Barna Imre: Ünnep
Tömeg a Lánchídon. Hőség. Lelkes arcok és halkuló moraj. Még húsz perc, még tíz, még öt. A Gellért-hegy sötétbe borul. Mindjárt. Kilenckor pontban.
És ha nem? Ha semmi sem lesz? Ha egyszerűen csak sötétben marad a hegy – most, most! –, és marad a csönd? Hány perc után esne le, hogy nincs, és nem is lesz semmi?
Na, ez itt a kérdés, gondolom a tömegben három perccel kilenc előtt. Bár engem nem érint, gondolom. Én két hete még Triesztben vártam a hajnalt, és akár dönthettem volna úgy is, hogy maradok. Akár. Másrészt persze tudom (épp most tudtam meg itt, a hídon), hogy a Táncdalfesztivált az Illés nyerte, de nem érdekel. Nem velem történik ez. Ő nincs itt, mondanám Pierre-rel, ha láthattam volna már a rólunk szóló nemzedékfilmet, de hol van az még. Velem most az van, hogy 17 éves vagyok (diciassette), és nem akarom ezt. Hogy Táncdalfesztivál és tűzijáték, meg ez a problémátlan tömeg. És párizsi híradóképek jutnak az eszembe. Lobogó hajak és zászlók, forr a világ, révolution. Még két perc. Szóval, hogy törne-e ki botrány? És megírná-e másnap az újság? Ugyan, ugyan, gondolom a Duna fölött. Hogy tehát elmarad a tűzijáték, a tömeg meg mégis kivárja a félórát, és semmit se szól, és hazasomfordál aztán, és nincs, aki csodálkozni merne másnap, amikor kinyitja az újságot, és azt olvassa, hogy megvolt, és minden eddiginél színpompásabb, nagyszerűbb volt és a többi.
És sietek majd haza, ha vége, és Forradalom címmel leírom ezt, hogy el ne felejtsem. Másnap reggelre pedig kiderül, hogy arról, ami valójában történik ezen az éjjelen, az újság tényleg nem fog írni. Egy mondat lesz, MTI-hír, na jó. De arra is szeptemberig kell majd várni még, hogy bőrkabátos huligánok maroknyi csoportja randalírozott Prága belvárosában; addigra pedig már rég tudni fogjuk, és nem az újságból, hogy mi történt. Hogy invázió, hogy katonák és tankok, hogy hadiállapot. Két osztálytárs is kerülő úton, Lengyelországon és Kárpátalján át napokig vonatozva keveredik csak haza az NDK-ból. Freisinger tanár úr törióráin az érettségi tételek helyett még novemberben is Prága lesz a téma. Az tehát, ami történt.
A végkifejleten nem csodálkozom. Tizenhét éves vagyok (diciassette), de a tankokra ’56-ból jól emlékszem már. Jönnek viszont aztán mindenféle képek. Paris Match, Stern, kapom őket valahogy. Októberre kidekorálom velük a falat az ágyam fölött. Egy Beatles-poszter alá, a Botticelli-Vénusz és Jane Fonda fekete-fehér ülő aktja közé két ismeretlen szőke lány fotója kerül. Az egyik egy fiú nyakában ülve, jókora zászlóval a vállán (vörössel? nyilván, bár fekete-fehér kép ez is), énekelve tüntet egy menet közepén. A másik bárgyún megszeppent arcú orosz katonák sorfalával néz farkasszemet, a kezében egy szál virág. Az egyik kép Párizsban, a másik Prágában készült, de a lány mintha ugyanaz volna. A Szabadság ő, aki barikádokra vezeti a népet. Jane Fonda-arca van, de Janis Joplin-hangon énekli, hogy Cry Baby. Szerelmes vagyok belé.
Egy évvel később, érettségi után Prágába megyünk a barátommal. A Vencel téren a szobor körül még mindig csöndes tüntetők őrzik a Jan Palach önégetésére emlékeztető mécseseket, és az eltávolított vezetők képeit látni minden kirakatban. Később beülünk egy tér környéki étterembe, ahol – bár a boltokban eredeti Miles Davist és Bob Dylant, vagy a prágai tavaszt nemrég bluesban elsirató Julie Driscoll nagylemezét is kapni még Supra-phon-kiadásban – vicces módon csehül szól a Beatles, oblagyi-oblagyi; és jót nevetünk majd ezen a barátommal ’69 nyarán. Engem ősszel elvisznek katonának, neki mázlija van, megússza.
Mi történik? Valami majdnem, aztán mégse. Szétpattan az a buborék, amelyikből egy pillanatra úgy látszik, mintha. Utólag kiderül majd: az a pillanat volt az ifjúság, ob-la-di, ob-la-da.
Egy perc múlva kilenc.
