadással; és nem kétséges, hogy Észak-Írország katolikus lakói is nagyobb biztonságban érzik magukat a fegyveres IRA-val, mint a fegyvertelennel. Adams, aki - amellett, hogy az IRA egyik vezetőjének tartják - demokratikusan megválasztott politikus is, csak óvatos engedményeket tehet e tekintetben - és ha kimennek mögüle a választói, és elveszti az IRA támogatását is, nemcsak neki, de az egyezménynek is lőttek.

És nemcsak Adams, de Trimble is túsza a saját választóinak és azok jól fejlett paranoiájának. A Sinn Féin egy éve nem hajlandó egyértelműen elkötelezni magát az IRA leszerelése mellett: Trimble pártjának többsége pedig kitart amellett, hogy nem rendelnek egy hivatalban gengszterekkel. A patthelyzet idén júniusban már-már a rendezés összeomlásával fenyegetett: ekkor hívták vissza villámmal George Mitchell amerikai szenátort, aki 1997-98-ban közvetítőként döntő szerepet játszott az egyezmény tető alá hozásában. A többhetes tárgyalássorozat után Trimble beleegyezett a kormány megalakulásába anélkül, hogy az IRA-nak akár csak egyetlen tölténytől is meg kelljen szabadulnia. Cserébe az IRA ígéretet tett arra, hogy egy tagját delegálni fogja a leszerelés gyakorlati részleteiről folyó tárgyalásokra (melyeket egy nyugdíjas kanadai generális, John de Chastelain koordinál).

Sovány engedmény, amit David Trimble csak nagy nehézségekkel tudott elfogadtatni pártja múlt hét végi küldöttgyűlésén. És súlyos árat fizetett érte. Megígérte ugyanis, hogy ha 2000 februárjáig az IRA nem kezdi meg a fegyverek beszolgáltatását, ő és a kormány három unionista tagja lemondanak. Azaz Trimble, bár saját híveihez szólt, az IRA-nak adott ultimátumot: ha két hónapon belül nem adják meg magukat, a békefolyamatnak vége. A végjáték elkezdődött.

- b -