A hidegháborús politikában némi enyhülést hozó hatvanas évek, s ebben a csehszlovák évtized, kiváltképp ennek a kulturális dimenziója, mintha – retrospektíve legalábbis így látszik – arra a tetőzésre készítette volna fel a társadalmat, ami aztán az évtized végén bekövetkezett, s ami természetesen sokkal többet jelentett egyszerű életmód-forradalomnál. Ezzel szemben az 1989-es fordulat ugyanitt inkább nem várt, földcsuszamlásszerű eseményként értelmeződhet. Míg Lengyelországban tíz év, Magyarországon tíz hónap, az NDK-ban tíz hét kellett hozzá, hogy megdőljön a rendszer, addig Csehszlovákiában a „változás” tíz nap alatt végbemegy, jósolta Timothy Garton Ash angol történész a bársonyos forradalom november közepi első napjaiban, és ha Václav Havel december végi elnökké választását tekintjük a csehszlovák rendszerváltás záróakkordjának, Ash akkor sem lőtt nagyon mellé. 1968-at Csehszlovákiában tehát „hosszú évek alatt érlelte a mérsékeltek össznépi lázadása” – írja Milan Kundera. A csehszlovák tavasz akkori tanulságaival legélesebben talán épp a közte és Václav Havel között 1968 decemberében, tehát már a megszállás utáni időkben lezajlott vitában lehet szembesülni. Kundera szerint a szocializmus és demokrácia szintetizálására tett csehszlovák kísérlet egyetemes jelentőségű, s ez a lehetőség a megszállás után is létezik, csupán parlagon hever. Havel válasza Kunderának illúzió- és pátoszmentes: a prágai tavasz legfontosabb eredményei (a szabadságjogok kezdetleges, ám sokat ígérő garanciája) nem új fejlemények, hanem a két háború közötti Csehszlovákiában, illetve a kortárs Nyugaton már létező demokratikus vívmányok. Havel álláspontja részben összecseng Jürgen Habermas két évtizeddel később, az 1989-es kelet-európai rendszerváltásokról kifejtett felfogásával, miszerint ezek legfeljebb konzervatív vagy „helyrehozó forradalmak”, amelyek nélkülözték az innovatív, jövőbe mutató eszméket, s ezért ezen eszmék üres helyén már olyan bevált módszereket hívtak életre, amelyek a rendszer jellege okán addig háttérbe szorultak.
Két klikk
Ám ha a prágai tavasz kísérletét – ezúttal Havel ellenében Kunderával értve egyet – mégis többnek látjuk a demokratikus alapjogok revitalizálásánál, akkor 1989 bársonyos forradalma jócskán megrostálta 1968 örökségét. A szocializmus demokratizálását hatályon kívül helyezte, s helyette – ahogy Habermas írja – alkotmányjogi visszatérést szorgalmazott a polgári forradalmak örökségéhez, a társadalompolitikában pedig a fejlett kapitalizmus érintkezési viszonyainak és életformáinak felújítását. Azaz, és ezt már én teszem hozzá, a Nyugat mintázatainak, elsősorban a liberális piacgazdaságnak az átvétele és elsajátítása dominált, s az ezek szerinti öndefiníció, mely nem nélkülözött öngyarmatosító elemeket sem, ahogy ez ma már tisztábban látszik.
De 1968 Prágája nem csupán az (egypárti) politikai (túl)hatalmat igyekezett megszelídíteni és pluralizálni, nem csupán a cenzúrát törölte el és a határokat nyitotta meg – még ha 1989 számára ez vált is belőle (szinte egyedül) fontossá, és jelentett kapcsolódási pontot és legitimációt. Az értelmezés e kizárólagosságának viszont az lett a következménye, hogy a ’68-as hagyomány a demokratikus Csehszlovákia, majd Csehország és Szlovákia számára is csaknem rögtön kimerült és vitrinbe került, hacsak az 1968-as reformmozgalom szimbólumának, Alexander Dubčeknek a megválasztását a szövetségi parlament élére nem tekintjük többnek annál, ami volt: a történelemnek tett gesztusnak. Létezik ugyanakkor egy másik markáns, mégis marginális olvasata is 1968 értékelésének, s ebben Vladimír Fišera könyve és dokumentumgyűjteménye járt az élen, amely már címében a munkástanácsok forradalmáról beszél. Ez a vonatkozás új aktorokat vezet be a történeti köztudatban kanonizálódott csoportok, tehát a politikai elit és a diákok mellé. (A megszállás traumájának elbeszélése legtöbbször talán az utóbbi miliőben elevenedik meg Jan Palach figurájának és tragédiájának középpontba állításával: a mostani évfordulóra is újabb filmváltozat készült, ezúttal Robert Sedláček rendezésében). Fišera és mások meglátása szerint a prágai tavasz, a magyar ’56-os forradalomhoz hasonlóan, a megszállás utáni munkástanács-mozgalomban jutott el a legradikálisabb, mert társadalmilag legszélesebb körű formájához, s tartott ki egészen 1969 júniusáig, amikor már az áprilisban Dubček helyére kerülő Gustáv Husák vezényelte a normalizációs folyamatot, ami Csehszlovákia sorsát a rendszer bukásáig meghatározta, és tette a blokk egyik legdogmatikusabb országává. Ám a prágai ősznek és 1968/69 fordulójának ez a Fišera által is feltárt programja 1989-ben már nem jutott, nem juthatott komoly politikaformáló szerephez.