Bródy János: ’68 augusztus
Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy az 1968-as Táncdalfesztivál döntője augusztus 18-án, vasárnap volt. Azt, hogy mi lesz két nap múlva, csak a hatalom gépezetének beavatott emberei tudhatták, és a hatalom emberei akkor is tudták, hogy hogyan kell elterelni az emberek figyelmét a lényeges dolgokról. Én annyit érzékeltem, hogy a csehszlovák népesség és a magyar értelmiség Dubček és Smrkovský oldalán áll, és hogy az elődöntőn bemutatott dalok között a mi számunk a legnépszerűbb a 30 éven aluli közönségnél.
1968-ban mindenhonnan új szelek fújtak. A prágai tavasz után jött a hosszú, forró nyár. Én 22 évesen még nem voltam felnőtt, csak egy izgága tinédzser, akiben forronganak a hormonok. És úgy éreztem, a világ is forrong körülöttem. Az volt a levegőben, hogy most olyan forradalom jön el, mely minden eddigi forradalomtól eltérően nem használ erőszakot, de semmiféle erőszak nem tudja megakadályozni a győzelmét. Édes romantika – és mi kell több egy érzelmeit dalba öntő ifjú lázadónak. Abban az évben turnéztunk is a Felvidéken, a Csemadok vendégei voltunk a gombaszögi fesztiválon. Az Illés-zenekart mindenhol lelkesen fogadták és én is lelkesen fogadtam a változásokat. Az emberarcú szocializmus jelszavaiban az elfojtott ’56-os remények támadtak fel, és erősen reménykedtem, hogy ez most sikerülni fog, mert Csehszlovákiában nem voltak orosz csapatok. Nekünk a zenekarral akkoriban minden sikerült, a magyar nyelvű rockzene terjedését már nem lehetett leállítani, és a harmadik Táncdalfesztivál alkalmat adott a totális győzelemre. Én legalábbis úgy hittem, hogy győztünk, augusztus 18-án. A díjak felét nekünk ítélte a zsűri, nyilván sokféle megfontolás alapján, de azt senki se mondhatta, hogy az Amikor én még kissrác voltam című dal jellegtelen és megalkuvó produkció. Koncz Zsuzsa dalát is mi írtuk, a Színes ceruzák második díjat nyert. Egyszóval boldog voltam.
Két napig. Aztán jöttek a hírek, ellenhírek és rémhírek, de a valósággal akkor találkoztam, amikor a turnébuszunk Veszprém előtt órákig állt, mert dübörögtek a testvéri páncélosok észak felé. Ez a kép erősen beégett, lehet, hogy kissé el is színeződött az elmúlt évtizedekben. De alapélményként idézem fel, hogy a rendkívül sikeresnek látszó, társadalmi üzeneteket is megfogalmazó rockzenész ül a zenekart szállító turnébuszban, és jelentéktelen bohóccá zsugorodva nézi tehetetlenül a lánctalpak vonulását, miközben érzi, hogy valami visszavonhatatlanul tragikus esemény szemtanúja, és feldúlt lelkében érik az elhatározás, hogy ezentúl minden dalban (na jó, nem mindben, de ahol csak lehet) jelezni fogja, hogy ezt örökre megjegyezte. Szégyen és gyalázat, hogy mi, magyarok megint a rossz oldalon állunk. (És a románok megint jobbnak látszanak.) Aztán az ORI illetékese közli vele, hogy még csak véletlenül se tegyen megjegyzéseket a színpadon, ha nem akarja bajba sodorni a zenekart (milyen ismerős ez a helyzet manapság is), és azért tesz néhány félreérthető megjegyzést, és nagy viták vannak arról, hogy egyáltalán lehet-e itt tenni akármit is. Mindenesetre integetünk a csehszlovák rendszámú kocsiknak és a Gombaszögről hozott dubčekes zászlókat lobogtatjuk, és már nem tudunk felhőtlenül örülni annak, hogy 1968 a mi évünk volt.
Aztán jönnek az utórengések, melyek a zenekar életére is hatással voltak – de személyesen is hosszú időbe került feldolgozni, hogy hiába ugrálunk át a mi kis játszóterünk kerítésén, ha egyszer nyilvánvalóvá vált, hogy azok a bizonyos falak betonba öntve őrzik a katonai doktrínák kérlelhetetlen logikáját. Nincs független és szabad Magyarország. Ami van, az a különleges, de gazdagon művelt nyelv, sokszínű, de erős hagyományokkal rendelkező ősi kultúra, egy kis nép egy nagy birodalomban, ez a hazám, és amit egy dalszövegíró el tud érni, az csak annyi, hogy egy szórakoztató krimifilmben kikerülhető a Sanzon- és Táncdalbizottság hatásköre, és egy sztriptíztáncosnő háta mögött forgalomba hozható egy olyan dal, ami ötven év múlva is ugyanazt jelenti: Miért hagytuk, hogy így legyen?
