Pontosabban szólva éppen a célhoz nem vezetett el a függetlenség kikiáltása: a kőolajat továbbra is Szudánon keresztül lehet csak eljuttatni a vásárlókhoz, egyéb nyersanyagok kitermelését a háborús viszonyok akadályozzák. A mai állapotok felől nézve már-már az is kérdésessé válik, mi értelme volt egyáltalán, hogy Afrika legnagyobb országának déli – igaz, hogy a természeti környezet és a lakosság összetétele szempontjából az északitól teljesen eltérő – része leváljon, és ezáltal egy újabb nyomorközpont jöjjön létre Afrika közepén. Mert ez történt, az új országba áramló pénzek jelentős része egyáltalán nem ért célba, az életminőség semmit sem javult 2011 óta. Akkor még a hazaiak, de a külvilág is bizakodva figyelte egy reménybeli sikertörténet születését, de erről ma már senkinek sincs oka beszélni. Dél-Szudán kikerült a világ érdeklődési köréből, ahogy például senkinek sem jut eszébe – hogy ne menjünk messzire – a nyugat-szudáni Darfur sem, ahol pedig változatlanul és mindmáig tombol a nők elleni tömeges katonai erőszak.
A különvált terület bő hat Magyarországnyi, amiből északon, a Fehér-Nílus mentén lejön egy 57 ezer négyzetkilométeres mocsárvidék. Függetlenné válását annak idején nagy erőkkel támogatta az amerikai külpolitika, miközben az északi vezetést – élén a jelenleg is háborús és emberellenes bűnök miatt elítélt Omar el-Besirrel – terrorizmussal vádolta. De nemcsak a külpolitika, hanem a nagy lobbierőt képviselő kisegyházak is odaálltak dél-szudáni keresztény testvéreik mellé, éspedig jelentős összegekkel.
A felszabadítási mozgalom nem volt egységes, a fő irányzata eredetileg nem is kívánta az állami szintű különválást, hanem megelégedett volna a széles körű autonómiával. A radikálisabbak esetében viszont felmerül a gyanú, hogy reménybeli hatalmukat akarták biztosítani, amelynek egyik alapelemeként etnikai hátterükre számíthattak. Ez persze csak feltevés, az viszont tény, hogy mintegy kétszáz (!) etnikai csoport él az országban – igen egyenlőtlen létszámmegoszlásban, természetesen. És tény az is, hogy a független Dél-Szudán nem egészen négyéves történetét végigkísérő konfliktus két megszemélyesítője közül Salva Kiir elnök a dinka népcsoporthoz tartozik, az általa később elmozdított Riek Machar alelnök pedig nuer etnikumú. Interjúkban, nyugati segélyszervezetek embereivel folytatott beszélgetésekben a helyiek (feltehetően egy bizonyos kulturális szint – például nyelvismeret birtokában lévők) azt állítják, hogy az országot eredendően a békés együttélés jellemzi, sőt házasságot is kötnek a különféle etnikumúak. Lehet, hogy ez normális körülmények között mind a mai napig így van, csak éppen az etnikai tisztogatások lendületében szabadulnak el a brutális, gyilkos indulatok. Hogyan volna lehetséges különben, hogy a durván tizenegymilliós országban már kétmillióan kényszerültek otthonuk elhagyására, a halottak száma pedig tízezrekben mérhető?
Kétségtelen tény viszont, hogy Dél-Szudánban nem etnikai ellentétek öltöttek politikai arculatot, hanem éppen fordítva: a legfelső vezetésen belüli konfliktus során mozgósították az etnikai elkötelezettségeket – függetlenül attól, hogy ki kezdte ezt az egészet. Ezzel viszont csak annyit sikerült elérni, hogy a Föld egyik legszegényebb országában tovább növekedjen a nyomor, és immár éhínségközeli állapotok alakuljanak ki. Emiatt most sokan Washingtonra mutogatnak mint főbűnösre, mondván, hogy annak idején főleg fegyverrel támogatta a függetlenségieket, infrastruktúrára, oktatásra, a demokratikus gyakorlat megismertetésére, elsajátíttatására pedig nem fordított kellő összegeket (ami egyáltalán nem igaz). A jogos amerikai válasz erre az, hogy tessék megegyezni, és államférfiúi bölcsességet tanúsítva békés keretek közé terelni a konfliktust.
Béketárgyalások azért vannak, lényegében a konfliktus kezdete, 2013 decembere óta. Már hét tűzszüneti megállapodás omlott össze, és tavaly májusban született például egy békeegyezmény, de ennek sem volt átütő hatása. Most pedig, egy héttel ezelőtt, a két fél megegyezés nélkül fejezett be egy tárgyalássorozatot az etióp fővárosban. Az amerikai külügyminisztérium kemény szavakkal ostorozta emiatt a dél-szudáni vezetőket, kétségbe vonva politikusi képességeiket. Az Afrikai Unió jelentést állított össze a helyzetről, amelyet aztán fiókba tettek, és csak a minap szivárgott ki. A beszámoló megállapítja, hogy a két fő vétkest, Kiirt és Machart egyként el kellene tiltani a részvételtől egy majdani ideiglenes kormányban. Az ENSZ pedig már korábban megfogalmazott bizonyos bátortalan szankciókat a főbűnösök mozgásának korlátozására, sőt nem kellően meggyőző békefeltételek esetén akár az országba irányuló fegyverszállítások tilalmára is, de alkalmazásukhoz nem mutatott kellő elszántságot. Megjegyzendő, hogy a polgárháborús évtizedekben amúgy is átláthatatlan mennyiségű fegyver került a dél-szudáni lakosság birtokába. Félő, hogy még sokáig szükség lesz rá.
