A Hamász háborúja Izrael és a sajátjai ellen

Halál az alagút végén

  • Fleischer Ferenc
  • 2014.08.31 12:07

Külpol

Izrael háborúban áll, s ezt a háborút nemcsak a csatatéren, de a nemzetközi közvélemény előtt is vívja. Alagutak, rakéták és a gyerekáldozatok fotói közt. A zsidó állam helyzetét így az is nehezíti, hogy az iszlamista Hamász és a többi gázai radikális szervezet a saját civil lakosságát is bármikor kész feláldozni e harcokban.

Kezdetben a Nyugat lelkesen ünnepelte a demokratikus megújulással kecsegtető arab tavaszt, de miután a szép ígéreteket véres háborúk és az eddigieknél is diktatórikusabb rendszerek váltották, elfordult a közel-keleti térségtől. Szíriában negyedmillióan haltak meg eddig, Irakban csak a civil áldozatok száma jár százharmincezer körül.

A nyugati világ csalódott az iszlám fundamentalisták előretörése miatt, s a kivonulást választotta Irakból és Afganisztánból is. A lapok csak elvétve foglalkoznak az azóta is dúló harcokkal, a folyamatos vérontással. De akad egy kivétel: Izrael és a Hamász a világ médiáját hetek óta megszállva tartó háborúja. A nemzetközi média és a közvélemény a fentieknél nagyságrendekkel kisebb gázai kérdést továbbra is a sajátjának érzi. Izrael és a palesztinok harca majd' hetven éve a világ közügye. Az ENSZ 1947-ben szavazta meg a zsidó állam létrehívását. Amikor fél év múlva Ben Gurion, az első kormányfő kikiáltotta Izraelt, egyből az országra támadt az arab világ - Izrael azóta is ugyanazt a honvédő harcot vívja otthon, a nemzetközi diplomáciában és a világsajtóban. Az egykori nemzetközi döntésbe, majd az államalapítás sikerébe belenyugodni képtelen arabok és a nagyvilág Izrael-ellenes álarcba bújt antiszemitái máig betolakodónak tekintik. Az arab szomszédságot a frusztráció is hajtja: Izrael példája ugyanis azt bizonyítja, hogy a nyugati demokratikus értékek és a tudástőke magasabb életszínvonalat, hosszabb és jobb életet teremthet, míg a környező arab országokban máig gondot okoz a mindennapi betevő kenyér és víz előteremtése - a palesztin kérdéstől teljesen függetlenül. Ráadásul pont a palesztinok a nyugati segélyek hiányára sem panaszkodhatnak, hiszen számarányukhoz képest az egyik legjobban támogatott népcsoport. Az ENSZ UNRWA nevű segélyszervezete évtizedek óta szolgálja a palesztin menekülteket, a "megbékélést" szponzoráló nyugati donorállamok és az arab olajhatalmak is folyamatosan dollármilliókkal segítik őket. Amikor Bét Hanúnban az óvóhelyként szolgáló iskolát rakétatámadás érte (a tettes valószínűleg a Hamász volt), a helyszínen megjelentek az intézményt működtető UNRWA képviselői is. Aztán sietve elmenekültek, mert a palesztinok leköpdösték őket. Haragjuk annak szólt, hogy nem tudták megvédeni a Hamász (vagy Izrael) lövedékétől az udvaron szorongó nőket és gyermekeket. Ha ők a Közel-Kelet legfontosabb közügye, vajon miért nem sikerül legalább a fizikai biztonságukat garantálni?