Donáth László: Berlin felett az ég…
Miképpen 1956-hoz, 1968-hoz is az utazás valósága és emléke kapcsolódik. Tizenegy hónapos voltam 1956. november 4-én, és közel 3 éves, amikor 1958 októberében Romániából hazatértünk. Mindent, amit megéltem, szüleim és a többi felnőtt meg az idősebb snagovi gyerekek immár kollektív emlékezete őrzött meg. Az vagyok, amit tudok, amire minden időben, akár alkalmasnak tűnik, akár nem, emlékeztetni akarok, még ha tükör által, homályosan is.
1968-ban már 13 éves voltam, kíváncsi és kritikus kamasz, állandó résztvevője szüleim vendégségeinek, ahol mindenki megfordult, aki apám szigorú politikai morális mércéjén megállt. Világ életében szervezkedett. Rendszereken átívelő politikai tapasztalata, tudása arról, miképp lehet s tehet másokat is szabaddá az ember, és okos gyanakvása a léha s önmutogató krakélerek, provokátorok iránt igazi, lélekben s tartásban megerősítő közösséget formált mindazokból, akik negyedszázadon keresztül sem törődtek bele abba, hogy úgy kell élniük és gondolkodniuk, ahogy azt a kádári rendszer elvárja.
1968 nyarán vettük birtokba azt az öreg szigligeti parasztházat, amelyet apám egy évvel korábban megvett, s amely számunkra mindmáig jelképe annak, ami igazán fontos: a szabadságnak, a befogadásnak és annak a hátrébb húzódó, a magányban is a közösség javán töprengő emberségnek, amely akkor is kreatív, ha a külső dolgokban ez nem válhat is nyilvánvalóvá. Már ezen az első szigligeti nyaraláson is volt vendégünk, Elfriede, kedves, szőke német lány Darlingerodéból, aki cserediákként érkezett néhány hétre. Július végén együtt utaztunk vissza az NDK-ba, hogy némely más magyar gyerekkel részesei legyünk a német falusi életnek, s tanuljuk a nyelvet. Pár évvel korábban már jártam rokonoknál Münchenben és Svájcban, fölszálltam a repülőgépre, élveztem a távolságot, az egészen más életet, s tanultam a nyelvet. Ma inkább úgy mondom: megtanultam érzékenynek lenni. Nem csupán az idegen mássága iránt, inkább a bennem lévő idegenség iránt.
Ötven év távolából kopár idillként villan föl a Bauerhof, voltak tehenek és lovak, krumplikapálás és almaszedés. Vasárnap utaztunk várost nézni Magdeburgba és Wernigerodéba. Akkor már olvastam jó pár Thomas Mann-novellát. Erich Kästner, Stefan Zweig, Franz Werfel világát kerestem, s hiányukat leltem. Működő civilizációt kultúra nélkül. Egy hajszárítót vettem anyámnak, amely még a 90-es években is megvolt, idétlen, súlyos tárgy, de funkcionált.
Akkor szövődött életre szóló barátság köztünk Pannival. A kiváló alváskutatóvá lett neurológus épp a gimnáziumba készült, s engesztelhetetlenül vitatkoztunk némely történelmi eseményekről meg világnézeti kérdésekről. Szülei szintén apám barátai voltak. De nekem igazán a háború után buzgó szabadkeresztyénné lett nagymamája, Margit néni adta fel a leckét. Ahogy családi emlékezetünk megőrizte, erre a német birodalmi állampolgársággal és útlevéllel rendelkező asszonyra bízta az akkor már évek óta illegalitásban élő és ellenálló kommunista apám az édesanyját, aki így túl is élte a borzalmakat, s lett 12 év múlva legkedvesebb, munkaszolgálatosként meggyilkolt fiára nevével is emlékeztető unokája, az én patrónám Snagovban. Margit néni, az engem akkor is, ma is viszolyogtató, rajongó kereszténység hirdetője, igaz és bátor ember volt. Vajon az élet felülírja az ideológiát?
Már nem emlékszem, hogy augusztus 20-án vagy 21-én kellett volna-e Berlinből hazarepülnünk, de arra igen, mily zavar támadt, amikor kiderült, nem mehetünk sehová. Bár Berlin felett kék volt az ég, a Csehszlovákia lerohanására szövetkezők nem engedélyezték az ország feletti polgári repülést. Talán négy-öt nap telt el így, mi tovább serénykedtünk a parasztgazdaságban, s bizakodtunk szüleinkben, akik kitalálják, hogyan jussunk haza legalább az iskolakezdésre.
Szállásadóinkat telefonon értesítették, hogy kísérjenek minket Berlinbe a Hauptbahnhofra, ahol az útlevél és a repülőjegy ellenőrzése után felszálltunk egy néhány vagonból álló szerelvényre, s megkezdődött életem második „nagy utazása”. Nem mondták meg, hová s meddig megy a vonat, amely időnként megállt a pályán is. Sem ételt, sem italt nem adtak, tisztálkodni sem nagyon lehetett. Amikor Lengyelországba értünk, már boldogok voltunk. Egyetlen helységnévre emlékszem: Przemyśl, erre is csak azért, mert gyakran láttam az ott volt csatára emlékeztető első világháborús emlékművet a Margit híd budai végénél.
