Az utóbbi szerint a délieknek nem volt más választásuk: vagy másodrendű állampolgárnak lenni Szudánban, vagy szabad embernek a saját hazájukban. Kettejük éleződő konfliktusának Garang halálos helikopter-balesete vetett véget - nem sokkal azután, hogy hosszas és nehézkes tárgyalások során kialakult a rendezés menetrendje: átmeneti időszak, erőteljesebb déli képviselettel az ország vezetésében, aztán népszavazás, amely a függetlenségpártiak elsöprő győzelmét hozta. De Garang talán éppen attól tartott, hogy egy független Dél-Szudánban csak még jobban kiéleződnek a kusza etnikai viszonyokból fakadó konfliktusok.
Ami december közepe óta a két és fél éve önállósult országban zajlik, azt egyesek máris polgárháborúnak minősítik, a két legnagyobb népcsoport, a dinkák és a nuerek egyre elszántabb szembenállásában hosszabb távú konfliktus gyökereit sejtve. Maga a konfliktus távolról sem új keletű, a kölcsönös - bár inkább helyi jellegű - mészárlások a függetlenségi háborúk korszakát is végigkísérték, de igazából nemzedékek óta szemben áll az egyaránt állattenyésztésből élő két csoport (és többtucatnyi alcsoportjuk). Ez részben közönséges marhatolvajlásban, részben a legelők használata körüli dühödt vitákban manifesztálódik.
Ahhoz viszont, hogy a gyakran véres voltuk ellenére is megszokott helyi összetűzések átfogó - bár a franciaországnyi területnek egyelőre csak a két említett csoport által lakott részeit érintő - háborúskodássá fajuljanak, a konfliktus politikai, pontosabban politikusi dimenziója kellett. Amikor 2005-ben John Garang helikoptere lezuhant, már széles körben terjedt a hír, hogy a közeljövőben el akarja távolítani a mozgalom vezetőségéből Salva Kiirt. Most viszont Kiir volt az, aki nemcsak akarta, hanem ténylegesen menesztette saját helyettesét, Riek Machart, majd pedig az egész kormányt. A helyzetet közelebbről ismerők szerint Kiir autoriter stílusa és az, hogy a párttá alakítani még mindig nem sikerült felszabadítási mozgalmon belül felszámolta az átláthatóság feltételeit, párhuzamosan haladt előre népszerűsége gyengülésével. Ha választásokat tartanának, amihez jelenleg az alapvető jogi feltételek is hiányoznak, biztosan veszítene, és már három mozgalmi vezető is jelezte, hogy kész ringbe szállni Kiirrel. Az egyikük persze Machar, akinek vagy tucatnyi politikai szövetségese börtönben van, miután neki magának sikerült elmenekülnie. Machar mozgalmi életútja eléggé kalandos, annak idején Garanggal szemben ő is a különválás radikálisabb álláspontját képviselte, de ez nem akadályozta meg abban, hogy szudáni kormánytámogatással irányítson évekig etnikai színezetű milíciát. ' ugyanis nuer, Kiir viszont dinka, és ez a tény közvetlenül elvezet a mostani konfliktus kezdeteihez.
Kiir a hadseregtől független elnöki gárdát hozott létre vegyes etnikumú, jól képzett katonákból. Ez talán még magyarázható is azzal, hogy maga a hadsereg nem igazán egységes. Lényegében a felszabadítási mozgalom katonai szárnyát alkotó számtalan helyi milíciából áll, melyek vezetői mind tábornoki rangot kaptak, de továbbra is saját fegyveres csoportjukat irányítják. Decemberben Kiir - talán látványos gesztusként - elkezdte lefegyverezni a gárdát, ha igaz, és ettől a ponttól kezdve nem egészen világos, mi történt. ' maga 16-án katonai ruhában tévényilatkozatot tett, miszerint államcsíny kísérlete miatt őrizetbe vették a felszabadítási hadsereg - vagyis az ország tényleges irányító testülete - tíz vezetőjét, köztük több egykori minisztert. Más hírek szerint maga az elnöki gárda lefegyverzése alakult át tűzharccá, amikor az alakulat nuer tagjai számára világossá vált, hogy a dinkák mégis megtarthatják a fegyvereiket. Ezután pedig órákon belül
országos méretűvé
nőtte ki magát a szembenállás, hiába katasztrofálisak az útviszonyok, hiába kevés a mobiltelefon, hiába használ a lakosság mindössze egy százaléka elektromos áramot. Nuer csapatok keltek útra haladéktalanul a kormánycsapatok visszaszorítására, köztük az úgynevezett fehér hadsereg, amelynek tagjai tehéntrágya hamujával kenik be a testüket, hogy fertőzések ellen védekezzenek, és a több évtizedes harcok során mindenhová eljutott Kalasnyikovok mellett bozótvágó késsel és bunkóval szerelkeznek föl. A kormánycsapatok ellencsapásai persze erőteljesebbek, habár egész egységek (korábbi önálló milíciák) álltak át a felkelők oldalára. A harcoknak már vagy ezer halottja van, és úgy kétszázezren menekülnek az összecsapások elől - az ENSZ táboraiban csak kisebb részük talál helyet, a többség csak remélheti, hogy nem fut bele az utakon egy más etnikumhoz tartozó fegyveres csoportba.
Dél-Szudán minden nyomorúsága ellenére végül is reményt keltő ország lehetne: hatalmas kiaknázatlan olajtartalékai mellett egyéb ásványkincsekkel, jelentős szarvasmarha-állománnyal rendelkezik. A probléma csak az, hogy mindezt valahogy el kell szállítani a tengeri kijárattal nem rendelkező országból. Az olajvezetékek Szudán felé tartanak, melynek első embere, a Nemzetközi Büntetőbíróság által népirtás, háborús és emberellenes bűncselekmények miatt elítélt, nemzetközi körözés alatt álló Omar el-Besir lapzártánk idején épp Dél-Szudán fővárosában, Jubában tárgyal egy közös haderő felállításáról a felkelők által fenyegetett olajmezők védelmére. Az Addisz-Abebában végre megkezdett tűzszüneti tárgyalások esélyeiről korai volna bármit is mondani. Fontosabb, hogy a szintén szomszédos Uganda egyértelműen Kiir mellett áll, remélve, hogy végül majd errefelé keresnek a déliek tengeri kijáratot. Az elfogulatlan békepárti hangok pedig Kínából hallatszanak a legerőteljesebben - Peking a legfőbb vásárlója a szudáni és a dél-szudáni olajnak is.