"vóhely vagy alagút

Ki a felelős a kérdés megoldhatatlanságáért, a gázai palesztin gyermekek haláláért? Az arab világ és a magukat baloldalinak valló, a palesztinokért az utcára vonuló nyugatiak előtt ez nem is kérdés: Izrael a felelős, hiszen Jeruzsálem bombázta az övezetet. Izraelben ugyanakkor legalább ennyire egyértelmű, hogy a Hamász, az Iszlám Dzsihád és a több tucat iszlamista csoport a vétkes, hiszen rakétákkal lőtték a zsidó államot, kiprovokálván ekképp a válaszcsapást, melynek során élő pajzsként civilekkel védték magukat. Iskolákból, kórházakból, mecsetekből és közvetlen közelükből rakétáztak, és indították az utcai harcokat. Mindez pedig háborús bűn. A Hamász és szövetségesei még azt is igyekeztek megakadályozni, hogy az izraeli hadsereg felszólítására a civilek fedezéket keressenek a légi csapások elől. Pedig lett volna hová menekülniük, ha az övezet Hamász-vezetői megnyitották volna számukra az átlagosan 25 méter mély, sokéves munkával kiásott, betonfalakkal bélelt, világítással, telefonnal, szellőzéssel felszerelt alagútrendszert. De a Hamász az alagutakat (és a beléjük fektetett dollárszázmilliókat) nem a civileknek, hanem a katonáinak szánta - háborús célokra és civilek elleni terroristaakciókra. A Hamász számára a véres gyermekek, saját halott gyermekeik képe tőkét jelent, eszközt az ellenséges katonák náci agresszorrá minősítéséhez, a nemzetközi média befolyásolásához, Izrael megbélyegzéséhez.

Az Izrael elleni egyenlőtlen harcban a Hamász katonailag csak veszíthet. Kilátástalan helyzete mégis a hadjárat provokálására késztette a szervezetet, mert hibás külpolitikája totális gazdasági válságba sodorta az övezetet. Már a belső körök kifizetése is nehézségekbe ütközött, miután elfordultak tőlük eddigi fő támogatóik, Egyiptom, Szíria és Irán. Ez kergette őket a Fatahhoz, innét ered kettejük látványos tavaszi megbékélése. A Hamász arra játszott, hogy Mahmúd Abbász majd előveszi a tárcáját, s postafordultával küldi is a pénzt a bérekre, miközben ők megőrizhetik teljes függetlenségüket. De Rámalláhnak - legalábbis az Arafat-féle vaskos korrupciós ügyek kirobbanása óta - nagyrészt el kell számolnia a Nyugat felé a pénzeivel, így alagutak ásására például nem küldhettek vagyonokat.

Rakéta vagy alagút

Izrael nem akart háborút. Benjamin Netanjahu soha nem tört hadvezéri babérokra, nehezen döntő, halogató politikus, inkább a PR-ban hisz. Már a harmadik ciklusát tölti, s eddig megúszta a hadiállapotot, ami errefelé nem teljesen magától értetődő. A rakéták júniusi megindulása után többször is jelezte, hogy bármikor kész a fegyverszünetre - leginkább a "nyugalomért nyugalmat" elv alapján. Jeruzsálem ezzel együtt - hibát hibára halmozva - belesodródott az előre ismert kimenetelű, a nagyvilágot halott palesztin gyermekek képeivel elárasztó és Izrael nehezen felépített, "sikeres high tech ország" imázsát ismét porba taszító hadjáratba. Netanjahut már-már paranoiás biztonsági félelmei, maga alkotta koalíciójának összetétele, s az Abbászszal szembeni mélységes, ám kölcsönös bizalmatlansága megakadályozta a palesztin béketárgyalások előrevitelében - noha Izrael egyetlen esélyét gyakorlatilag ezek jelentenék "a két népnek két államot" elv szerinti békére. Mindeközben a zsidó állam mereven elutasította a hamászosok nélkül felálló technokrata palesztin egységkormányt is. A kormány a három ciszjordániai fiatal eltűnésekor sem várta meg, hogy a rendőrségi nyomozás bebizonyítsa, hamászosok voltak az elkövetők. Helyette azonnal látványos, de kontraproduktív harcot indított minden egykori és leendő ciszjordániai iszlamista ellen, ezzel is összekovácsolván a már meglazult rámalláhi nagykoalíciót.