Három nap és két éjjel ment a vonat át Lengyelországon, majd az egykori Szovjetunión, míg megérkezett Csapra, ma is ez az ukrán határállomás. Valamiért sokáig várakozott a vonat, le lehetett szállni. A sötétben megkerestem a vécét, akkor láttam először ülőke nélküli illemhelyet. Anyám várt a Nyugatiban. Azt hiszem, péntek vagy szombat volt, mert miután lecsutakolt, elmentünk társaságba, és meséltem.
1990 februárjában voltam először Prágában. Egy különös művész vett rá, hogy két éjjelt átvonatozva egy teljes napon át mutassa nekem a várost. Máig hálás vagyok neki, hogy akkor és úgy láttam Kafka, Hašek, Hrabal és Kundera városát, amilyen ’68-ban is volt, mivel mára Berlin is, Prága is történelemmé tette azt, ami bennünk, az élőkben nem volt, hanem van – kimerevített jelenként. Idén májusban újra ott jártam, szeretteim szeme káprázott az arany várostól, amelyben egyedül az öreg zsidó temetőben voltam otthon: a mindig ideiglenes történelemmel dacoló s az Örökkévalóra várók sírja között.
Epilógus. 1968 augusztusa óta nem jártam többet sem Ukrajnában, sem Oroszországban. Nem vitt rá a lélek, hogy önként azokhoz menjek, akik immár kétszer is útra kényszerítettek. Igaz, még élek, egyszer talán oda is eljutok. Ha majd nemcsak ’56 és ’68 gyalázatos inváziói simulnak bele a hol volt, hol nem volt időn túliságába, hanem V. Putyin is.
Nádas Péter: Kő kövön nem maradt
Ez a sokk nem mulandó. Örökre befejezett tény marad, hogy az én édes hazám, az én olykor tébolyodottan szabadságszerető hazám hadserege lerohanta a szomszédját, fegyveresen ment neki, hogy letörje két szomszéd nép felette értelmes és igen mértékletesen előadott szabadságtörekvéseit. A megszálló katonák közül később nem egy elmesélte, hogy a településeken a lakosság az utcára özönlött, és a köpéseiktől lassan elhomályosultak a gépkocsik szélvédői. A szélvédő mögött pedig sírtak a sorkatonák a szégyentől és a félelemtől. Akkoriban úgy tudtuk, hogy a hadvezetésnek a parancsmegtagadások és az idegösszeomlások sorozatával kellett szembesülnie. Meg kéne nézni, hogy a csapatok mentális állapotáról maradt-e vajon írásos anyag az archívumokban, de bármi álljon a dokumentumokban, a mi szempontunkból ez az epizód a szégyen elfeledett legendájaként sem érdektelen.
Én augusztus 18-án mindenesetre Cegléden jártam, jó előre megbeszélt terminusom volt a rendőrkapitánynál. Újságírói katasztrófáim egyikén dolgoztam éppen, párhuzamosan két riporton, még nem tudtam, hogy egyiket sem fogom befejezni. Alaposan megváratott a kapitány, és vártam, mint a birka, mert egy meghurcolt ember és egy tilosba tévedt kamasz sorsáról lett volna szó. Aztán váratlanul feltépte belülről a párnázott ajtaját, egy csomó civil és egyenruhás áramlott ki a nyomában, egy értekezlet, hogy jöjjek, de gyorsan jöjjek, mondjam, de gyorsan, most nincs ideje ilyesmire. Hellyel sem kínált. Leültem. Talán megkérdeztem, mi történt. Egy minden elemében összeomlott, középkorú vidéki ember nézett vissza rám. Úgy beszélt, mint egy automata, de mintha a legjobb barátjának mondaná. Négy napja nem aludt. Éjjelente vonulnak a szovjet hadsereg egységei, gyalogosok, lövészek, tüzérek, páncélosok, hadtáp, vonaton az ágyuk és a hadikórház, minden, de minden, napközben neki elő kell készítenie a terepet, éjjel viszont biztosítani a szabad átvonulásukat. Nem kétséges, hogy hová tartanak, a határra. Rá kellett kiáltanom, hogy honnan és milyen határra. A csehszlovák határra. Abban a pillanatban elfelejtettem minden mást, ami miatt jöttem. Életemben először láttam ezt a talpig összeomlott embert, aki most nagy hirtelen a barátom lett, mégsem maradtak vele szemben kétségeim. S le nem állt, azzal tenném a legjobbat, mondta, ha most azonnal visszamennék Budapestre, s mindenkinek elmondanám, mindenkinek, hogy mire készül a szovjet hadsereg. Ő legszívesebben felakasztaná magát, vagy egyszerűen itt hagyná ezt az egészet, lőjék fejbe őt, de ő ezt tovább nem csinálja. Még azért vitatkozni akartam vele, hogy a csapatmozgatással bizonyára csak politikai nyomást gyakorolnak a prágai pártvezetésre, nem, nem, válaszolta ingerülten, higgyem el, ő tudja, mit beszél, tudja, mi a hadiállapot és mi a hadgyakorlat. Mentem, mert ezzel a hírrel nem tudtam többé itt maradni, s tényleg az látszott a legértelmesebbnek, hogy a hírt most minden ismerősömmel legalább megosszam.