Az 1989 utáni Csehszlovákiában a Václav Klaus miniszterelnök és későbbi köztársasági elnök körül csoportosuló új elit(ek)ben sokan gondolták úgy, hogy 1968 nem volt egyéb, mint a kommunista nómenklatúra két klikkjének összetűzése, rivalizálása. A megengedőbb olvasatok, még ha látták is Kunderához hasonlóan szocializmus és demokrácia szintézisének lehetőségeit, úgy gondolták, hogy az emancipációs kísérlet kudarca abból az augusztusi megszállásból következik, amelyik félbeszakította magát a folyamatot. Pedig a megszállásból legfeljebb az a konklúzió származhat(ott), hogy ha öt idegen hadsereg tankjai állomásoznak csehszlovák városok főterén, az ország reformpárti vezetői pedig túszok, akkor és úgy a szocializmus valóban minden kétséget kizáróan demokratizálhatatlan.
És milyen képet mutat a prágai tavasz emlékezete napjaink geopolitikai újrakeretezése idején, melyben természetesen a putyini Oroszország jár az élen? A kormányhivatalokhoz kötődő orosz médiában – például a Rosszija 1 állami tévé által készített dokumentumfilmben, vagy az orosz hadsereg (!) Zvezda nevű tévécsatornáján – az elmúlt években többször elővett mese szerint az 1968-as bevonulás valóban a szocialista internacionalizmus jegyében fogant baráti segítségnyújtás volt, amely – a különböző alnarratíváktól függően – hol a belső és/vagy a Nyugat által szervezett fegyveres puccstól, hol a NATO-megszállástól mentette meg a testvéri Csehszlovákiát. A szlovák és cseh diplomácia célzatos félretájékoztatásként címkézte ezeket az eseteket, ha nem mindjárt történelemhamisítást emlegettek. Azonban az orosz imperialista propagandagépezet számára a fél évszázaddal ezelőtti események emlékezete valójában sokadlagos: elsődleges célként sokkal inkább a kelet-ukrajnai jelenlétnek és a Krím annektálásának (ideológiai) legitimációja, a narratívák retrospektív újraírásának szándéka körvonalazódik. Erre a markáns (retorikai) fordulatra utal az is, hogy 2006-os prágai látogatásakor még maga Vlagyimir Putyin ismerte el Oroszország erkölcsi felelősségét Csehszlovákia megszállásában (hozzátéve, hogy hazája semmilyen jogi felelősséget nem vállal).
Az utolsó verzió
1968 Párizsa és 1968 Prágája egyaránt újfajta szocializmusra szánta el magát, persze tették ezt más-más geopolitikai és történeti táptalajon, más eszköztárral, más nyelven. (A nyelv különbözőségéről lásd Jacques Rupnik megjegyzését: „Az elavult politikai nyelvezet, amelyet Párizsban használtak, éppenséggel nem könnyítette meg a két főváros közötti kommunikációt. Habár mindkét esetben egyfajta szocializmusra utaltak, mely szakított a szovjet modellel, a nyugati baloldal marxista nyelvezete túlságosan emlékeztetett a Kelet-Európában uralkodó hatalmi rendszerre.”) Ilyen adottságok és feltételek mellett bizonytalan, hogy ha nem a vereség jön el itt is és ott is, akkor mennyiben láthatták volna az evidensen máshonnan induló utak végén ugyanazt a célt, az igazságos társadalmat. Kérdés az is, hogy egymás innovációit vajon mennyiben tarthatták (volna) vagy tartják az utószülöttek meghaladottnak. Az, hogy ma milyen aktuális kérdéseinkre keressük a válaszokat, valamelyest talán indokolja, hogy melyik hagyományban tesszük ezt: vigyázó szemünket mintha inkább 1968 Párizsára, mint Prágájára vetnénk. Persze önhitt tévedés lenne azt gondolni, hogy akár Párizsnak, akár Prágának a fél évszázaddal ezelőtti törekvései automatikusan aktualizálhatók, adaptálhatók, úgy különösen, ha a párizsi 1968-at például a jóléti állam helyreállításának szándékával értjük teljesen félre. És amíg Párizs és Prága hagyományának nehézkes tisztázása és vonakodó vállalása zajlik, addig a szolidaritás és a demokratizálás emancipációs kísérletének ellenfelei régóta temetik 1968-at. Nicolas Sarkozy 2007-es köztársasági elnökké választásakor már azzal dicsekedett, hogy győzelme jelenti az utolsó szöget 1968 koporsójában. De még csak ennyire sem kell térben és időben messzire mennünk: „Ha a ’68-as elit megy, akkor már csak egyetlenegy kérdésre kell válaszolnunk, hogy ki jön? És erre azt a szerény választ kell adni, hogy mi jövünk. Higgadtan, nyugodtan, visszafogottan azt kell mondanunk, hogy jönnek a ’90-esek a ’68-asok helyett. Az antikommunista, keresztény elkötelezettségű, nemzeti érzelmű nemzedék következik most az európai politikában” – mondta Orbán Viktor 2018. július 28-án, Tusnádfürdőn. A kérdés ezután csupán annyi, hogy övé(k) marad-e az egyetlen vízió.
