Francia választások: Negatív rekordok

publikálva
1997/22. (05. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az elmúlt hetek közvélemény-kutatási adatai már világosan jelezték, hogy az előző parlament hatalmas jobboldali többsége a mostani választásokon szerényebb méretűvé olvad, de az eredmények a legszebb baloldali várakozásokat is felülmúlták. Ha a vasárnapi második forduló szavazati arányai is hasonlóak lesznek, Chirac elnöknek mégis fel kell készülnie arra, amit a választások korai kiírásával leginkább el akart kerülni: ötévi nehéz együttélésre egy baloldali kormánnyal, amelynek még kommunista tagjai is lesznek.

Az elmúlt hetek közvélemény-kutatási adatai már világosan jelezték, hogy az előző parlament hatalmas jobboldali többsége a mostani választásokon szerényebb méretűvé olvad, de az eredmények a legszebb baloldali várakozásokat is felülmúlták. Ha a vasárnapi második forduló szavazati arányai is hasonlóak lesznek, Chirac elnöknek mégis fel kell készülnie arra, amit a választások korai kiírásával leginkább el akart kerülni: ötévi nehéz együttélésre egy baloldali kormánnyal, amelynek még kommunista tagjai is lesznek.

Másrészt viszont még nem dőlt el semmi. A 577 mandátum közül alig egy tucatnak van már most tulajdonosa, és a vezető politikusoknak mindkét oldalon még egyszer neki kell futniuk a méretkezésnek. A kétharmados részvételi arány azt jelzi, hogy elvileg mindkét oldal mozgósíthat még szavazókat, ráadásul a többi nyugat-európai országhoz hasonlóan a franciáknál is inkább a baloldaliak szeretnek választani, vagyis az első fordulóban ők lőttek el több puskaport, tehát a vesztésre álló ellenfélnek nagyobbak a tartalékai.

Õrölt fegyelem

Emlékezetes (MaNcs, 1997. május 1.), hogy Jacques Chirac lényegében az európai monetáris egységesüléssel indokolta választás-kiírhatnékját, mondván, hogy az euro-kritériumok határidős szorításai miatt tudnia kell, mit akarnak a franciák. Ezeket a feltételeket csak úgy tudja időben teljesíteni az ország, ha néhány kemény intézkedés addig még megszületik, ami a kormányzat közkedveltségére csak csapásokat mérhet. Márpedig ez a közkedveltség már most is csak negatívumokban ragadható meg. Franciaországnak idestova fél évszázada nem volt annyira népszerűtlen miniszterelnöke, mint Alain Juppé, és Chirac mutatói is a skála egyre mélyebb régióiba csúsznak. A hónapokon át rebesgetett, majd a várakozásoknak megfelelően be is jelentett parlamentoszlatás tehát legalább annyira volt józanul számító, mint amennyire bátor és demokratikus döntés, ami rendben is van.

Annál is inkább, mert a választások távoli réme a kormánykoalíció frakciós fegyelmét is kezdte felőrölni. Különösen Chirac pártját, a Juppé elnöklete alá került Köztársasági Tömörülést (RPR) kezdte ki, hogy különféle irányzatai között megmerevedett a patthelyzet; ilyenkor valóban csak egy választás mozdíthatja el az erőviszonyokat. Ha például június elsején akármilyen kis mértékben, de mégis a jobboldalé lesz a győzelem, az államfő nagy eséllyel arra kényszerül, hogy menessze jobbkezét, a miniszterelnökét, és például Philippe Séguin eddigi parlamenti elnököt vagy elnökválasztási riválisát, Edouard Balladur korábbi kormányfőt nevezze ki helyére, ami máris új leosztást jelent az RPR-en belül.