Soha többé nem láttam viszont ezt az embert.
Annak a napnak a délutánján és estéjén pedig senki nem hitte el Budapesten, hogy mi készül.
Este Horgasékhoz mentünk, a költőhöz, Horgas Bélához, Levendel Júliához, egy folyamatos és konok folyóirat-alapítási összejövetelükre a Városmajor utca 52. padlásterébe, előtte már Mészöly Miklós a Városmajor utca 48.-ban is ingatta fejét a műtermében, hogy nem, nem, Polcz Alaine is hitetlenkedett, nem, ez csak valami személyes őrület, ők sem hitték, senki, senki, az unokatestvéremet, Aranyossy Györgyöt szintén informáltam, akkoriban az AFP budapesti tudósítója volt, s abban reménykedtem, hogy legalább ellenőrizetlen hírként leadja, nem, nem, ilyen álhíreknek nem kell felülni, az illető egeret néz elefántnak, senki nem gondolta a szerkesztőségben sem, hogy valódi veszély fenyegetne, elmondtam a rovatvezetőmnek, aztán a főszerkesztőnek, a forrást is megneveztem, ők mindketten ingadoztak a szuper-baloldaliság és a reformkommunizmus között, ne üljek fel ilyesminek, este jöttek a többiek, Fogarassy Miklós, aki különben is mindig kicsit hitetlenül ingatta a fejét, mert derűsen mérlegelt és a végtelenségig utánagondolt, a hitetlenkedéséhez is gyönyörűen tudott mosolyogni, nem, nem, Bojtár Endre hosszan magyarázta, hogy miért nem lehetséges, s ő aztán igazán értette a kelet-európai dörgést. Ha nem, akkor nem. Eörsi István sem hitte el. Annyira nem hitte el, hogy rögtön valami egészen másról kezdett beszélni. Holott biztos voltam benne, hogy ez a ceglédi rendőrkapitány nem őrült meg, nem képzeleg.
Barátaim vélekedése valamelyest mégis megnyugtatott. Vaklárma. Politikai hisztéria. Másnap reggel bepakoltam és elutaztam Kisorosziba, ahonnan Sváby Lajos, a festő előzőleg már megtáviratozta, hogy Rakovszkyéknál kibérelt nekem egy padlásszobát. Családjával egy szomszédos villa melléképületét bérelték ki nyaranta, itt dolgozott, horgászott a Dunán, barnára égve és boldogan. Este halat főzött. Kis művészkolónia gyűlt köré. Valójában Nagy B. István köré gyűlt, aki szintén festő volt, végtelenül szelíd, szótlan és figyelmes ember, itt honos, édesapja a község orvosa. Ők sem hitték el, hogy igaz lehetne. Később szilárd meggyőződésem maradt, hogy ez a rendőrkapitány lehetett az a bizonyos férfi, aki augusztus huszadika éjjelén telefonon hívta Csehszlovákia budapesti nagykövetségét, magyar katonatisztnek nevezte önmagát, s felhívta a követség ügyeletesének figyelmét a Varsói Szerződés egyesített haderejének pillanatokon belül meginduló inváziójára. A részvételt egyedül Ceaușescu tagadta meg. Az ügyeletes jelentette nagykövetének a hívást, a nagykövet továbbadta a hírt, amit Alexander Dubček néhány percen belül egy cédulára felírva megkapott Prágában, mert megint egyszer a sötét éjszakába érve ülésezett Csehszlovákia Kommunista Pártjának Politikai Bizottsága. A jegyzőkönyv szerint az önmagát magyar katonatisztként megnevező férfi üzenetét a testület tagjai nem méltatták figyelemre.
