XII. Piusz, aki 1939 és 1958 között ült Szent Péter trónján, a mai napig végletesen megosztja a történészeket és a közvéleményt. Hitler pápája volt, cinkos a zsidók kiirtásában – állítja az egyik oldal, míg a másik a zsidók és más üldözöttek tíz- és százezreinek megmentőjeként beszél róla.
E szöges ellentétben álló nézetek képviselői bizonyítékok sorát igyekeztek felhozni álláspontjuk igazolására, ám eddig főként közvetett dokumentumok – tanúvallomások, elbeszélések, hallomásból idézett történetek, iratmásolatok – álltak csak a rendelkezésükre. A kutatók számára a napokban hozzáférhetővé tett, Vatikáni Titkos Archívumról most Vatikáni Apostoli Levéltárra átnevezett intézmény 17 millió lapnyi, több mint tíz éven át rendszerezett, részben digitalizált dokumentuma talán közelebb visz a válaszhoz.
Pacelli nuncius útja
XII. Piusz gazdag arisztokrata családban született 1876-ban Rómában, Eugenio Pacelli néven. Teológiai tanulmányai mellett filozófiát, jogot és nyelveket tanult. 1899-ben szentelték pappá. Két évvel később már a Vatikán államtitkárságán dolgozott, 1917-től pedig pápai nunciusként 12 évig Németországban képviselte a Szentszéket. Bíborossá 1929-ben avatták, 1930-tól XI. Piusz államtitkára, a vatikáni külpolitika irányítója volt egészen 1939-es pápává választásáig.
| ||
Pályafutásának meghatározó periódusa volt a németországi küldetés, ahol széles kapcsolatrendszert épített ki és nagy diplomáciai gyakorlatot szerzett. Nunciusi működése idején előbb Bajorországgal, majd Poroszországgal kötött konkordátumot a katolikus egyház, magát a nunciatúrát pedig Münchenből Berlinbe helyeztette. Lelkes németbarátsága minden bizonnyal szerepet játszott a Harmadik Birodalommal szemben tanúsított, enyhén szólva diplomatikus viselkedésében is.
Igaz, a Szentszéknek küldött üzeneteiben a nemzetiszocializmus térnyerését már az 1920-as években nagy veszélynek jelölte meg, s 1933-ban, Hitler hatalomra jutásakor gyorsan tető alá hozta a Reichskonkordatot a Harmadik Birodalommal, melytől azt remélte, hogy a nyíltan egyházellenes náci rezsim biztosítja majd a katolikusok vallási jogait, s nem tiltja be oktatási és más intézményeik működését. „Az Egyház ezzel semmilyen értelemben nem hagyta jóvá a nemzetiszocializmust, de legalább megakadályozza a nagyobb rosszat” – magyarázta Pacelli nuncius.
Később, pápasága alatt is mindig az „ad maiora mala vitanda”, a nagyobb rossz elkerülésére, azaz, a kisebbik rossz választására hivatkozva zárkózott el attól, hogy nyíltan felszólaljon az elszabaduló náci rezsim rémtettei ellen, és védelmébe vegye az üldözött és elpusztításra ítélt zsidókat, kisebbségeket. Ezt a magyarázatot azonban sokan elfogadhatatlannak tartották. 1963-ban, Rolf Hochhuth A helytartó című színdarabjának megjelenésekor heves vita lángolt föl a kérdés körül.
Hochhuth lényegében azzal vádolta a pápát, hogy miközben már tudott a zsidók elhurcolásáról és megsemmisítéséről, néma maradt, egyszer sem ítélte el a náci rezsimet, nem nevezte meg áldozatokként a zsidókat, csak általában, legfeljebb áttételesen beszélt népirtásról. Hasonló a mondanivalója Costa Gavras 2002-es Amen című filmjének, és egy sor, még keményebb vádat fogalmazott meg több történész is. Szerintük egyértelmű, hogy a Szentszék 1941–1942-től rendszeresen kapott jelentéseket követeitől és más diplomáciai forrásokból a pogromokról, haláltáborokról, gázkamrákról.