Kettejük közül Séguin az ígéretesebb politikus. A baj csak az, hogy az erős elnöki hatalmú francia politikai rendszer a nagyra törő politikusokat (amilyen ő is) bonyolult taktikázásra kényszeríti. Séguin a jövő tehetséges államfői közé tartozik, és nem tenne jót leghamarabb öt év múlva esedékes elnöki esélyeinek, ha az addig hátralévő időt népszerűtlen intézkedésekkel, kormányfőként kellene akár csak részben is kitöltenie. Távolról sem biztos tehát, hogy különösebben tülekszik a poszt várományosainak első sorába. Chirac számára viszont csak látszólag előnyös, ha roppant egyet pártbeli vetélytársa karrierjén, hiszen ezzel magán az RPR-en ütne egy nagyot.

Marad a szerencsétlenkedés?

Most, a két forduló között viszont elkerülhetetlen annak a latolgatása, hogy mi lesz, ha a baloldal győz, és az elnöknek egy Jospin-kormánnyal kell kényszerházasságban élnie öt olyan éven át, amikor többek között éppen ez teheti kockára az egyesült Európa esélyeit a globalizálódó világgazdaságban. Nem mintha a szocialisták egyesülésellenesek volnának, de a mostani intenzív kampányban az euro-folyamat egy olyan, felpuhítottabb változatáról beszéltek, amibe Németország aligha törődne bele, és akkor aztán kezdődhetne újra az európai huzavona és szerencsétlenkedés, aminek épphogy csak felcsillantotta a megoldási esélyeit a brit Munkáspárt választási győzelme.

Az persze világos, hogy kormányra kerülve a szocialisták ugyanúgy hátat fordítanának a kampánydumáknak, mint Chirac a saját populista ígéreteinek elnökké választása után. Még az évek óta folyamatosan mérséklődő-puhuló kommunisták sem zavarnának bele komolyabban az euro-szigorba, csak így megint a francia demokrácia, pontosabban a belé vetett gyermeteg hit rohadna tovább, ami azért nagy baj. Már maga ez a választás sem tett jót a közös dolgok hányás-vetésének, hiszen az egyre megfoghatatlanabb tartalmú bal-jobb szembenállást élezte ki: egy kampány automatikusan arra kényszeríti a szemben álló oldalakat, hogy a majdani kormányzás realitásaitól elrugaszkodva, csak a közvetlen pontszerzésre koncentrálva fogalmazzák meg emiatt többé-kevésbé álkülönbözőségüket.

Kell-e a különbözés?

Pedig a franciák nem hülyék. Az egyik közvélemény-kutatás éppen a jobboldali elnök és egy baloldali kormány együttélésével kapcsolatban kérdezősködött. Meglepő módon az derült ki, hogy a franciák több mint fele igenis elfogad egy ilyen megoldást, húsz százalékuk pedig nem is lát különbséget a két oldal politikai elképzelései között, vagyis végső soron bevallottan irracionális megfontolásokból szavaz jobbra vagy balra. Tehát amikor a pártok szavazóhalászó demagógiát űznek, bizonyos fokig értelmetlen marketingstratégiát folytatnak.

Természetesen fontos a megszorítás is, hogy csak bizonyos fokig. Hiszen van a szavazóknak egy olyan, nem jelentéktelen rétege is, amely vevő a hülyeségre, bizonyítja ezt a szélsőjobb Nemzeti Front több mint tizenöt százalékos szavazati aránya is, amely a többségi szisztéma miatt persze legfeljebb csak egy-két parlamenti mandátumhoz lesz elég. Pedig azt azért tényleg csak a csökönyösen ostobák nem tudják, hogy az Európa- és idegenellenességből még nem lehet levezetni a már majdnem tizenhárom százalékos munkanélküliség visszaszorítását, de az államadósság csökkentését és az Európa-rekorder módon magas, vállalkozásfojtogató adók mérséklését és a gazdaság államtalanítását sem. És ezek ma Franciaország igazi kérdései.

Ezek a kérdések pedig a választás kimenetele szempontjából összességükben a következőképpen fogalmazódnak át. Mit tart fontosabbnak a franciák többsége: a szociális leromlás megakadályozását a gazdasági fejlődés rovására vagy a gazdaság minél gyorsabb rendbetételét a jólét, pontosabban a lakosság egy növekvő része rovására? És az is-is válaszra nincs lehetőség a szavazócédulán.

Kovácsy Tibor

publikálva
1997/22. (05. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs