Észak-Irakon fut keresztül az a nemzetközi főútvonal, amely a Püspökladány-Bagdad tengelyen összeköti Törökországot a moszuli olajfinomítókkal. 1991., az Öböl-háború óta ez az az út, amely az embargó ellenére úgy-ahogy életben tartja Szaddám Huszein rendszerét. Ezen az úton futnak a kamionok, pótkocsijuk platója alá szerelt hatalmas tartályokkal - mégsem tartálykocsik, ugye -, és viszik a naftát Törökország felé. Mindenkinek üzlet ez. Az irakiak eladják, Barzani vámol, a törökök kaszálnak. Esetünkben Barzani, aki pénzért mindenre képes. Tavaly nem feledhető módon - mondták is, kurd kurdnak farkasa lett - Szaddám seregét hívta barátilag a rivális iraki kurd párt, a Dzsalal Talabani vezette Hazafias Front Kurdisztánért elleni összetűzés rendezésére. (Végül is ki emlékszik már 1988-ra, amikor az iraki diktátor Halabja város kurd lakóin próbálta ki vegyi fegyverét. Több mint tízezer kurd, köztük asszonyok, gyermekek haltak kínhalált az ideggáztól.)
Invázió
Mivel kérés érkezett, jöttek az irakiak, aztán az amerikaiak Tomahawk rakétákkal, kis diplomáciai szóváltás, aztán rendeződtek a dolgok. Most nagy kuss van. A török hadsereg a Kurd Munkáspárt bázisai ellen indult. Ahogy 1995 tavaszán, most is több tízezer, egyes becslések szerint ötvenezer katona, harckocsidandárok és a légierő támogatásával lépte át a határt és foglalt el ellenőrző pontokat Észak-Irakban, az 1984 óta tartó polgárháború egyik újabb fejezetét kezdve ezzel. A törökök most, úgy tűnik, hosszabb időre rendezkednek be Irakban. Azt remélik, így hatásosabb lesz a hadviselés a kurd partizánok ellen. Valószínűleg most is tévednek. Az elmúlt 13 évben minden erőfeszítés hasztalan volt. Délkelet-Törökország kurdok lakta vidékén kétezernél több kurd falut perzselt fel a hadsereg, hárommillióhoz közelít a belső menekültek száma. A taktika: a hátország, a hazai pálya megszüntetése. Ám mindez eredménytelen maradt, a kurdoknak nincs ugyanis vesztenivalójuk. Az életükön kívül, azt meg arrafelé nemes ügyért elveszíteni nem kis dicsőség.
Az észak-iraki invázió egy kétségbeesett kapálózás újabb eredménye. A PKK katonái nem ma kezdték a katonásdit. Pontosan tudták, mikor jönnek a törökök, gyorsan elmozogtak a fő csapás elől. Felmentek a hegyekbe, oda, ahova gyalog is nehéz eljutni, és most várnak. A hivatalos török tájékoztatás szerint 1476 gerillát megöltek a törökök az első napokban, ám az állami hírügynökség, az Anatalólia információi jelentős távolságtartással kezelendők. Ebben a számban vágyak fogalmazódtak meg inkább, semmint reálisnak tekinthető adatok. Annyi bizonyos, hogy Barzani katonái igen magabiztosak. Bevonultak Arbilbe, a kurdok által ellenőrzött legnagyobb városba, és nekirontottak a Kurd Munkáspárt embereinek, pontosabban mindazoknak, akiket annak hittek. A kórházban lelövöldözték a betegeket, foglyul ejtettek közülük 28-at, akiket másnap nyilvánosan kivégeztek. A londoni székhelyű kurd nyelvű televíziós társaság tudósítója ekkor tűnt el. Azóta nincs hír róla.
Hírzárlat
A szórványosan csepegő, nagyrészt ellenőrizhetetlen hírek szerint a törökök ezúttal hosszabb távra rendezkednek be Irak északi részén. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy az 1995-ös tavaszi inváziónál - amely hat hétig tartott - mindenképpen tovább maradnak. Most nagyrészt azzal múlatják az időt, hogy a hegyek között otthonosan mozgó gerillákat kergetik. Ez utóbbiak a minap feladták a Zap folyó völgyében, a török határ közvetlen közelében lévő táborukat. A MED TV megerősített információi szerint mindez harc nélkül történt. A gerillák attól tartottak, hogy a török hadsereg vegyi fegyvereket alkalmaz ellenük. A török tájékoztatás természetesen a Zapnál elfoglalt kurd tábort katonai sikerként tálalta, és több mint hatszáz megölt gerilláról beszélnek. A helyszínen lehetetlen független hírforrásokat találni, mert a törökök Barzani peshmergáinak segítségével minden újságírót elzavartak Észak-Irakból.
Nagy kuss
A nemzetközi közösség jó nagy csendben szemléli az eseményeket, és nagyjából örül, hogy igazán senki nem zaklatja őket: ugyan, mondjanak már valamit. Törökország ugyanis a Biztonsági Tanács egy 1991-es határozatát sérti meg katonai akciójával. Az Öböl-háború után a BT a török határtól a 36. szélességi fokig létrehozott egy biztonsági zónát Operation Provide Comfort fedőnévvel, és a terület őrzését a nemzetközi erőkre bízta. Aztán annyi. Észak-iraki kurdok a választások után leginkább egymással harcoltak, Amerikának meg sok pénzébe került, aztán tavaly, amikor az irakiak is beugrottak egy rövid körre a biztonsági zónába, a CIA kurdokat meg iraki ellenzékieket támogató titkos akciója megbukott. Kínos már ez az egész ügy. Úgy tűnik, Törökország - nem mellékesen a NATO egyik tagállama - meg leszarhatja a Biztonsági Tanácsot, a határozatát meg mindent. Lehet nyomulni. A Nyugatot úgyis kellően betojatta már Erbakan iszlamista államról vallott elképzeléseivel. A szekularizált állam védelmezője a hadsereg, hát minek bántani őket. Tegyék, ha nagyon akarják.
Azt meg nagyon nem kell feszegetni, hogy a PKK és annak főtitkára, az emigrációban élő Abdullah Öcalan többször hirdetett egyoldalú tűzszünetet, tárgyalásokat szeretett volna, a közel-keleti békefolyamat példáját hangoztatva, jobb híján. Hiába. Így volt ez most is. A kurdok Európában politikai offenzívába kezdtek. Szerették volna, ha a Nyugat valahogy ráveszi a törököket, tárgyaljanak velük a békés megoldásról. Csakhogy ez meg a hadsereg hatalmának végét jelentené. Nincs ellenség, nincs háború, akkor meg nincs pénz. A török tábornokokat kevéssé érdekli, hogy a nemzeti össztermék (GDP) 2O-25 százalékát kapja a hadsereg, és azért ez hosszú távon nem igazán finanszírozható. Szóval legyen inkább háború, a Nyugat figyel, a kurdok visszalőnek. Csúnya dolgok ezek, jobb róluk hallgatni.
Kakuk György