Most ismét nyilvánvalóvá vált: súlyosan hibás az az évtizedek óta hangoztatott izraeli nézet, miszerint a gázaiak a légi csapások okozta rombolás és az áldozatok miatt maguk fogják megbuktatni, szétverni és elkergetni a Hamászt. Éppen ellenkezőleg: az iszlamisták a nép iránti szolidaritásukat hangsúlyozva mutogathatnak a közös ellenségekre, Izraelre és a Nyugatra. De van még ennél is rosszabb izraeli szöveg, jelesül az, hogy a gázai civilek maguk felelősek bajaikért, mert a Hamászra szavaztak. Többségük 2006-ban valóban őket választotta a mélységesen korrupt Arafat-féle nómenklatúrával szemben, s mintegy hálaképpen a Hamász bizonyos szociális aktivitásáért. De nem tudták, hogy a palesztin vezetők soha többé nem merik kikérni bizonyítványukat az ország lakóitól. Nem a Hamász diktatúrájára voksoltak, és nem is a szabad sajtó meg a demokratikus intézmények feladására.

Netanjahu minden egyiptomi tűzszüneti ajánlatra igent mondott, s megpróbálta elkerülni az ország újabb nemzetközi megbélyegeztetését, megúszni az izraeli katonák életét követelő szárazföldi bevonulást. De a napvilágra kerülő gázai tervek a zsidó újévre nagyszabású akciót ígértek: eddig harminc, környékbeli izraeli településhez vezető alagutat találtak, melyeken át kétszáz fegyveres összehangolt támadását tervezte a Hamász. Több fegyveres csoportot át is küldött a rendszeren, s bízott sikeres visszatérésükben. Lebukásuk viszont felhívta a figyelmet a stratégiai veszélyre, s arra is, hogy a legsúlyosabb hibát épp az alagutak eddigi negligálásával követte el az izraeli hírszerzés vagy a politikai vezetés. Már vizsgálóbizottságok felállításáról beszélnek az izraeli sajtóban.

Hiába ódzkodott tehát Netanjahu a fegyverektől és a légi csapásoktól, hiába bízott a status quo fenntarthatóságában és menedzselésében. Hiába követett el mindent, hogy "nyugati" módon viselkedjen a közel-keleti vadnyugaton, s adta áldását minden tűzszünetre. Legkésőbb szeptember végén mindenképpen kitört volna a harc - évek óta készültek rá Gázában. Hiába kötött volna tavasszal békét Jeruzsálem és Rámalláh, mire Izrael a rakéták veszélyét többé-kevésbé elhárította a Vaskupolával, jöttek az alagutak. Rockets out, tunnels in. Jeruzsálemnek nem maradt más választása, folytatnia kellett a harcot, immár az alagutak felszámolásáért.

Élet vagy alagút

A háborúban Izrael hadifölénye vitathatatlan, de a palesztin civil áldozatok magas száma mindig le fogja győzni Izrael bárminő jó szándékának és humanizmusának jelét. Akárhogy igyekeznek pontosan célozni a katonák, mindig lesznek civil áldozatok. Építhet Izrael akárhány kórházat, küldhet akárhány segélyszállítmányt, a lelőtt gyermekek képsorozata, a Hamász örök jolly jokere mindent visz.

Obama elnök a "lightos" iszlamistákat támogatja az al-Káidával, az ISIS-szel, a legszélsőségesebbekkel szemben. A törököket és Katart - Szaúd-Arábia, Egyiptom és Abbász helyett. Ezt a rést használta ki a tűzszüneti tárgyalásokon a Hamász, hogy - az egyiptomi javaslattal szemben - egy neki kedvezőbbet készíttessen a törökökkel és Katarral. John Kerry fel is karolta az ellenjavaslatot, így az egyik tűzszünetet Izrael, a másikat a Hamász fogadja el, nincs egységes indítvány, amit mindkét oldal aláírhatna. Itt az ideje, hogy közvetítőik útján tárgyalni kezdjenek egymással a közvetítők...