Kora reggel arra ébredtem a csodálatosan romos, antik bútorokkal berendezett padlásszobában a kopott vaságyon, hogy odalenn hangosan szól a rádió, valakik valamilyen idegen nyelven valamiről izgatottan tudósítanak, s az égen végeérhetetlen kötelékben, iszonytató zúgással húznak a repülők észak felé. Tényleg végeérhetetlen kötelékben. Már fel is öltöztem, már lenn is voltam Rakovszkyék konyhájában. Az idős Rakovszkyné, a m. kir. honvéd altábornagy özvegye, valahogy a mozdulat közepén állhatott meg a reggeli elkészítése közben az asztal és a pult között, úgy maradt, s többé nem tudott elmozdulni onnan. Jöttömre felnézett, szinte szenvtelen hangon és arckifejezéssel mondta el, mi történt. Mezítlábas unokái megszeppenten álltak az ajtóban, valójában csak reggelire vártak. Hallgattuk a bécsi rádió kommentárjait és híreit. Nem tudom, mennyi idő után megakadt a hírfolyam, a szerkesztők kényszerből ismételgették az imént már elmondottakat, amiből az ember megértette, hogy ez nem tévedés, a helyszínen az esemény bizonyára a mélypontjára ér.
Nem volt mit tenni. Legalábbis az altábornagy özvegyének és nekem. Visszamentem a szobámba. Az ablakból a Duna kanyarulatára lehetett kilátni, ahogy a parti füzesek a folyót kísérik, s felette az erdőkkel borított hegycsúcson a visegrádi várromot. Sváby jött föl a lépcsőn, hogy tudom-e, mi történt. Aztán azon a napon csak ültünk a padlásszobában, s néha mondtunk egy teljesen jelentéktelen és minden bizonnyal felesleges mondatot.
Egy idő után elvett egy kéziratlapot Rakovszkyék kitelepítésből visszamentett barokk íróasztaláról, rajzolni kezdte az ablakot, a tájat, a vaságyat, aztán vett magának egy másik lapot, s a keresés és kutatás jól ismert gesztusai-val lerajzolt. Évekkel később megkértem, szignálja a két lapot és írja rá a dátumot: 1968. augusztus 21. Ezen a napon én nem tudtam volna a hivatásomat gyakorolni, hiszen akkor már évek óta az volt a nagy kérdésem, hogy ebben a gyűlölt és velejéig romlott rezsimben, amit Kádár János korszakának neveztek, hogyan élhetek tovább. A szocialista rendszert én már korábban sem gondoltam megreformálhatónak. Nem gondoltam, hogy a szocialista rendszer összeboronálható lenne a demokráciával. Más pályára állt, minden elemében megváltozott az életem. Radikálisan változtattam, úgymond kő kövön nem maradt. Ami, tévedés ne essék, a folyamatosság feltétele.
Spiró György: Okupacija
Szerda délelőtt egy tanárnő Juraj Križanićról beszélt, aki szülőfalujának horvát nyelvjárásából és az oroszból alkotott egy keverék nyelvtant, és az összes szláv népnek ajánlotta; szerette volna, ha az oroszok vezetésével az összes szláv nép fellázad a törökök és a németek ellen. Rómában Moszkva, a pravoszlávok Róma ügynökének tartották, a cár a kegyeibe fogadta, majd Szibériába száműzte, hogy 15 év múlva a következő cár engedje ki; 1683-ban Bécs második ostrománál esett el a lengyel sereg katonájaként. A zágrábi nyári egyetem előadásai közül ez volt a legérdekesebb.
Az óra vége felé bejött az auditóriumba a szimpatikus, kerekded pozsonyi szlavista professzor. Összetörten ült le mellém.
– Mi a baj?
Rám nézett a vöröslő szemével, szemrehányás nélkül mondta:
– Az éjjel lerohantatok minket.
– Rettentően sajnálom.
– Nem megyek haza egy megszállt országba. Soha többé nem lesz otthonom.
Másfél hónappal korábban, július elején még a horvát tengerparton nyaraltam belgrádi barátokkal. Ők is követték a csehszlovákiai fejleményeket; hosszan elemeztük a Kétezer szót, amit a jugoszláv lapok teljes terjedelmében közöltek; valamennyien úgy láttuk, hogy az emberarcú szocializmusra nincs esély. Tavasszal végigküzdötték a hadsereg által levert diáklázadást, és úgy vélték, hogy Jugoszláviának vége van, mert a horvát diákok nem csatlakoztak hozzájuk; többen az emigrálást fontolgatták. Az a rendszer, amelyik csak a fegyverekben bízik, halálra van ítélve.
A kollégiumban ebéd közben a tévé rendkívüli adását bámultuk, diákok és tanárok minden égtáj felől. Egyenes közvetítés Prágából a Vencel térről; hang nem volt hozzá. Az egyik kamerát a tér közepén, a másikat a felső részén, a lovas szobor mellett rögzítették, a szobor talapzatára fehér festékkel Dubček nevét mázolták. Borús volt az idő, pulóverben, zakóban csoportosultak az emberek a keresztbe-kasul álló szovjet tankok körül, a legtöbb tank nyitott fedele mellől a szovjet katonák békésen nézelődtek; nem tartottak tőle, hogy Molotov-koktélt vághatnak hozzájuk. Páran csehszlovák zászlót lobogtattak, táblára festett jelszavakat emelgettek, mások megpróbáltak szót érteni a kiskatonákkal. Férfiak és nők, öregek és gyerekek bámészkodtak, tolták a biciklit, társalogtak egymással kisebb-nagyobb csoportokban. A többség ácsorgott, nem történt semmi.