Csak néhány példa: már 1941-ben hírek érkeztek a Vatikánba a Független Horvát Államban hatalomra került Ante Pavelić szélsőséges nacionalista usztasavezér által elrendelt zsidó- és cigánygyilkosságokról, koncentrációs táborokról, a szerbek erőszakos térítéséről és megöléséről. Nem sokkal az 1942. januári wannsee-i, végső megoldásról határozó konferencia után a Vatikán pozsonyi képviselője tájékoztatta Rómát 80 ezer zsidó deportálásáról; decemberben a berlini nunciatúráról gettók és koncentrációs táborok felállításáról küldtek dokumentumokat a Vatikánba.
| ||
Mindezek ellenére Luigi Maglione vatikáni államtitkár úgy nyilatkozott, hogy vannak ugyan információik a zsidókkal szembeni rossz bánásmódról, de a globális megsemmisítés hírét semmi sem erősíti meg. Pavelić-ék gazságait „sajnálatos tetteknek” nevezte. (Becslések szerint Pavelić uralma alatt 350 ezer szerbet, 30 ezer zsidót és 29 ezer cigányt gyilkoltak meg, sok helyütt katolikus papok és ferences szerzetesek közreműködésével.
A lengyel emigráns kormány 1943. májusi üzenete szerint a háború előtti 4,5 millió zsidóból 100 ezer maradt életben.) Giuseppe Roncalli bíboros, a későbbi XXII. János pápa, isztambuli nuncius is rendszeresen informálta a Kúriát a zsidók elleni atrocitásokról – az esetek többségében még válaszra sem méltatták ezeket a jelzéseket.
Nem hírekből értesült a pápa több mint ezer római zsidó elfogásáról, bevagonírozásáról és Auschwitzba deportálásáról – jószerivel az ablaka alatt történt mindez, de még így is ragaszkodott a Vatikán „semlegességéhez”. Nem volt hajlandó nyilvánosan tiltakozni, mondván, nem kíván semmi olyat mondani, amit a német nép ellenségesnek tartana egy szörnyű háború közepette. Nem szólalt meg nyilvánosan a firenzei, genovai, torinói zsidók elhurcolásakor sem.
Az ablaka alatt
Hallgatását XII. Piusz csak ritkán törte meg, akkor is többnyire általánosságokkal. Pápasága kezdetén, a világháború kitörésekor Summi Pontificatus címmel háborúellenes, békét sürgető enciklikát adott ki, amelyet Hitlerék Németország elleni támadásként értékeltek. Pedig XII. Piusz nem nevezte meg őket, csak általában szólalt fel a laicizmus veszélyes térnyerése ellen.
| ||
Védelmezői ezt bölcs óvatosságnak nevezik, mondván, tapasztalt diplomataként úgy értékelte, ha nyíltan szembeszáll a nácikkal, többet árt vele, mint használ – elsősorban persze az egyházának és a német katolikusoknak. Ennek igazolására hívei – és annak idején ő maga is – azt szokták felhozni, hogy például amikor 1942 nyarán a holland püspökök kemény tiltakozással léptek fel az ottani zsidók deportálása ellen, bosszúból a Gestapo ezer kikeresztelkedett – addig kevésbé veszélyeztetett – zsidót is elhurcolt és meggyilkolt.
Híressé vált 1942-es karácsonyi beszédében XII. Piusz százezrekről beszélt, akiket önhibájukon kívül, csak nemzetiségük vagy etnikai származásuk miatt halálra vagy kiirtásra ítéltek – mindezt anélkül, hogy kiejtette volna a zsidó vagy a náci szót a száján. Majd a következő évben egy bíborosoknak tartott beszédében így beszélt a különféle diszkriminációk áldozatairól: anélkül, hogy bármiről tehettek volna, megsemmisítésre ítélték őket.
A nyilvánosság elől elzárkózó pápa a színfalak mögött nem tétlenkedett. Már a kezdetektől azt tanácsolta egyháza képviselőinek, hogy helyben ítéljék meg a helyzetet, és tegyenek belátásuk szerint, mindig szem előtt tartva, hogy lépéseik milyen következményekkel járhatnak egyházukra és a helyi katolikus közösségekre nézve. Olykor nem hivatalos üzeneteket is küldött, hogy adjanak humanitárius segítséget, menlevelet üldözötteknek – elsősorban kikeresztelkedett zsidóknak.
A németek megszállta Rómában 1943. október végén – több mint ezer zsidó elhurcolása után – sértetlenséget alkudott ki a megszállóktól egyházi tulajdonú területeknek, épületeknek, ahol aztán papok, apácák bújtattak sok száz üldözött zsidót. Magában a Vatikánban és a pápa nyári lakhelyén, Castel Gandolfóban szintén helyet biztosítottak nekik, így végül mintegy 5 ezren találtak menedéket a katolikus egyháznál Rómában.