Bárhogy is ér véget ez a menet, bármilyen tűzszünet is születik a végén, a Hamász győzelmi jelentésként fogja eladni népének. Ismét sikerült az övezet minden bajáért Izraelt, a gonosz és gyilkos nagyhatalmat felelőssé tenni, s a Hamász ismét felkerült a közel-keleti térképre, ahol az létezik, aki lőni tud. Katar, a franciák, Washington máris komoly pénzeket ígértek az újjáépítéshez, ismét lesz fizetés a kisfőnököknek, tovább épülhetnek majd az alagutak. Izrael pedig ismét vesztett a nemzetközi közvélemény és a diplomácia mezején, hiszen "visszaélt" erejével, "aránytalan" választ adott.

Csakhogy a Hamász győzelme pirruszi, mert az Izrael központi részei és különösen a Ben Gurion reptér elleni rakétatámadások és az alagutas terrorakció terve nyomán a palesztin állam megteremtése messzebb került, mint valaha. Világosabb lett viszont a felelősség kérdése. Izrael nem tud olyan kicsi lenni, annyi területet feladni, hogy azt a Hamász elfogadja. A szervezet létérdeke a harc, a fegyveres "ellenállás a megszállással szemben", noha Gázában nincsenek izraeli megszállók és telepesek. Kompromisszumra képtelen ideológiájuk igazolására folyamatosan küzdeniük kell a valós és kitalált ellenséggel, és készülniük kell a harcra. Békében hamar kiderült alkalmatlanságuk. Nincsenek releváns válaszaik a gazdasági és társadalmi kihívásokra; legfőbb és ugyancsak kilátástalan harcukat a modernitással és a rációval vívják, s ehhez túszul ejtették nemcsak saját civil lakosságukat, de az ellenségképet szolgáltató Izraelt is. Mivel teljes mértékben a külföldi segélyektől függnek, a nemzetközi diplomáciát, az arab világot és a Nyugatot is súlyos felelősség terheli. Amennyiben elfogadják őket - mesterségesen különválasztva a teljes mértékben egymásra épülő "politikai" és "katonai" szárnyat - egyenrangú tárgyaló partnernek, továbbra is a Hamász fogságában marad Gáza, Rámalláh és Jeruzsálem.

(Tel Aviv)

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

Politikai inszeminátor

Egy ország találgatja éppen, hogy mi a fenét is akar ez az egész jelenteni. Hogy Gattyán György, aki a LiveJasmin nevű site-ján keresztül élő webkamerás pornóval begyűjtött nagyjából 300 milliárd forintot, most minden előzmény nélkül miniszterelnök-jelöltként bukkant fel a honi média megfelelő bugyraiban. 

Apácától nyalókáig

Az elsősorban tematikus kiállításokat bemutató, programjaival a tradíciót és a történelmi eseményeket szokatlan fénytörésben vizsgáló 2B Galéria 19 alkotót felvonultató csoportos kiállítása most a kakast állítja a középpontba.

Itt mindenki figyel

A szerző specialitása, hogy olyan zárt világokról fest részletes képet, amely a legtöbb ember számára még szeleteiben sem megközelíthető: ilyen volt a magyar szervezett bűnözés 1970-es évektől zajló történetére koncentráló Maffiózók mackónadrágban, majd a kokain magyarországi szerepét az 1920-as évektől napjainkig végigkövető Magyar kóla is.

Nem szentírás

  • Balogh Magdolna

A szerző eddig kilenc történelmi tárgyú könyvet jelentetett meg, amelyek közül a legsikeresebb a 2017-ben Goncourt-díjjal kitüntetett, a nemzetközi kritika által is egekbe dicsért Napirend, amelyben Hitlernek a második világháborút előkészítő tárgyalássorozatát írja meg egy afféle fekete komédiában.