A stúdióból néha bevágták vagy azt a feliratot, hogy okupiranje, vagy azt, hogy okupacija; boldog nyelv, amelyben a megszállás folyamatára és a bevégzett megszállásra külön szó van. Félóránként bemondták, hogy a Varsói Szerződés tagállamai megszállták Csehszlovákiát. Szovjet közlemény, nemzetközi visszhang, Jugoszláviában mozgósítás, időjárás-jelentés, majd folytatták az eseménytelen helyszíni közvetítést.
A nyári egyetem szervezői közölték, hogy délután elmarad az irodalomóránk és a szlovén nyelvóránk, az utóbbit valószínűleg másnap és harmadnap sem tartják meg, mert most nem tudnak helyettest hívni Szlovéniából. A férfi tanárainkat, tartalékos tisztek valamennyien, behívták. Estére kiderült, hogy a magyar határra vezényelték őket.
A kelet-európaiak sorban álltak a portán a telefonnál, de interurbán hívást a központ nem fogadott. Úgy hírlett, a jugoszláv és a román határon még át lehet jutni Magyarországra, mert Ceaușescu nem vonult be a többiekkel, csak vonatjegyet nem lehet szerezni.
Szokol rádiómon este próbáltam fogni a Kossuthot, de nem jött be. A grazi híreket jól lehetett hallani. Egy-két cseh és szlovák kalózadót is el tudtam csípni, ellenállásra és kitartásra biztattak.
Csütörtökön már reggeli közben bámultuk a tévét. Prága, Vencel tér, semmi változás. Délelőtt Bécsből hangoskodó amerikai újságírók érkeztek. Volt ugyan vízumuk, de Csehszlovákiába nem engedték be őket, erre idejöttek Zágrábba, az is szláv. A mi két amerikai srácunk nem vett részt a tájékoztatásukban, maguk alatt voltak, a vietnami háború elől menekültek Európába, és egyikük eldöntötte, hogy nem is megy haza, Svédországba emigrál.
– Mit tettetek! – jajveszékelt. – Amerikában eddig mindenki baloldali volt! Nem lett volna szabad bevonulnotok!
A begipszelt karú holland srác, aki a nyári nyelvtanfolyamra jövet robogón száguldott át fél Európán, és pár perccel a cél előtt, már Zágrábban sikerült karamboloznia, a háta mögötti ülésen a szép holland lánnyal, aki karcolásokkal megúszta, szintén sötéten nézett. Egy asztalnál ültünk, addig jól megértettük egymást, ahogy a kis népek polgárai szokták. Valamit makogtam, hogy nem a magyarokon múlott, nem szóltak semmit.
A harminckét éves lipcsei adjunktus, aki addig mindenkivel évődött – csak én éreztem ki a végtelen megvetést azok iránt, akik nem németnek születtek –, váratlanul rászállt az egyik francia lányra. Az adjunktus úr visszavonul a magánéletbe, okos. A francia és az olasz diáklányok, akik az ablaknál ültek, már azt sem értették, miért az ebédlőben ülünk a tantermek helyett, de olaszul vagy franciául senki sem beszélt, ők pedig az anyanyelvükön kívül semmilyen nyelven sem értettek.
Reggeli után Natasa hozzánk ült; a többi orosz háttal a tévének a terem másik végében locsogott hangosan, egymásnak mutatván, hogy őket nem érdekli a tévé.
Odasúgtam Natasának, csatlakozzon inkább az övéihez. Sóhajtott, de zokszó nélkül felállt, és visszament a szovjetekhez. Kedves lány volt, tájékozott, és még a kelet-európai humort is értette. Nyugati nyelvszakos csak jó káderlappal lehetett náluk az ember; ha nem a szerveknek dolgozik, biztosan jelentenek róla, gondoltam, de ha ügynök, akkor is.
Újabb újságírók jöttek, nyugatnémetek, belgák, angolok, mindenfélék. Mindegy volt nekik, csehek vagyunk-e vagy albánok, csak nyugatiak ne legyünk, és hebegjünk valami kultúrnyelven akármit, csak szlávul ne.
Dubčeket letartóztatták, mondták a tévében, és az egész kormányával együtt a Szovjetunióba vitték. Svobodát is letartóztatták. Svobodát is Moszkvába vitték, de nem írt alá semmit. Aláírt, vagy nem írt alá? Felhívást intézett a néphez: elítélte a megszállást, és nyugalomra szólított fel. Ellenállásra nem biztatott, viszont a kormánytagokat nem váltotta le; így nem lehet perbe fogni őket.
A szlovák Nagy Imre és a cseh Maléter. Így vagy úgy, de őket is kinyírják.