Olaszország más részein, például Genovában, Assisiben, Fiuméban is zsidók százait rejtették el a nácik elől hasonlóképpen, bár a bújtatásukban sok magánember is részt vett. 1938-as becsült adatok szerint 58 412 olasz zsidóból végül 7500 vált a holokauszt áldozatává. Egyéb források 9 ezer áldozatról beszélnek. Ma mintegy 45–46 ezer zsidó él Olaszországban.
XII. Piusz más, például latin-amerikai országok hatóságaival is tárgyalt küldöttein keresztül menekülő zsidók befogadásáról – olykor sikeresen. Ugyanakkor az is igaz, hogy a háború után több háborús bűnöst, tömeggyilkost, köztük a már említett Ante Pavelić-et a Kúria magas rangú képviselőinek segítségével bújtattak, majd juttattak az úgynevezett „patkányútvonalon” Dél-Amerikába. Bizonyíték – egyelőre – nincs rá, de feltételezhető, hogy erről a pápa is tudott.
1944. március végén, amikor már elindult a tömeges deportálás Budapestről is, a pápa – miután a svéd király, Roosevelt elnök és a Nemzetközi Vöröskereszt is erélyesen tiltakozott – udvarias levélben fordult Horthyhoz, hogy állíttassa le a „szerencsétlen emberek” elhurcolását. Ez július elején meg is történt, de akkorra már több százezer zsidót deportáltak Magyarországról, s Szálasiék hatalomátvétele után újult erővel folytatódott a zsidóüldözés.
Nyitva, zárva
A pápa taktikázására, óvatoskodására, makacs hallgatására sokféle magyarázat született. Van, aki szerint mindvégig egyháza, a világszerte mintegy 400 milliónyi katolikus hívő iránti felelősség vezette, ezek védelmét tartotta elsődlegesnek. Mások szerint, bár nem volt antiszemita, szerepet játszhatott a zsidók sorsával szembeni fenntartásaiban a katolikusok antijudaizmusa is. Sokan indokolják diplomatikus magatartását a németek iránti szimpátiája mellett a személyét is veszélyeztető retorzióktól való félelemmel.
Erre okot adhatott, hogy – mint az 1972-ben egy volt SS-tiszt vallomásából kiderült – Hitlerék a pápa elrablását és házi őrizetbe helyezését tervezték. Több történész szerint XII. Piusz döntéseit befolyásolhatta a bolsevizmustól való zsigeri rettegése is, az, hogy Hitlert még mindig kisebb rossznak tartotta Sztálinnál.
A kép teljességéhez tartozik, hogy a háború után állítólag sokan magánlevélben, mások nyilvánosan hálájukat fejezték ki a pápának a zsidók mentéséért. Így tett többek között Golda Meir, Albert Einstein, Pinchas Lapide történész, Israel Zolli római főrabbi, aki át is tért a keresztény hitre, s a keresztségben az Eugenio nevet választotta a pápa iránti tiszteletből.
Bár több mint hatvan éve folynak a viták arról, vajon mindent megtett-e a katolikus egyház feje a nácik üldözötteinek megsegítésére, mentésére, a pró és kontra érveket egy aktuális kérdés is napirenden tartja: XVI. Benedek, a 2005 és 2013 között szolgáló pápa még 2009-ben kezdeményezte XII. Piusz boldoggá avatását, ami heves tiltakozásokat váltott ki, ezért felfüggesztették az eljárást.
| ||
Hunert Wolf német egyháztörténész szerint ahhoz, hogy biztosat mondhassunk a pápa viselkedéséről, meg kell várni, mi derül ki a most hozzáférhetővé vált dokumentumokból. Ferenc pápa a titkos archívum megnyitásakor azt mondta: „Az egyház nem fél a múlttól, sőt, szereti azt, és még jobban szeretné szeretni, mint ahogy Isten is. (…) a kutatókra bízom a dokumentációs örökséget.” A lehetőséggel több százan szeretnének élni, már be is osztották, hogy a tudósok milyen sorrendben zarándokolhatnak el az archívumba. Ám az élet közbeszólt: a Vatikáni Apostoli Levéltár a hét végén bejelentette, hogy a koronavírus-járvány miatt egyelőre zárva tart.