Félmillió megszálló. Magyar egységek Kassán. Szegény felvidéki magyarok.
Zágráb szélén tábort nyitottak a Jugoszláviában rekedt csehszlovákok számára, több százan vannak, több ezren vannak, a nyaralásból nem tudnak hazamenni. Újabb tartalékosokat hívtak be. Lehet, hogy jegyrendszer lesz. Vonatjegyet külföldinek nem adnak ki.
Kedves horvát vendéglátóink már nem mosolyogtak vissza, ahogy szoktak, és nekünk, az agresszoroknak nem is köszöntek; ellenségek lettünk megint. A jugoszláv ügyekben tájékozott magyar Marietta félt, hogy mindjárt lágerbe zárnak minket; Goli Otok öt éve még működött, semmibe se kerül újra megnyitni.
A hollandok a nyugatnémetekhez, a lengyelek hozzánk, a bolgárok és a keletnémetek az oroszokhoz ültek, a románok a semmiben lebegtek. A csehek és a szlovákok estére eltűntek. Haza nem mehettek, a csehszlovák határ mindenfelől le volt zárva.
Ilyen lehetett, amikor kitört az első világháború.
Vajda Mihály: A sokk elmosott mindent
Augusztus 20-án este örömmámorban úsztunk. Illésék megnyerték a táncdalfesztivált. Szabadott megnyerniük. Hurrá! Nagyot ünnepeltünk – ha jól emlékszem, Zoltaiéknál voltunk a Törökvész úton. Az is lehet, hogy Fodor Gézáéknál, ők is a Törökvész úton laktak, csak feljebb-kijjebb.
Reggel csengetés vert fel bennünket (engem és Judit feleségemet) álmunkból. A Lukács-óvoda néhány tagja (kettő? három?) érkezett. Jóllehet a fiatalokat még senki nem hívta Lukács-óvodának. Ők már tudták a gyászhírt. S most hiába kérdezi tőlem bárki is, hogy hogyan telt a nap, augusztus 21-e. A sokk elmosott mindent. Mindent – annak ellenére, hogy lelkünk legmélyén fel voltunk készülve a dologra. De hát lehetett-e erre felkészülni? Némelyest hittünk még abban, hogy képes a szocializmus emberi arculatot ölteni. De ez a 20-i gyönyörű este volt az utolsó ilyen pillanat. Velem soha többé senki nem volt képes elhitetni, hogy lehetséges másfajta szocializmus, mint a valóságosan létező. Nem fogok itt hozzá holmi elméleti analízishez. Csak az az idő tájt közkézen forgó viccre utalok: Miért nem próbálták ki előbb állatokon? Bár… olyan fajta kegyetlen és önző állat, mint az ember, nemigen létezik még egy.
Egyszóval én és barátaim, a Budapesti Iskola, radikális következtetéseket vontunk le, kénytelenek voltunk levonni a Varsói Szerződés csapatainak prágai bevonulásából. Amíg azután a szocializmus tudományos megalapozását célul kitűző marxizmusunkat is feladtuk, eltartott még néhány évig; de nem sokáig.
Ismerőseim, későbbi barátaim sokszor a szememre vetették a prágai tavaszt és annak eltiprását követő időkben, hogy mennyire naivak voltunk. Miért nem volt számunkra elég az 1956-os magyar forradalom sorsa? Hosszú történet ez. Én – mi – hittel hittünk abban, hogy lehetséges egy emberibb világ. Minél emberibb? Hát annál, amelybe beleszülettünk, s amelyet csak a véletleneknek köszönhetően sikerült túlélnünk. Zsidók voltunk szinte valamennyien. Kemény bizonyítékokra, bizonyítékok sorozatára volt szükségünk – volt nekem legalábbis szükségem –, hogy tudomásul vegyem: nem létezik olyan világ, amelyben az ember meg ne vadulhatna, s ne lenne hajlandó eltaposni az „idegeneket”.
Leonyid Brezsnyevnek és kedves elvtársainak volt „igazuk”. A prágai tavasz, melytől Dubčekékkel együtt én is azt vártam, mi is azt vártuk, hogy megvalósítja azt az álomvilágot, melyben ki van már zárva, hogy az ember az ember farkasa legyen, a legjobb esetben is „csak” valami nyugati típusú demokráciát lehet képes megteremteni – de szép is lett volna! Ez pedig az oroszoknak, és általában a kommunistáknak nem kellett. A hatalmukat féltették. Amit persze el is vesztettek volna, ha be nem avatkoznak. Ők így megtartották – egy időre – a hatalmukat, mi meg szegényebbek lettünk egy illúzióval.
Hogy mikor jutottam erre a józan belátásra? Fokozatosan. Valószínűleg meg kellett hozzá öregednem. George Bernard Shaw mondotta: „Aki húszévesen nem kommunista, annak nincs szíve, aki harmincévesen kommunista, annak nincs esze.”
